Az Istenhez való kötődés pszichológiája

Korábbi kutatások alapján úgy tűnik, hogy a korai kötődés és a későbbi vallásosság kapcsolatát a szülői szocializáció határozza meg. Jogosan merül fel mindezek után a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a kötődés és a vallásosság kapcsolatának további elemzésére? Egyáltalán milyen módon jön létre a vallásos lelkiállapot, és hogyan függ össze a kora gyermekkori kötődés a későbbi istenkapcsolattal? Cikkünkben ennek témakörét járjuk körül. 

Horváth-Szabó Katalin (2007) szerint mivel családunk az elsődleges szocializációs közegünk, ennek valóban nagy jelentősége van, azonban nem ad teljes körű magyarázatot a későbbi vallásosság alakulására, ugyanis ez a folyamat nem egyirányú: a gyermek aktív résztvevője és alakítója. Éppen ezért a szülők szándéka és erőfeszítése ellenére is a szocializáció hatékonysága változó. A kötődési stílus pedig a szocializáció hatására kialakult komplex jelenség, amely nem magyarázható meg kizárólagosan az anya viselkedésével, vagy az anya-gyermek kapcsolattal.

A vallásos érzülethez, elkötelezettséghez egy hosszú lélektani folyamat vezet. Egy korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy

az, hogy valaki kezdetben vallásos lesz- e, vagy sem, döntően a család értékrendjétől függ, 

amelyben meghatározó szerephez juthat bármely családtag, aki hívő, de elsősorban az illetőhöz való kötődés minősége és milyensége dönti el a vallásos érzület kialakulásának lehetőségét (Turner, 1994).

Hogy ez a fajta lelkiállapot milyen módon jön létre, illetve összefügg-e a kora gyermekkori kötődés a későbbi istenkapcsolattal, azt számos kutatás próbálta alátámasztani.  

Az istenkép alakulása életkoronként

1. Kora gyermekkort vizsgáló kutatások

Az istenkép kialakulása és az Istenhez való kötődés Rizzuto (1991) szerint a születéskor kezdődik: a szülők istenképe, értékrendje, illetve az, hogy hogyan értelmezik gyermekgondozásban játszott szerepüket, milyen anyagi-, szociális-, iskolázottsági státusszal rendelkeznek, mind hatással lesz a csecsemővel való kapcsolatukra. A kötődés kialakulása azonban mégsem korlátozódik csak a kora gyermekkori időszakra, hanem egész életen át tart és az itt megtanult intimitáskészség és érzelemkifejezés hatással lesz az egyén istenképére. Ennek alapján

az anyával szerzett tapasztalatok több szempontból is hasonlóak az Istenhez fűződő kapcsolathoz: érzelmi viszonyunk lehet szoros és bensőséges az Úrral is, ugyanakkor elutasító, vagy bizonytalan relációban is lehetünk vele (Sárik, 2016).

Ezenkívül pedig az anya-gyermek kötődést és istenkapcsolat-keresést is ugyanaz a három helyzet aktiválja: a fenyegető, veszélyeztető helyzet, környezeti történés; a betegség/sérülés, illetve a szeparáció, és Isten „az anyához hasonló módon” védelmet nyújt, jelenléte szorongáscsökkentő és egyfajta biztonságos menedék.

A fenti kettősség magyarázatára Kirkpatrick (1990) két lehetőséget vázolt fel:

• kompenzációs hipotézis: miszerint a felnőttkori barátságos, elfogadó istenkép kompenzálja a gyerekkori kötődési bizonytalanságot

• összeillés-hipotézis: amely azt mondja ki, hogy a korai kötődési stílus a fiatal és felnőttkori érzelmi kapcsolatok mintája mellett az Istennel való kapcsolatot is meghatározza.  

További értékes eredményeket foglalt össze Vergote (2003), aki arra a következtetésre jutott, hogy az értékrend és a vallásosság összefüggést mutat egymással: minél komplexebb az egyén értékrendje, annál érettebb a vallásossága, és fordítva. Ennek alapján tehát, ha a biztonságosan kötődő gyermekek magukévá tették szüleik értékeit (szüleiktől melegséget, és érzelmeik, szükségleteik iránt magasabb válaszkészséget tapasztaltak), 

magasabb életelégedettségről, fizikai egészségről, kisebb szorongásról számoltak be, illetve könnyebben elkötelezték magukat az istenkapcsolatukban (Kirkpatrick és Shaver, 1990).

