Eszem, tehát vagyok című előadássorozatunk első részében az anorexia nervosával foglalkoztunk. Cikk- és előadássorozatunk második részében a családban megjelenő evészavarról, az emiatti családi dinamika átszerveződéséről, és a fellépő családi krízisekről Csabai Krisztina pszichológus, Gersei Csenge, anorexia nervosából felépült pszichológus hallgató, és Gersei Tünde, Csenge húga beszéltek.

Már a téma elején több nehézségbe futunk bele az evészavar családi rendszerben való értelmezésekor. Először is, nehéz meghatározni, mi a család a mai, posztmodern világban:

  • kiscsoport, akik személyesen ismerik egymást?

  • akik érzelmileg kötődnek egymáshoz?

  • akik egy fedél alatt élnek?

  • ahol megtanuljuk a szükséges szabályokat?

  • ami az elsődleges szocializációs közegünk?

Emellett a 21. században nem világos az egyén életvezetése sem (házasság, gyerek, élettárs, szülés karrier előtt, után, közben stb.). A posztmodern családoknál nem tudjuk, mikor működnek jól, mikor funkcionálnak rosszul. A szabályok, a családi rendszerek könnyen felborulhatnak és átértékelődhetnek.

Tünde és Csenge tradicionális családból érkezett, ahol az édesapa a családfenntartó.

„Ezért is volt furcsa ez a »21. századi betegség«, mert a hagyományos családrendszer ellenére jelentkezett” – kezdte Tünde.

„Kívülről ne lássa senki, kívülről minden legyen rendben. A szüleink nem tudtak ezzel a problémával mit kezdeni.”

Az anorexia nervosa leggyakrabban serdülőknél alakul ki, testsúlyhiánnyal, súlyfóbiával, testképzavarral párosul. Fontos kiemelnünk tehát, hogy az evészavar nem táplálkozási zavar. Az evészavarhoz kötődik magatartás és viselkedésbeli zavar is, amely átveszi az irányítást az egyén felett. A tünet kezdi el irányítani a személy működését.

„Azt hittem, én kontrollálok” – emlékszik vissza Csenge.

Testképe ugyanis mindenkinek van, mindenkinél mérhető (az egészséges populáció legnagyobb többsége, akinek nincs evészavara, nem elégedett ezzel a testképpel). A testkép lehet objektív (ami fizikai valóságát jellemzi a testemnek) vagy szubjektív (ahogyan érzem magam ezzel kapcsolatban, amit a kortársak, a család határoz meg). A testképzavar tekinthető az evészavar előszobájának: az illető tükörbe néz, szembesül egy képpel, kap egy vizuális visszajelzést kinézetéről. Ezt a képet összehasonlítja másokkal, a kortársakkal, a vágyképével, így ez egy dupla, automatikus összehasonlítás: ahogy látja önmagát, és amit látni akar.

Krisztina pszichoedukációs céllal kiemelte a kilenc, szakmailag elfogadott igazságot az evészavarokat illetően. Ebből a 2-3. pontot nyomatékosította az előadás relevanciája tekintetében.

  1. Sok evészavaros személy egészségesnek látszik, mégis extrém módon beteg lehet.

  2. A családok nem hibáztatandók, s a betegek és a segítők legjobb szövetségesei lehetnek a kezelésben.

  3. Az evészavar diagnózisa egészségi krízist jelent, amely akadályozza a szokásos személyes és családi működést.

  4. Az evészavarok nem önként választott zavarok, hanem biológiailag megalapozott súlyos betegségek.

  5. Az evészavarok minden nemű, korú, etnikumú, testalkatú és testsúlyú, szexuális orientációjú, valamint szocioökonómiai státuszú személyt érinthetnek.

  6. Az evészavarok mind az öngyilkosság, mind az orvosi szövődmények fokozott kockázatával járnak.

  7. A gének és a környezet fontos szerepet játszik az evészavarok kialakulásában.

  8. A gének önmagukban nem jósolják meg, hogy kinek lesz evészavara.

  9. Lehetséges az evészavarból való teljes felépülés. A korai felismerés és beavatkozás fontos.

Csengénél 12 évesen diagnosztizálták az anorexia nervosát, aminek az alakja miatti iskolai, verbális bántalmazás volt a gyújtópontja, majd az emellett/emiatt megjelenő állandó megfelelés és elvárás. „A perfekcionizmus, az szippantott be” – mesélte a lány.

