Beteg vagyok – vagy mégsem?

Testünk változatos tünetek és tünetegyüttesek útján jelez a számunkra, melyek hátterében legtöbbször konkrét betegségek állnak. Vannak azonban olyan esetek is, amikor a testi panaszok (pl.: fájdalmak, diszkomfort-érzések, tartós fáradtság, szédülés stb.) okaként nem mutatható ki szervi eltérés. Ezt az állapotot az orvosi-pszichológiai szaknyelv szomatizációnak nevezi. Cikkünkben röviden összefoglaljuk a szomatizáció legfőbb jellemzőit és bemutatjuk, hogy milyen lehetőségek vannak az ilyen jellegű panaszok enyhítésére.

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által 2013-ban kiadott új diagnosztikus rendszer a DSM-5 (Diagnostic and Statistic Manual of Mental Disorders) szomatikus tünetzavarként definiálja azt az állapotot, amelyben legalább hat hónapja fennálló egy vagy több testi tünet jelentős szenvedést, érzelmi, kognitív vagy viselkedésbeli zavart okoz. A tünetképződés vonatkozásában beszélhetünk hajlamosító tényezőkről, kiváltó tényezőkről és fenntartó tényezőkről.

A szomatizáció hajlamosító tényezői

• Genetikai sérülékenység: a neuroendokrin rendszer működését befolyásoló bizonyos genetikai variációk.
• Korai kedvezőtlen tapasztalatok: szülői szorongás, diszfunkcionálisan működő család, kötődési problémák, depresszió, családban előforduló súlyosabb betegség, illetve olyan egyéb környezeti minták, amelyek hatására a testi tünetek jelentősége felértékelődik.
• További hajlamosító tényezőként lehet számon tartani az érzelemszabályozási deficiteket, köztük különösen az érzelmek tudatosításának és kifejezésének nehezítettségével járó alexithymiát. De Gucht és Heiser 2003-ban publikált metaanalízise szerint főként az érzelmek azonosításának nehézségei, valamint az érzelmi arousal (izgatottság) és a testi jelzések közötti különbségtétel zavarai hozhatók összefüggésbe a szomatizáció folyamatával.

Kiváltó tényezők

• A kutatási eredmények szerint a szomatizáció kialakulásában jelentős szerepük van az intenzív pszichoszociális stresszhatásoknak (pl.: traumák, bántalmazások).
• A mindennapi életben előforduló, kisebb intenzitású, de gyakran ismétlődő vagy állandósult stresszhelyzetek összessége, egymásra gyakorolt hatása is lehet kiváltó tényező.
• Stresszorként léphet fel továbbá néhány – negatívnak nem minősíthető – jelentősebb életesemény is, mint például a házasságkötés, gyermek születése vagy a munkahelyváltás.

Fenntartó tényezők

• A fokozott önmonitorozás, a testi tünetek figyelése, keresése, valamint a tünetek miatt érzett aggodalom és szorongás jelentős szerepet játszanak a szomatikus tünetzavar fennmaradásában. A szorongás fokozott szimpatikus idegrendszeri aktivitással jár, amely a meglévő tünetek felerősödéséhez, illetve új tünetek jelentkezéséhez vezet. A kezdetben bizonytalan testérzetek kifejezetten kellemetlenné, fájdalmassá válnak.
• A betegségtől való félelem miatt rendszerint csökken a fizikai aktivitás, állandósul az izomfeszülés, beszűkülhetnek az ízületi mozgások és mindezek tovább fokozhatják a fájdalmat.
• A szomatizáló egyén figyelmének fókuszába egyre inkább az elhúzódó tünetei állnak. Vélt betegségéről igyekszik minél több információt gyűjteni, orvosokhoz jár, újabb és újabb vizsgálatoknak veti alá magát, konkrét betegséget azonban nem diagnosztizálnak nála.
• Az orvos és páciense közötti kommunikáció egy idő után nehézkessé válik, csökken a bizalom, romlik az együttműködés, ugyanakkor fokozódik a páciens frusztrációja és a szorongása.

A szomatizáció szakirodalmában a negatív események és a testi tünetek katasztrofizálása, a teljesítménnyel kapcsolatos túlzott elvárások, az érzelmi instabilitás, a fokozott érzelmi reaktivitás a testi tünetzavarok hajlamosító és fenntartó tényezőiként egyaránt fellelhetők.

A testi tünetek tartóssá válása és az ehhez társuló negatív érzelmek, depresszív hangulat megterheli a szomatizáló egyén családi és egyéb társas kapcsolatait is.

Terápiás lehetőségek

A testi tünetzavarok kezelésében az elsődleges cél a szomatizáló egyén számára

megfelelő életvitel kialakítása.

Fontos szem előtt tartani, hogy a kliens a tüneteit valóban érzi és azok szenvedést okoznak neki. Első lépésként célszerű egy részletes pszichoszociális anamnézist felvenni, amelyben fokozott figyelem irányul a tünetek jelentkezésekor bekövetkezett stresszhatásokra, életeseményekre.

Hasznos lehet a tünetnapló vezetése,

amelyben a szomatizáló személy rögzíti a tüneteit, azok intenzitását, a kapcsolódó stresszhelyzetet, a tünetekre fordított időt, a társuló érzelmi állapotát és a panaszok enyhítését célzó tevékenységeket. A tünetnapló vezetésével könnyebben feltárhatók a kiváltó és fenntartó tényezők, amelyekre figyelve hatékonyabb lehet a terápiás folyamat.

A szomatizáció kezelésében kiemelten fontos a pszichoedukáció, amely során a testi tünetzavarokkal küzdő egyén érthető magyarázatot kap a panaszai jellegéről, a kialakulásukban szerepet játszó tényezőkről, valamint a tünetek miatti szorongás „önrontó” hatásáról. Törekedni kell az orvos-beteg viszonyban az elfogadó viszonyulás, a hatékony kommunikáció és a jó együttműködés kialakítására.

A pszichoterápia (pl: kognitív viselkedésterápia, relaxációs módszerek, jelentudatosságra építő terápiás eljárások, érzelmi önfeltárás – expresszív írás, hipnoterápia, pszichodinamikus terápiák, továbbá a gyógyszeres kezelések) alkalmazásának célja, hogy a kliens képes legyen változtatni a szomatizációhoz vezető, valamint a tüneteit fenntartó mentális és érzelmi mintázatain.