Ezzel szemben a bizonytalanul kötődők, elkerülők kényszeres engedelmességet fejlesztettek ki, hogy elnyerjék szüleik figyelmét, gondoskodását, de valójában elutasítóak, ellenségesek lettek szüleik elvárásaival szemben. Végül az ambivalensen kötődők engedetlenek, és nyíltan is ellenségesek lettek szüleik értékrendszerével szemben.

2. Kisgyermekkor

A felnövekvő gyermekek folyamatosan figyelik szüleik Istenhez való viszonyulását, utánozzák a vallásos cselekvéseiket, rituáléikat és mélyen hatnak rájuk szüleik hittapasztalatai, így ezeket az élményeket használják fel a saját istenképük formálásához.

Szülőként azonban fontos azzal tisztában lenni, hogy a gyermekeknek a pozitív tapasztalatok mellett negatív tapasztalatai is lehetnek szüleikkel kapcsolatosan (például ha meginog a bizalmuk, vagy igazságtalanságot tapasztalnak). Ezekben az esetekben, ha valóban hibázott vagy tévedett egy szülő és mindezt fel tudja vállalni a gyermek előtt, illetve valamilyen módon jóvá teszi, a gyermek istenképébe a pozitív tapasztalatok mellé korrigálva (például emberi gyengeségnek, esendőségnek tulajdonítva) épülnek be a szülőkkel kapcsolatos negatív tapasztalatok, és így megmaradhat a hite egy tökéletes Isten létezésében.

3. Kamaszkor

A szülő-gyermek kapcsolat azonban nemcsak az istenképre, hanem a gyermek saját énképére is hat; e két terület összekapcsolódása pedig a serdülőkorra tehető, amikor a fiatal olyan kríziseket él át, melyekben megváltoztathatja korábban kialakult énképét, átértékelheti szüleivel, valamint az Istennel való kapcsolatát. Ezen krízis alatt többféle viszonyulási mód alakulhat ki Isten irányába:

• saját szülő-, és énképével összhangban Isten lehet szeretetteljes, törődő, boldogságot, biztonságot, kiegyensúlyozottságot sugárzó lény 
• vagy lehet távoli, elérhetetlen, közömbös
• és megjelenhet akár ellenségként is. 

Ez a fajta felülvizsgálat tehát eredményezheti a hit megerősödését, de ugyanakkor az Istentől való elfordulást is, melyre a szülőkön kívül a kortárs kapcsolatok is nagy hatással vannak. Ilyenkor természetesen nem a szülők képe változik át istenképpé, hanem azok a képzetek, melyek a „feltétlen szeretet” vagy „legfőbb tekintély” fogalmaihoz köthetők, a szülőkkel és ennek alapján az Istennel való kapcsolathoz párosulnak.

Összességében tehát a fent említett kutatások úgy találták (Pargament, 1997), hogy

a pozitív Istenkép legbiztosabb előrejelzője a pozitív énkép és a pozitív szülői kép 

• ritkábban, de előfordulhat, hogy a pozitív szülőkép negatív énkép mellett is pozitív istenképet hoz létre, hiszen számos más tapasztalat is segítheti az istenkép kialakulását,
• a legkevésbé valószínű a pozitív istenkép kialakulása akkor, amikor az énkép és a szülőkép is negatív, mert ilyen esetekben nagy a hamis istenek keresésének esélye, vagy a vallástól való elidegenedés,
• valamint a pozitív énkép, a szerethetőség és értékesség (szerzett és kapott talentumok) tudata az, amely a negatív szülőkép ellentéte, illetve annak kompenzálására segítheti a pozitív istenkép kialakulását. 

A pszichológiai elméleteken túl azonban a Biblia egy olyan álláspontot is képvisel, miszerint szocializációtól, szülői háttértől, énképtől, tapasztalatoktól és egyéb külső környezeti tényezőktől függetlenül Isten a munkálkodó szeretet, ha kérünk, adatik nekünk, ha keresünk, találunk, és ha zörgetünk, megnyílnak előttünk a kapuk: „Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté 7:8)