Csenge és Tünde családjában, a szülők részéről a fizikai fittség volt a fő motiváció, viszont nincs tipizálható szülői működésmód az evészavarok kialakulásánál. Nem tekinthetünk erre a motivációra okként, mert nem okként hat. Betegséget nem okozat, együtt állásról beszélhetünk csupán. Több kutatás alátámasztotta azt, hogy a szülők saját testi adottságaikra tett kommentjeik befolyásolják a gyermeket. Ez természetesen implicit, nem tudatosan végbemenő folyamat. Fontos azonban a példamutatás szempontjából, hogy a szülő szeresse a testét, elfogadja azt, és ne hanyagolja el önmagát. A lányok visszaemlékezve elmondtál, hogy szüleik sokat diétáztak, és mindkettejüknek volt problémája a saját testével.

Az evészavar diagnózisának megjelenésével beáll egy krízisállapot a család életében, az addigi rendszer felborul, a szerepek, a feladatok, a szokások megváltoznak, átstrukturálódik a család működése. Éppen ezért szakember, családterapeuta segítsége a megfelelő válasz a családban megjelenő evészavar kezelésére.

„Minden a családnál kezdődik – és ott is lehet megoldani. Mert ez családi krízis. Szakmai irányelv is, hogy családterápiával kezeljük az evészavart, minden betegség családban kezdődik és alakul, ezért ott is kell kezelni. Protokollárisan kötelező, még akkor is, ha a szülő nem akar részt venni. Az anorexia nervosa mentális zavar, aminek komoly testi veszélyei vannak. Biológiailag meghatározott betegség, de nem jelenti azt, hogy akinek hajlama van, az ettől fog szenvedni. Ehhez kell a környezet is, de ebből fel lehet épülni. Ezért családterápián mind a kilenc pontot átbeszéljük” – ismertette a szakma álláspontját a pszichológusnő.

Tünde elmesélte, hogy Csenge visszahúzódó volt a családban, de ahogy kiderült a betegsége, bekerült a középpontba, kapcsolati hálóik meginogtak. A szüleik agresszívan próbáltak segíteni, nem akarták megérteni, felfogni, hogy mi történik Csengével. Egyre nagyobb adagokat tettek le az asztalra, egyre agresszíven próbálták rávenni az evésre.”

Krisztina erre kifejtette, hogy általános szabály, hogy sohasem mondjuk, hogy „hízás” vagy „fogyás”, nem mondunk olyat, „fogynia kell”, azt használjuk, hogy „gyarapszik” és „veszít”, mert a szimbolikus tartalmak is jelentéssel bírnak.

„Csenge saját gondolatainak kellett már ellentmondanom, nem másoknak. Fájt nekem, hogy nem fogadja el magát. Ha azt mondta, hogy jól van, akkor sem azt láttam.

Folyamatos volt ez a szélmalomharc” – folytatta Tünde.

„Azt mondták, bálna vagyok, koca vagyok, jobb lenne, ha elütne a kisbusz. Otthon azt mondták, ez csak a sértegetőket jellemzi, viszont bensővé tettem ezeket, inkább magamnak mondom, és akkor nem kapom meg másoktól, így alakult ki az a mechanizmus, hogy sosem vagyok elég jó” – elevenítette fel Csenge a nehézségeit.

Csabai Krisztina úgy értelmezte ezt a helyzetet, melybe az érintett azért helyeződik bele, hogy megvédje magát, mert amit kívülről kap, kontrollálhatatlan. Így, ilyen módon válik kontrollálhatóvá.

Amikor megjelenik az evészavar a családban, a következő működésmódok léphetnek életbe:

  • Összeolvadás – a családtagok beleolvadnak egymás tetteibe, kitalálják a másik gondolatait, a szerepeket és a feladatokat is összeolvasztják, mindenki viseli a cselekvések következményeit, felmerül a trianguláció veszélye (a gyermek beemelődik a szülők közé)

  • Túloltalmazás – túlféltés, overprotektivitás – túlzott gondoskodás, túlzott kölcsönös érdeklődés

  • Merevség – külső változás elleni ellenállás

  • Konfliktuskerülés – nyílt konfrontációra nincs, nem nyílt módon jelenik meg a feszültség a rendszerben

„A családterápia kommunikációra késztetett minket, mert így tudtuk megoldani a dolgokat. Sokkal tudatosabbak lettünk. A közlésen változtattunk” – emelték ki a szakszerű segítség fontosságát a testvérek.

Az evészavar tehát családi krízis, rendszerbeli probléma, amit családon belül kell megoldani. Figyelmen kívül hagyni, elrejteni, akár életveszélyes is lehet. Ezért is fontos a megfelelő szakember jelenléte, mert segítség nélkül, az ételmennyiség önkényes emelésével, állandó unszolással, rábeszéléssel és agresszióval visszájára fordíthatjuk a betegség menetét.