Az újratervezés képessége: pszichológiai rugalmasság mint a mentális egészség alapköve

Létezik-e olyan pszichológia jelenség, személyiségjellemző, viselkedés, mely azonosítható a lelki egészségünkkel? Mit jelent egyáltalán pszichológiailag egészségesnek lenni? Cikkünkben bemutatjuk a mentális egészség talán legfontosabb aspektusát: a pszichológiai rugalmasságot.

A mentális egészség kérdésének vizsgálatakor elsőként azzal szembesülünk, hogy az egészség fogalmának meghatározása nem is annyira egyszerű, mint első pillantásra tűnik. Ennek egyik oka az, hogy az egészség jóval többet jelent a betegség puszta hiányánál. Másrészt, az egészségnek számos – más és más aspektust megragadó – definíciója született már. Cikkünkhöz kiindulópontként a WHO rövid, mégis átfogó meghatározását használjuk, mely szerint

„Az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség vagy gyengeség hiánya."

De miből is áll pontosan ez a jóllét? Lássuk, milyen választ adhatunk erre!

Öndetermináció, pozitív élmények, és valami, ami hiányzik

A lelki jóllétről elsőként talán a pozitív gondolatok, érzelmek juthatnak eszünkbe. Némely elmélet valóban a pozitív élményekre épített, olyan is akadt köztük, amely még matematikai formulát is tartalmazott: a szerzők szerint a mentális egészség minimális feltétele akkor teljesül, ha legalább három pozitív élmény jut minden negatívra. Ezek kétségtelenül fontosak, sőt nélkülözhetetlenek, azonban

pusztán a pozitív gondolatokra, eseményekre nem bízhatjuk pszichés egészségünket.

Egyrészt azért, mert a negatív érzelmeknek is fontos funkciójuk van, másrészt, ha ez egyébként nem így lenne, akkor sem zárhatnánk ki őket. 

Deci és Ryan öndeterminációs elmélete némileg máshová helyezi a hangsúlyt. A szerzők három, velünk született pszichológiai igényt jelölnek meg a mentális egészség, jóllét alapköveként. Az első a kapcsolat igénye, mely arra utal, hogy tartalmas kapcsolatot alakítsunk ki hozzánk közel állókkal. A második, kompetencia iránti szükségletünk arra sarkall bennünket, hogy életünkben találjunk olyan tevékenyége(ke)t, melyek során megélhetjük saját hozzáértésünket, kompetenciánkat. A harmadik velünk született pszichológia szükséglet pedig az autonómia igénye, vagyis szükségünk van arra, hogy viselkedésünket, céljainkat szabad választásunk vezesse.

Megint más elméletalkotó, Csíkszentmihályi Mihály az olyan értelmes kihívásokban, szenvedélyekben látta a pszichés egészség kulcsát, melyek összhanhangban állnak saját magunkról alkotott képünkkel, és az életünk különböző területeivel. Ezek a tevékenységek képezik a flow-elmélet központját.

Láthatjuk, hogy számos, részben hasonló, részben pedig más szempontból közelítő elmélet foglalkozik mentális egészségünkkel. Todd B. Kashdan és Jonathan Rottenberg nem vetik el ezeket, sőt, hangsúlyozzák a pozitív érzelmek vagy az autonómia fontosságát. Úgy vélik azonban, hogy ezek a megközelítések hiányosak.

A pszichológiai rugalmasság színre lép

A szerzőpáros úgy véli, hogy a fenti elméletek megállapításai, bár helytállóak és fontos tényezőkre mutatnak rá, ugyanakkor kissé statikusak, és kiegészítésre szorulnak. Nem képesek ugyanis megragadni azt a dinamikus, folyton változó, kontextusfüggő viselkedésrepertoárt, melyet mindannyian alkalmazunk, miközben napi kihívásainkkal nézünk szembe. Kashdan és Rottenberg javasol is egy fogalmat, mely szerintük hatékonyan egészíti ki a tradicionális elméleteket: a pszichológiai rugalmasságot. A fogalom valójában nem új, különböző nevek alatt korábban már felbukkant a pszichológiai kutatásokban, azonban mindvégig hiányzott egy egységes, átfogó elmélet róla. A szerzők kísérletet tesznek arra, hogy a pszichológiai rugalmasság témájában tett megállapításokat egységes keretbe foglalják, meghatározva ezzel a mentális egészség fő alapkövét.

A pszichológiai rugalmasság definiálása nem a legegyszerűbb feladat, mert számos olyan, dinamikus folyamatot takar, amiket csak idővel sikerült közös elméleti keretben egyesíteni. A legfontosabb elemei azonban arra vonatkoznak, ahogy (1) különböző, folyton változó élethelyzetekhez alkalmazkodunk, (2) mentális erőforrásainkat átcsoportosítjuk, (3) perspektívát váltunk, illetve ahogy (4) egyensúlyt teremtünk a különböző, egymással folyamatosan versengő vágyaink, szükségleteink, életterületeink közt. Láthatjuk, hogy

a korábbi elméletekkel ellentétben a pszichológai rugalmasság fogalma nem kizárólag az egyénen belül keresi a jóllét kulcsát, hanem kiemelt hangsúlyt fektet az egyén és környezete interakcióira is.

