A terápia mellékhatása – miért nem örül a környezetünk a változásnak?

Amikor valaki elindul az önfejlesztés útján, sokszor nem abba az akadályba ütközik, hogy ő maga nem tud változni, hanem meglepő módon azt tapasztalhatja, hogy a hozzátartozói nem örülnek a változásának. Miért válthat ki ellenérzést a fejlődésünk a környezetünkből?

Bár például az Egyesült Államokban már régóta teljesen megszokott dolog terapeutához járni, Magyarországon még csak most van felfutóban a pszichológia kultúrája, amit az önsegítő könyvek, pszichológiai előadások népszerűsége is jelez. Ezek az ismeretterjesztés révén feltárhatnak olyan mintákat vagy problémákat, amelyekben magunkra ismerünk, és ezáltal lehetnek az előfutárai annak, hogy valakiben intenzívebb érdeklődés ébredjen önmaga megismerése és fejlesztése iránt. Ahhoz azonban, hogy valaki terapeutához menjen, még mindig meg kell küzdeni azokkal a hiedelmekkel és tabukkal, melyek a különböző mentális állapotokhoz kapcsolódnak – hogy például krízisben lenni nem betegség, vagy életünk nagy változásai, elakadásai során külső segítséget kérni nem a gyengeség jele. Ha pedig idáig eljutott valaki, még mindig lehet egy bökkenő: hogy valójában akarja-e ő – és a környezete – a változást.

Az utóbbi nem elhanyagolható szempont, mert a környezet sokszor egyáltalán nem reagál olyan pozitívan a fejlődésünkre, ahogy mi azt szeretnénk. Az adott lelki probléma – például egy függőség vagy szorongás – sokszor bonyolult rendszerbe ágyazott, melynek a családtagok is részei, és ebben a rendszerben egy egyensúlyi állapot áll fent, aminek valahogy a probléma is a része. Ha ezt kivesszük, és a rendszer egyik tagja változni kezd – még akkor is, ha pozitív irányba – az hatással van a többiekre, akiknek szintén változnia kellene, ez pedig elég erős ellenállást tud szülni. A szenvedélybeteggel való kapcsolatban például tipikus egyensúlyhelyzet lehet a függő-felelős szerepleosztás, ahol a kapcsolat és a közös élet minden problémájának terhét a függő betegségének számlájára lehet írni, míg az őt segítő hozzátartozó jó fényben láthatja magát, aki mindent megtesz és szenved a másikért. A megdöbbentő csak az, amikor a függő elkezd gyógyulni, megerősödik, és ekkor mégis otthagyja a másik, mert ő nem szeretne kikerülni abból a szerepből, amiben addig biztonságban érezte magát.

Tipikus reakció az is, hogy „a pszichológus már megint telebeszélte a fejedet”, ha a terápiába járó fél kifejezi az érzéseit, vagy változtatni akar egy kapcsolaton, családi rendszeren. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések mögött az bújik meg, hogy a környezet számára akár fenyegető is lehet a változás, mert új elvárásokat támaszt feléjük, az eddig kiszámítható most bizonytalanná válik, és nem tudják, hogy viszonyuljanak a megváltozott családtaghoz. Ameddig egy rendszer meg tud változni, az lassú folyamat, és sokszor a családtagoknak is szüksége van támogatásra, segítségre az alkalmazkodáshoz és fejlődéshez.

A környezet másik problémája a változással az lehet, hogy nekik kényelmes volt úgy, ahogy a kapcsolat eddig működött: hogy a másik mindent megcsinál, amit mondanak, alárendelődik a konfliktusokban, és kiszolgálja az igényeiket. A terápia során viszont a kliens lassan rátalál a saját hangjára és erejére, egyre hangsúlyosabbak lesznek neki a saját igényei és vágyai, ami miatt több konfliktus robbanhat ki közte és azok között, akiknek ez az új, asszertívebb, önérvényesítő személyiség nem felel meg. Orvos-Tóth Noémi Egy nárcisztikus hálójában című könyvében olvashatjuk, hogy a kliense, Kriszta, aki addig annak élt, hogy másokért tegyen, elkezd megtanulni nemet mondani és kiállni a saját igényei mellett, ezzel együtt viszont szép lassan a baráti köre is lecserélődik. Ez igazából csak azt jelenti, hogy a korábbi barátai nem Krisztát szerették, hanem azt, amit megtett értük.

Almási Kitti is beszámolt róla a Pszinapszison tartott előadásában, hogy sokszor az a változás gátja a kliensekben, hogy félnek, ha kiállnak magukért és leépítik azokat a kapcsolatokat, ahol nem tisztelik az igényeiket, akkor egyedül maradnak. Ez egy nagyon fenyegető szorongás tud lenni, ami megakadályozza, hogy valóban önmagunk merjünk lenni,

azzal viszont csak áltatjuk magunkat, hogy ha nem vállaljuk fel valós érzéseinket és személyiségünket, akkor nem vagyunk egyedül.

Végül pedig nem feledkezhetünk el arról sem, hogy egy terápiás folyamatban benne lenni érzelmileg nagyon megterhelő lehet: általában mielőtt minden sokkal jobb lesz, mint azelőtt, minden sokkal rosszabbnak tűnik, és egy-egy nehezebb szakasznál, amikor a személyiség alapvető mintái és struktúrái kérdőjeleződnek meg, a szorongások felerősödnek. Ez teljesen normális dolog, mert mi magunk sem viseljük könnyen a változást. Ilyenkor van arra szükség, hogy a környezet érzelmileg stabilan és támogatóan álljon mellettünk, átvészelve a viharokat, de ez nem mindig megy nekik, ha nem értik meg a folyamatot, amiben éppen benne vagyunk.

Van, amikor egy kapcsolatban a felek képesek együtt fejlődni, egy új és jobban működő rendszert kialakítani, míg máskor azt ismerjük fel, hogy egy kapcsolat már nem szolgálja a jóllétünket és nem lehetünk benne önmagunk – arra viszont ne számítsunk, hogy ha mi magunk változni, fejlődni kezdünk, akkor ez nem lesz semmilyen hatással a környezetünkre. Mindez nem azt jelenti, hogy inkább bele se vágjunk, mert rátalálni a saját hangunkra, és aszerint élni az életünket abszolút megéri, viszont érdemes a környezetünket is felkészíteni, tekintetbe venni az ő szorongásaikat is akkor, amikor önfejlesztésbe kezdünk, és nyíltan beszélni velük a felmerülő problémákról.