Elfogadás hittel és lélekkel

Napjainkban gyakori jelenséggé vált az egzisztenciális bizonytalanság élménye, hiszen a nehézségeinkkel való szembesülés során sokszor erős frusztrációt élünk át. Kapcsolati problémáink, az egészségi állapotunk miatt érzett aggodalom, az életünk során átélt veszteségeink, kríziseink hatására olykor kilátástalannak érezhetjük az életünket, eláraszthat minket a tehetetlenség érzése. A pszichológia tudományának jelentős és sokat kutatott területe a coping, azaz a nehézségekkel való megküzdés, illetve a megküzdést segítő elfogadó attitűd. E témák hangsúlyos részét képezik a keresztény értékrendnek is. Cikkünkben a pszichológia és a keresztény vallás szemszögéből is szeretnénk bemutatni hogyan segít a megváltoztathatatlan élethelyzetek kezelésében az elfogadás.

A különböző pszichológiai irányzatok keretében számos megküzdéssel kapcsolatos modell került kidolgozásra. A klasszikus pszichoanalitikus felfogás szerint a megküzdés olyan ego-manővereket jelent, amelyek célja a külvilágból érkező fenyegetések tudatos kezelése, míg a belső, intrapszichikus veszélyekkel szemben főként tudattalan módon, az elhárító mechanizmusaink működtetésével lépünk fel. Más nézetek szerint megküzdésnek tekinthetők azok a viselkedéses válaszok, amelyek által lehetségessé válik az averzív környezeti hatások feletti kontroll gyakorlása. A vonás modell szerint az adott személyiségnek tartós, stabil jellemzője, ahogyan a nehézségeket kezeli. E nézet feltételezi, hogy a stresszor típusától függetlenül az emberek a stresszállapotuk kezelésére előnyben részesítenek bizonyos reagálási módokat.

A személyiség alapadottságai tehát befolyásolják a stresszhelyzetben mutatott egyéni alkalmazkodási formát.

Lazarus, a kognitív tranzakcionalista modell kiemelkedő képviselője, a megküzdés fogalmát a következőképpen határozta meg: „Megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy azok felülmúlják vagy felemésztik aktuális személyes forrásait.”

A nehézségekkel való megküzdés folyamatában fontos szempont az egyéni viszonyulásunk, az elfogadásra való hajlandóságunk. Az elfogadást segíti, ha képesek vagyunk jelentést, illetve értelmet tulajdonítani a céljainknak, a nehézségeinknek, tágabb értelemben pedig az életnek és annak keretein belül természetesen a saját életünknek is. Ez jelenik meg a Viktor Frankl által képviselt logoterápiás irányzatban is, amelynek központi gondolata, hogy az élet feltétel nélküli értelemmel bír, melyet azonban nem az ember alkot meg, csupán felismerni képes azt. A logoterápia hangsúlyozza az emberek szabad beállítódását, amely lehetőséget ad az egyénnek arra, hogy a szenvedésében is értelmet találjon.

A nehézségeket, a szenvedést, a fájdalmat elfogadó attitűd a keresztény vallás értékrendjében is fontos szerepet tölt be. A keresztény vallásban az istenhit magában foglalja az Isten végtelen szeretetébe, mindenhatóságába, mindentudásába és a teremtő erejébe vetett hitet és egyúttal egy személyes kapcsolatot is jelent Istennel.

A hívő ember Istent a remény és a vigasz biztos forrásaként éli meg.

Az életünket kísérő, erős egziszteniális szorongást kiváltó folyamatok, események felett – mint például az öregedés, a betegség, a halál – nem érezzük magunkat a hagyományos értelemben vett kontrollhelyzetben. Szorongásunkat azonban jelentősen csökkenti, ha az életünket kísérő változásokhoz kellő nyitottsággal és elfogadással viszonyulunk. Az elfogadás folyamatában fontos szerepe van a jelentudatosságnak, amely során ítélkezéstől mentesen, elfogulatlanul igyekszünk megfigyelni a külső és belső történéseinket. Együtt vagyunk az életünk eseményeivel, a bennünk lévő érzésekkel, gondolatokkal és testérzetekkel egyaránt. Megfigyeljük, megértjük és elfogadjuk, hogy a kellemetlen, fájdalommal és szenvedéssel járó élmények és érzések is az élet természetes velejárói, nem harcolunk mindenáron ellenük. Kulcsár Zsuzsanna Traumafeldolgozás és vallás című könyvében így fogalmaz: „az elfogadás a biológiai és pszichológiai szükségszerűség felismerése, a szervezet bölcsességébe vetett bizalom, amely a teremtés művébe vetett bizalommal egyenértékű, és – ebben az értelemben – kapcsolatban lehet az istenhittel.” A nehéz helyzetünk tudatosságon alapuló elfogadásával csökken a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése, kompetensebbnek, erősebbnek érezhetjük magunkat.

A hit tehát kedvezően formálja a megváltoztathatatlan eseményekhez való viszonyulást, hiszen a hívő ember az életet úgy fogadja el, hogy az élet maga és annak történései egyaránt Isten kezében vannak. Nem ragaszkodik a folyamatos kontroll gyakorlásához, a kontrollélmény hiánya kevésbé vezet a kilátástalanság és a reménytelenség érzéséhez. A keresztény értékrendben megjelenő elfogadás, vigasztalás olyan erőforrások, amelyek segítik a hívő személyt az általa nem befolyásolható, nem megváltoztatható helyzetekhez, illetve a fájdalomhoz való adaptív alkalmazkodásban.