A rossz bánásmód átörökítése, II. rész

Vajon mi számít ma gyerekbántalmazásnak, és mi az, ami még a nevelés érdekében elfogadható mértékű szigornak tekinthető? Az érzelmi bántalmazás vagy a testi gondoskodás elhanyagolása okoz súlyosabb károkat? Talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen hatással lesz a személyiségfejlődésére, és milyen élettani hatásokat okozhat. Cikksorozatunkban ezekre a fontos kérdésekre keressük a válaszokat.

Cikksorozatunk első részében kifejtettük a bántalmazás formáit; mitől függ, hogy egy bántalmazott gyermek maga is bántalmazó szülővé válik-e, illetve milyen hatással van a személyiségfejlődésére. Most pedig áttekintjük az élettani hatásait, továbbá azt, hogy milyen stratégiákat tanulnak meg az ilyen körülmények között felnövő gyermekek.

„Túlélő stratégiák” rossz bánásmód esetén

Fizikailag bántalmazó szülők gyermekei a következőket tanulják meg:

• Ne számítsanak kedvező válaszra, ha vigasztalást vagy biztonságot keresnének a szülőknél.
• A legjobb, amit tehetnek azért, hogy biztonságban legyenek, ha kevés igényt támasztanak.
• Nem sírnak, amikor megverik őket, és főként: ha nem ellenkeznek a szülőkkel.
• Megtanulnak olyan érzelmeket kifejezni, amelyek nincsenek összhangban a saját érzelmeikkel, de összhangban vannak a szülők elvárásaival; képesek például ragyogóan mosolyogni, amikor félnek.
• A világ számukra veszélyes helyként reprezentálódik. Gyakori a hipervigilancia, annak érdekében, hogy idejében észrevegyék a készülő bántalmazás előjeleit, és így némi esélyük legyen elkerülni vagy csökkenteni azt.

Érzelmileg bántalmazó szülők gyerekeire jellemző:

• Leginkább az érzelmileg bántalmazott gyermekek mutatnak elkerülő, illetve dezorganizált kötődést.
• Időnként érdektelenséget mutatnak a környezetük iránt, és időnként kifejezetten ellenségesek a kötődési személyeik felé.
• Az érzelmileg nem hozzáférhető vagy elutasító szülővel szemben a legjobb stratégia az elkerülés: ha a gyermek nem keresi a gondozóval való kapcsolatot, beszünteti a ragaszkodás kinyilvánítását, akkor a szülő biztonságérzete nő, szorongása, félelme – és az ebből fakadó elutasító magatartása – csökken.
• Megtanul gátolni három fontos érzelmet: a félelmet amiatt, hogy a védelmezője nem elérhető, nem nyújt védelmet; a vágyát olyan felnőttek iránt, akik teljesen betöltik a gondoskodó szerepüket; és végül a haragját amiatt, hogy a gondozó nem elérhető, amikor szüksége lenne rá vagy nyugtalan. Az érzelmileg bántalmazott gyerekek megélik ezeket az érzelmeket, de megtanulják nem kinyilvánítani őket.
• Gyakran magukat hibáztatják a helyzetért. („Apám/anyám haragszik rám, tehát rossz vagyok, mert csak a rossz gyerekekre mérgesek a szüleik.”)
• Egy sor védekező stratégiát alakítanak ki, amelyek mind arra irányulnak, hogy önmaguk és mások között megőrizzék a biztosnak ítélt érzelmi távolságot.
• A fizikailag bántalmazott gyermekekhez hasonlóan megtanulják nem jelét adni intenzív distressz állapotuknak, nem kimutatni a (lelki) fájdalmat.