Ha például cikket kell írnunk, amivel menthetetlenül elakadunk, akkor könnyen megtörténhet, hogy a billentyűzet feletti terméketlen és frusztráló görnyedés már más, olyan tevékenységek rovására megy, melyekkel máskülönben jól haladnánk. Ilyenkor érdemes újratervezni a napirendünket, alkalmazkodni az új helyzethez, és mentális, fizikai erőforrásainkat átcsoportosítani néhány ház körüli teendő elvégzésére. Az eredeti problémánkat ez még természetesen nem oldja meg, ahhoz viszont hozzájárulhat, hogy némileg hasznosabbnak érezzük magunkat. Az eredeti kérdésünk pedig éppen ez volt: a pszichés jóllét. 

A rugalmasság fontosabb, mint gondolnánk

De miért is gondoljuk azt, hogy mindezek a mentális egészség alapfeltételei? Először is azért, mert mentális rugalmasság hiánya közvetlen kapcsolatba hozható különböző patológiás állapotokkal, melyekben éppen a környezettel való hatékony együttműködés omlik össze, viselkedésünk sztereotíppé és merevvé válik. Vessünk erre egy pillantást a depresszió példáján keresztül!

A depressziós emberek nagy számban számolnak be rossz hangulatról, és arról, hogy képtelenek örömet találni életükben. A környezetüket laposnak, unalmasnak, üresnek látják, jövőjükről pedig hasonlóan szomorú képest festenek. Emiatt a helyzetüket általánosságban is reménytelennek ítélik meg, minek következtében a viselkedési rutinok összeomolhatnak (például ágyban maradnak egész nap).

Kevésbé explicit formában, a gondolkodás szintjén is jelentkeznek hasonló mechanizmusok. Tudjuk például, hogy a ruminációra (amit talán „rágódás”-ként magyarosíthatnánk) való hajlam a depresszió egyik rizikófaktora.

A depressziós betegek nemcsak azért érzik rosszul magukat, mert sztereotíp, rugalmatlan, körkörös és megrögzött módon gondolkodnak saját szomorú helyzetükről, hanem ez egyfajta passzív, inaktív állapottal is együtt jár, mely kiszorítja a környezettel való interaktív kapcsolatot.

Éppen azt az interaktív kapcsolatot, amitől jobban érezhetnék magukat.

A depressziót szociális és érzelmi téren is áthatja ez a fajta rigiditás. A depressziósok természetes környezetben arckifejezéseikkel kevésbé válaszolnak, ami megnehezíti a társas interakciókat. Kísérleti körülmények között sincs ez másként: csekély változatosságot mutattak viselkedésükben különböző érzelmi reakciót kiváltó helyzetekben, reakcióikat kevésbé voltak képesek a kontextushoz igazítani, mind pozitív, mind negatív érzelmek esetén. 

A lélek házmestere

Az hamar kiderül, hogy a pszichológiai rugalmasság hiánya kapcsolatban áll olyan patológiás állapotokkal, mint a depresszió, vagy a különböző szorongásos problémák. Ebből azonban még nem vonhatjuk le automatikusan azt a következtetést, hogy a mentális flexibilitás jó közérzetünkhöz is hozzájárul. Annál is inkább, mert a kutatási eredmények rendre azt mutatják, hogy a pszichés betegségek rendszerint függetlenek a pozitív élményektől. Szerencsére azonban a pozitív oldalt is látjuk: a mentális rugalmasság kéz a kézben jár más erősségekkel is. Azt is könnyű megérteni miért, de nézzünk erre ismét egy példát!

Azt gondolhatnánk, hogy általánosságban a pozitív érzelmeket és a boldogságot keressük, a negatív érzelmek pedig csak úgy jönnek, némi szerencsével pedig minél többet el tudunk kerülni belőlük. Valójában ez nincs szükségképpen így:

meglepően gyakoriak azok a helyzetek, amikor éppen a kellemetlen érzések növelésére és kellemesek csökkentésére törekszünk egyszerűen azért, mert adott helyzetben éppen ez a megoldás kulcsa. 

Egy vizsgálatban például a kísérleti személyeket két csoportra osztották. Az egyik csoportnak egy fizetéssel megkésett bérlőt kellett eljátszania, míg a csoport egy másik tagja a hátralékot behajtani igyekvő főbérlőt alakította. Azonban volt egy csavar a vizsgálatban. A „főbérlők” egy része azt a feladatot kapta, hogy minél hamarabb behajtsák az elmaradt bérleti díjat (konfrontatív cél), a csoport többi tagjának pedig arra kellett törekednie, hogy hosszú távon minél jobb kapcsolatot tartson fenn a bérlővel (együttműködő cél).

A konfrontatív célt kapó „főbérlők” hajlamosabbak voltak dühöt kiváltó tevékenységekre (pl.: erőszakos zene választása), hogy növeljék saját dühüket, miközben az együttműködők inkább a pozitív hangulatukat igyekeztek erősíteni. A legfontosabb tanulság azonban az lett, hogy a konfrontatív helyzetben jobban teljesítettek a magukat kellően felhergelő vizsgálati alanyok azokhoz képest, akik jobban érezték magukat. Láthatjuk, hogy bár a dühöt például negatív érzelemként címkézzük, kontextustól függően olykor éppen a negatív érzelmek segítenek céljaink elérésében. 

A pszichológiai felxibilitás természetesen nem csodaszer, vagy biztos recept a mentális jóllét megteremtésére. Ehelyett egy fontos tanulsággal szolgál számunkra, ami éppen az, hogy nem érdemes "receptekben" gondolkodnunk, és azokhoz mereven ragaszkodnunk. Életünk során dinamikus, folyton változó kölcsönhatásban vagyunk környezetünkkel, ami akkor válhat harmonikussá, ha viselkedésünk és megoldási módjaink is hasonlóan rugalmasak. Ennek megértése és elfogadása fontos lépés pszichés jóllétünk felé.