Egy olyan közegben, ahol elsősorban az erő, a gyorsaság és a sebezhetetlenség számít értéknek, az önegyüttérzés elsőre idegen fogalomnak tűnhet. Fizikai sérülések – például csonttörés, ficam vagy húzódás – esetén természetes elvárás a pihenés és a regeneráció. Amikor azonban a sportoló pszichés működése kerül krízisbe, az az élsport szereplői előtt – az edzőktől a közvéleményig – sokszor rejtve maradhat.

A kutatások szerint ezért különösen fontos olyan, azonnal alkalmazható mentális eszközök és stratégiák biztosítása a sportolók számára, amelyek a gondolkodásmódba beépülve védelmet adhatnak, amikor nincs lehetőség szakemberrel konzultálni.

Az önegyüttérzés (self-compassion) képessége a jelenlegi tudományos eredmények alapján hatékony támogatást nyújthat a teljesítmény és a jóllét fenntartásában. Bár a pszichológiai kutatások egyre inkább alátámasztják az önegyüttérzés pozitív hatásait, a sportolók körében még mindig gyakori a bizonytalanság és az ellenállás. Ennek hátterében gyakran az a félelem áll, hogy az önegyüttérzés csökkenti a versenyszellemet, passzivitáshoz vagy önelégültséghez vezet.

Hosszú távon azonban a „megtörhetetlenség” idealizálása és normalizálása inkább kiégést, frusztrációt és mentális kimerülést eredményezhet.

Ezt a dilemmát vizsgálta Tsz Lun (Alan) Chu és kutatócsoportja, akik a self-compassion sport- és teljesítménypszichológiai újraértelmezését tűzték ki célul. Kutatásuk során az önegyüttérzés alkalmazását gátló tényezőket tárták fel különböző szinteken, Bronfenbrenner ökológiai rendszerelméletére támaszkodva.

Az önegyüttérzés sportpszichológiai értelmezése

Az önegyüttérzés az öngondoskodás és az önmagunk iránti megértés képességét jelenti, és három alapvető összetevőből áll: tudatosság (mindfulness), önmagunkkal szembeni kedvesség és a közös emberi tapasztalat felismerése. Sportpszichológiai kontextusban ez például egy teljesítmény-visszaesés vagy kudarc feldolgozásában jelenhet meg, amikor a sportoló képes csökkenteni az önkritikus gondolatokat és a ruminációt.

Empirikus eredmények igazolják, hogy az önegyüttérzés pozitívan korrelál az adaptív megküzdési stratégiákkal, a jólléttel és a teljesítménnyel, miközben csökkenti a szorongást, valamint a depresszív tüneteket. Fontos hangsúlyozni, hogy az önegyüttérzés tanulható készség, ami tudatos gyakorlással fejleszthető.

A kutatók szerint érdemes kialakítani egy kíváncsi, elfogadó belső attitűdöt, például olyan kérdések mentén, mint: „Mire van most szükségem?” vagy „Hogyan támogatnám egy csapattársamat ebben a helyzetben?” Egy olyan, gyakran maszkulin normák által meghatározott területen, mint az élsport,

az önegyüttérzés nem gyengeséget, hanem pszichológiai rugalmasságot jelent.

Rendszerszintű megközelítés: az egyéntől a sportkultúráig

Bár az önegyüttérzés egyéni szinten is jelentős hatással bír, a sportoló mindig egy komplex ökológiai rendszer részeként működik. Bronfenbrenner elmélete alapján a sportolói fejlődést több, egymásba ágyazott szint befolyásolja: az egyén, a közvetlen kapcsolatok (edzők, csapattársak), a szervezeti környezet, valamint a tágabb kulturális és időbeli kontextus.

Chu és munkatársai ezt a modellt sportolói nézőpontból adaptálták, hangsúlyozva, hogy az önegyüttérzés elfogadása és gyakorlása nemcsak az egyén, hanem a sportkörnyezet normáin és elvárásain is múlik.

Gyakorlati alkalmazás: a SMART-program

Az Észak-Karolinai Egyetem (University of North Carolina) kutatójaként Dr. Alan Chu egy SMART (Self-Compassion, Mindfulness and Athlete Resilience Training) elnevezésű programot mutatott be, amely 13–18 éves sportolók körében vizsgálta az önegyüttérzés és a mindfulness hatását. A nyolchetes intervenció során heti 45 perces foglalkozásokon alkalmaztak vezetett vizualizációs gyakorlatokat, légzőgyakorlatokat, csoportos megosztásokat és kognitív újrakeretezési technikákat.

Az eredmények alapján a résztvevőknél javult a reziliencia, csökkent az önkritizálás és a negatív gondolatok aránya, a lányoknál pedig a kiégés mértéke is mérséklődött.

Összegzés

A cikk egyik legfontosabb üzenete, hogy az önegyüttérzés nem a teljesítmény ellentéte, hanem annak fenntartható alapja. A sportpszichológia jövője egyre inkább abba az irányba mutat, ahol a mentális keménység és az önmagunkkal szembeni együttérzés nem kizárják, hanem a megfelelő időben és módon használva kiegészíthetik egymást.


A szerző az MCC–Mindset Pszichológia Iskola hallgatója.