Kiszámíthatatlan (azaz váltakozva túlgondoskodó, illetve elhanyagoló) szülők gyermekeinek jellemzői:

• Azt tapasztalja, hogy a szülő aktuális reakciója nincs összhangban az ő akcióival, megnyilvánulásaival vagy szükségleteivel. Azért, hogy a hol elérhető, hol nem elérhető szülő figyelmét tartósan felkeltse, hiperaktív kötődési viselkedést mutat, hangos, zajos, követelőző; érzelmeit túlzott intenzitással fejezi ki.
• A világ számukra kiszámíthatatlan hely, ezért mindent azonnal szeretnének; türelmetlenek, követelőzőek, ugyanakkor ha megkapják, amit szerettek volna, elégedettségük rövid ideig tart – nem bíznak abban, hogy a jövőben is meg fogják kapni, amire vágynak. Ez szorongással tölti el, és további kapcsolati hiperaktivitásra ösztönzi őket.

Elhanyagoló vagy depresszív szülők gyermekeinek jellemzői:

• A gyermek miután rájön, hogy teljesen mindegy, minimalizálja-e, vagy maximalizálja-e a kötődési viselkedést, a szülő mindenféleképpen elérhetetlen, feladja a próbálkozást.
• Magukba merülnek, gyakran ritmikusan hintázva, mintegy magukat ringatva.
• Sokszor üres tekintettel merednek a semmibe, mintha transzban lennének.
• Érdektelenek a környezetük iránt, viselkedésük fókuszálatlannak, céltalannak tűnik.
• Érzelmeik szegényesek, sivárak. Előfordul, hogy ha érzékeny és válaszkész gondozót kapnak, sikerül enyhíteni az elkülönülésüket és a kötődési viselkedésüket egy aktívabb, bár még mindig bizonytalan (szorongó-ambivalens) kötődési mintázat felé elmozdítani.

Szexuális bántalmazás áldozataira jellemzőek a következők:

• Amennyiben a szexuális bántalmazáshoz nem társul fizikai bántalmazás, abban az esetben szenvednek, de úgy érzik, nincs kihez fordulniuk.

  • Nehezen tudnak megbirkózni a szégyen, az undor, az ismétlődéstől való félelem érzéseivel.
  • Viselkedésük rendezetlenné, dezorganizálttá válik, látszólag ok nélkül élnek át félelmet, lesznek indulatosak, haragszanak a nem-védelmező szülőre (főként – ha az apa vagy nevelőapa az elkövető – az anyára), máskor váratlan helyzetekben sírásban törnek ki (például az iskolában).
  • Kialakulhat depresszió.
  • Rendszerint nehézségeik adódnak az intim kapcsolatok kialakításával.

• Fizikai bántalmazással együttesen előforduló szexuális abúzus esetében legtöbbször azt találják célravezető stratégiának, ha megpróbálnak észrevétlenek maradni, mintegy láthatatlanná válni.

  • Passzívak lesznek, igyekeznek semmi olyat nem tenni vagy mondani, amivel felhívják magukra az elkövető figyelmét, nehogy megismétlődjön a bántalmazás.
  • Igyekeznek elkerülni a potenciálisan veszélyes helyzeteket.
  • A félelem, a szégyen, a fenyegetettség, a harag, valamint a magára utaltság, segítség nélküliség érzelmei tartósan rendezetlen, disszociált állapotokhoz vezetnek. A disszociáció a leggyakoribb önvédelmi stratégia szexuális bántalmazás esetén. Megtanulják elválasztani a testüket az elméjüktől, érzelmeiket leválasztják, megtanulnak „semmit nem érezni”, bármi is történik a testükkel.
  • Gyakori következmény még az önbántalmazás, önpusztító életforma, valamint PTSD, azaz a poszttraumás stressz szindróma.
  • Ha az elkövető a tettét mint a szeretet megnyilvánulását állítja be, a gyermek azt hiheti, hogy a szeretet normális kifejeződése a szexuális tevékenység, ezért így próbál közeledni másokhoz, például a kortársakhoz is. Nagy valószínűséggel a kortársakban visszatetszést vált ki az ilyen szexualizált viselkedés, ami megnöveli az elutasítottság, illetve az immár családon kívül bekövetkező szexuális abúzus valószínűségét.

