Egy új munkahelyre kerülve a legtermészetesebb dolog, hogy az állásinterjú sikere után egy csöppnyi (vagy nagyobb adag) szorongást is érzünk: tényleg megfelelő vagyok a feladatra, meg tudom majd csinálni? Nem mindegy azonban, hogy a szorongásunk elmúlik-e, ahogy rutinosabbak leszünk, vagy pont, hogy egyre erősebbé válik.
A három dolog, ami univerzálisan szorongást vált ki az emberekből, az a bizonytalanság, az információhiány és a kontroll elvesztése. Egy új állás esetében főleg az első kettővel számolhatunk: újak a feladatok, a kollégák, nincs még rutinunk, tehát nem meglepő, hogy az első hetekben, hónapokban több stresszel jár számunkra a munkavégzés. Ez a kezdeti szorongás erősebb lehet a perfekcionista, kitűnő tanuló, magasan teljesítő embereknél, akik megszokták, hogy önmagukkal szemben magas elvárásokat támasszanak (többnyire úgy, hogy belsővé tették a környezetük vélt vagy valós elvárásait), így ők azért nem látják ilyenkor reálisan a helyzetet, mert más alapszinthez mérik magukat: például azt gondolják, már az első nap tökéletesen kell csinálniuk mindent, nem hibázhatnak, és egyből meg kell tudniuk birkózni a bonyolultabb feladatokkal is. Idővel azonban ez a szorongás csökken, ahogy begyakoroljuk az új feladatokat, megismerjük a kollégákat, beilleszkedünk a szervezetbe és sikerélményeket szerzünk, így egyre magabiztosabban tudunk dolgozni.
Ha viszont továbbra is folyamatosan megkérdőjelezzük a képességeinket, és szorongunk attól, hogy mikor derül ki, valójában nem vagyunk alkalmasak erre a munkára, ki fognak rúgni, pedig sikereket érünk el és kollégáink is elismernek, jónak tartanak, akkor az imposztor-szindrómával lehet dolgunk. Ez egy olyan önértékelési zavar, mely szoros összefüggésben áll a teljesítménnyel: aki imposztor-szindrómában szenved, a sikereit a szerencsének, mások jóindulatának, az alacsony elvárásoknak vagy a jó megtévesztő képességének, nem pedig valós tudásának és képességeinek tudja be. A szindróma alapja a téves valóságérzékelés, hiszen az ilyen emberek általában kiemelkedőek a szakmájukban, valóban jól teljesítenek, sikeresek, viszont belülről folyamatos rettegésként élik meg a teljesítményhelyzeteket, ahol bármikor kiderülhet, valójában nem olyan jók, mint ahogy mások hiszik róluk.
Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, az imposztor-szindróma hátterében transzgenerációs minták, családi hatások is állhatnak. Tipikusan belénk épült mondatok lehetnek a „ne igyunk előre a medve bőrére”, a „sok nevetésnek sírás lesz a vége”, vagy a „ne bízd el magad”. Ezek mind azt közvetítik, hogy nem örülhetünk a sikereinknek, mert bármikor beüthet valami baj, így megtanuljuk a boldogságot az eljövendő rossztól való szorongással társítani. Minél nagyobb sikereket érünk el, annál nagyobb lehet a félelmünk is attól, hogy most már biztos történni fog valami. Másfelől az is gyakori, hogy a szülők saját kudarcukat vetítik ki a gyerekeikre, burkoltan kételkedve benne, hogy sikeresek lesznek, és az eredményeikre a fentiekhez hasonlóan reagálnak. Könnyű azonosítani magunkat családunk értékrendjével, hiedelemvilágával, mert ők adják az első referenciapontot az életünkben, melyhez képest meghatározzuk magunkat, és ha azt tanuljuk meg, hogy az erőfeszítés hiábavaló, a siker csak a szerencsés emberek kiváltsága, akkor nem fogjuk egykönnyen elhinni magunkról, hogy tényleg elég jók vagyunk.
Mindegy, hogy a kezdők izgalmáról vagy az imposztor-szindrómáról van szó, mindkét esetben vissza kell húznunk magunkat a valóság talajára: az előbbi esetében az elvárásainkat kell reálisabbá tenni, például, hogy egy új munkahelyen nem azt várják el tőlünk, hogy elsőre tökéletesen megoldjunk minden feladatot, és a kollégák sem csak akkor fognak kedvelni, ha mindent tudunk, és sosem hibázunk. Az imposztor-szindrómánál pedig meg kell tanulnunk reálisan megítélni a képességeinket, és elfogadni, hogy a sikereink összefüggnek erőfeszítéseinkkel – mélyen beépült családi minták esetén érdemes lehet pszichológus szakemberhez is fordulni, hogy tudatosítsuk ezeket.