Hosszú távú élettani hatásai

Herman (2003) a felnőttkori és a gyermekkori ismétlődő trauma hatásai közötti fő különbséget abban jelöli meg, hogy előbbi egy már meglévő személyiségstruktúrát rombol, míg utóbbi magának a személyiség alakulásának folyamatában fejt ki torzító hatást. A bántalmazó családokban a bántalmazás bekövetkezése a legritkább esetekben kiszámítható. Mivel a gyermek egy kiszámíthatatlan és potenciálisan fenyegető környezetben él, a bántalmazás elkerülésére azzal nyílhat csekély esélye, ha képes előre észrevenni a szülő hangulati állapotának változásait, és az első fenyegető jelre mozgósítani a rendelkezésére álló agressziócsillapító eszközeit, például feltűnően jól viselkedni, a szülő kedvében járni vagy éppen passzivitást kényszeríteni magára, úgy viselkedni, mintha észrevétlen lenne, nehogy magára vonja a szülő figyelmét. Ehhez nagyfokú érzékenységet kell kifejlesztenie, hogy az agressziót megelőző jeleket felismerhesse, hogy észrevegye a szülő viselkedésében a legapróbb változásokat is (például hangszín, mozdulatok), ami csak akkor lehetséges, ha folyamatosan éberen figyel, monitorozza a bántalmazó szülőt. Energiái jelentős részét tehát arra kénytelen fordítani, hogy a szülőt figyelje és a várható bántalmazást bejósolja, illetve megkísérelje azt kivédeni.

Ez oda vezethet, hogy fejlődése egy vagy több területen (érzelmi, kognitív, szociális téren) meglassul vagy elakad.

A fokozott éberséggel (szakszóval hipervigilanciával) együtt járó hiperarousal gyakorlatilag folyamatos stesszállapotot indukál. A korai években fennálló folyamatos stressz súlyosan károsítja a fejlődésben lévő szervezet különféle funkcióit, táplálkozási zavarokhoz, alvászavarokhoz és még sok egyéb máshoz vezethet. A stresszre adott egyik fiziológiai reakció a megemelkedett kortizolszint is, amely a bántalmazott gyermekek szervezetéből kimutatható, vagyis a folyamatos pszichés készenlét folyamatos fiziológiás készenléti állapottal és a stresszhatások iránti fokozott fogékonysággal jár együtt (Thomas & De Bellis, 2004; De Bellis, 2005). A gyermekkori stressz nemcsak funkcionális zavarokhoz vezethet, hanem például az agystruktúrát érintő tartós szerkezeti változásokhoz is. A stresszhormonok folyamatos magas szintje károsíthatja a fejlődő agyat. A gyermekkorukban bántalmazott/elhanyagolt felnőttek agystruktúrájában az amygdala, a hippokampusz és a corpus callosum méretében, a cerebellaris vermis csökkent aktivitásában és a limbikus rendszer ezzel összefüggő fokozott ingerlékenységében, valamint a bal oldali agykéreg fejlettségében mutathatók ki elváltozások a nem bántalmazott kontrollszemélyekhez képest. A hippokampusz az emlékezésben, különösen az összetett információk, események memorizálásában játszik nélkülözhetetlen szerepet, sérülése vagy méretcsökkenése az emlékezeti funkciók gyengébb működéséhez vezet. Az amygdalának elsődleges szerepe van az érzelmi reakciók feldolgozásában és raktározásában. Bizonyos magcsoportjainak ingerlése dühöt vált ki. A vizsgálatok tanúsága szerint a gyermekkorukban bántalmazott felnőtteknél a limbikus rendszer elváltozásai a legszembetűnőbbek. A limbikus rendszer fokozott ingerlékenységére utaló szabálytalan agyhullámok már gyermek- és serdülőkorban is megjelennek az érintetteknél. Gyermekkorukban bántalmazott felnőtt vizsgálati személyeknél a bal oldali hippokampusz és amygdala mérete kisebb, mint a korábban nem bántalmazott kontrollszemélyeké. A bal hippokampusz méretcsökkenésének aránya és a disszociatív tünetek súlyossága, valamint a bal amygdala méretcsökkenése és a vizsgálati személyek depressziója, ellenségessége és ingerlékenysége között kapcsolat mutatható ki. A limbikus rendszer működésében és struktúrájában kimutatható elváltozások élettani magyarázattal szolgálhatnak a gyermekkorukban bántalmazott és elhanyagolt embereknél tapasztalható disszociatív tünetekre, valamint az érzelmi és az önszabályozás terén megmutatkozó deficitjükre (Teicher és mtsai, 2004; Teicher, 2004). A corpus callosum, vagy más néven kérgestest a két agyféltekét köti össze. Szerepe az, hogy összeköttetést biztosítson a két agyfélteke között, elősegítve összehangolt működésüket. A tartós stressz hatására a corpus callosumnak a méretcsökkenés a két agyfélteke integrált működésében okoz zavart. Teicher és munkatársai (2004) úgy találták, hogy

fiúknál az elhanyagolás, lányoknál a szexuális bántalmazás okozza az összes bántalmazási formák közül a legnagyobb méretcsökkenést a corpus callosumban.

Újabban annak feltérképezésére is kutatások irányulnak (Teicher, 2007), hogy vajon befolyásolja-e az agy strukturális elváltozásait az, hogy milyen életkorban szenvedte el az ismétlődő traumát a gyermek. Tiecher feltételezi, hogy az agy fejlődésében vannak olyan szenzitív periódusok, amikor egyik vagy másik agyterület sérülékenyebb, fokozottabban érzékeny a stresszhatásokra. Kutatásában olyan személyek agyképleteinek méretét hasonlította össze, akik legalább három alkalommal igazolhatóan rossz bánásmódból fakadóan voltak súlyos trauma (erőszakos szexuális vagy extrém érzelmi, fizikai bántalmazás) áldozatai, 40 olyanokéval, akiknek az élettörténetében sem bántalmazás, sem egyéb trauma (például baleset, komolyabb betegség, állat általi megtámadás, szülői alkoholizmus, stb.) nem szerepelt. A vizsgálat során Tiecher a hippokampusz, a corpus callosum, a prefrontális kéreg méretében, illetve szerkezetében tapasztalható elváltozásokat, valamint a felnőttkori depresszió előfordulásának valószínűségét hasonlította össze a bántalmazott és a kontroll csoportnál. Úgy találta, hogy a hippokampusz méretcsökkenése akkor a legnagyobb mértékű (13,2%), ha az ismétlődő bántalmazás 4 éves kor előtt történt, ugyanakkor a serdülőkor (11-15 év) is érzékeny periódusnak bizonyult. A corpus callosum méretében akkor történt a legdrasztikusabb méretcsökkenés (22,4%), ha a bántalmazás 9-10 éves kor körül történt. A prefrontális kéreg méretcsökkenése (5,8%) akkor volt a legkifejezettebb, amikor a bántalmazás 14 éves kor körül történt. A felnőttkori depresszió előfordulásának valószínűsége szempontjából a 6 éves és a 16 éves kor körül elszenvedett bántalmazás egyformán kiugró értéket képviselt.

Zárszó

Ha a valamikori bántalmazott gyermek felnőve, akár szakember segítségét igénybe véve képes feldolgozni a vele történteket, illetve alaposabb önismeretre tesz szert, az csökkenti a szülőktől tapasztalt viselkedésminták automatikus kioldódásának, így a bántalmazásnak a veszélyét, lehetővé téve azt, hogy ő maga a gyerekeinek egy lényegesen más életet biztosítson.