Érzelmi bántalmazás – A gyerekkor megfogalmazatlan traumái

Az érzelmi bántalmazásnak való kitettség gyerekkorban kezdődik. A korai szülői odafordulásunk és válaszkészségünk függvénye a későbbi védettségünk. De vajon okozhatunk-e bajt anélkül, hogy észrevennénk?

Amikor bántalmazásról beszélünk, többnyire súlyos fizikai sérülések, duzzanatok, lila foltok, vér, félelem és erőszak jellemzi a gondolatainkban felidézett képeket. Látványos jeleit nehéz lenne nem észrevenni. A bántalmazás azonban lehet alig észrevehető is, s mégis lélekölő. Olyan, amit nemcsak az áldozat képtelen felismerni időben, de talán maga a bántalmazó is. Az érzelmi bántalmazásról a mai napig kevés szó esik, pedig az abúzus összes fajtájának ez az alapja. 

Minden bántalmazás érzelmi szinten (érzelmi elhanyagolással) kezdődik,

csak nehéz egyértelmű határvonallal jelölni és bizonyítani. A legnagyobb veszélynek pedig a gyerekek vannak kitéve. Az érzelmi játszmák (pl. feltételekhez kötött szeretet és elfogadás) a társadalmi életünk részévé váltak. Nemcsak a kapcsolatainkban, de a gyereknevelésben is alkalmazzuk őket mindenféle rossz szándék nélkül. Mi így szocializálódtunk, most így nevelünk. A korai érzelmi abúzus élménye azonban nemcsak a szüleinkkel való kötődésünket, de a későbbi kapcsolatunkat is torzíthatja másokkal és önmagunkkal is. Ha tisztába kerülünk ennek jelentőségével és következményeivel, az lehetőséget ad arra, hogy gyerekeink védelme érdekében megtegyük a tőlünk telhetőt.

Mit nevezünk érzelmi bántalmazásnak?

Alapvető emberi szükségletünk, hogy értékesnek (elég jónak) és szerethetőnek érezzük magunkat. Ez ad értelmet az életünknek. Befolyásolja a hozzáállásunkat önmagunkhoz és a környezetünkhöz. Az érzelmi bántalmazás pedig ezen értékünket veszi célpontul. Különösen akkor, ha önértékelésünk amúgy is gyenge. Bántalmazásnak felel meg minden olyan rendszeresen, vagy folyamatosan tanúsított bánásmód, melynek hatására az egyén tartósan értéktelennek, csökkent értékűnek, vagy szerethetetlennek érzi magát.

Egyfajta verbális vagy non-verbális elutasítás, amely az egész személy ellen szól.

Az érzelmi bántalmazásnak való kitettség pedig gyerekkorban kezdődik. Utódaink már az édesanyjuk pocakjában képesek olvasni a feléjük irányuló érzelmeket. Ezek és a születés utáni első években tapasztalt szülői visszajelzések segítenek nekik kialakítani az énképüket. Ha szeretetet és elfogadást tükröz a szülői magatartás, akkor az önmagukról alkotott kép is pozitív lesz, személyük pedig a jövőben kevésbé sebezhető. Akiknek viszont idejekorán szembesülniük kell szüleik érzelmi elutasításával, azoknak az önmagukról alkotott képe is negatív lesz. Talán nem is tudatosan, de elhiszik, hogy értéktelenek, szerethetetlenek és elutasítást érdemelnek. Ennek következtében pedig a későbbiekben is könnyebben kerülnek mérgező, diszfunkcionális kapcsolatba, követve a gyerekkori mintát. Persze nehéz elhinni, hogy bármelyik mentálisan egészséges szülő szándékában állna ellenségesnek lenni a gyerekével szemben. A baj az, hogy sokan teljesen akaratlanul és észrevétlenül tesszük. Hiszen, ami a mi nézőpontunkból támogatásnak tűnik, a gyerekünk szemében még tűnhet elutasításnak. A kérdés az, hajlandóak vagyunk-e megvizsgálni saját viselkedésünket.

Ahogy a fent említettekből is látszik, igen sok minden nevezhető érzelmi bántalmazásnak. Ezért is olyan nehéz nyomon követni. A legtöbben mégis tisztán őrzünk olyan emlékeket, hegeket gyerekkorunkból, amelyek a szüleink elutasítását idézik. A magas elvárások, fenyegetések, kritizálások, érzelmi távolságtartások, felülbírálások, összehasonlítgatások, megszégyenítések, és még sorolhatnánk. Amikor azt éreztük, hogy csak akkor kaphatjuk meg a kívánt szeretetet és elismerést, ha...

Talán tudtuk is, hogy szeretnek minket, mégis feltételesnek éreztük annak kimutatását.

A belső konfliktusunk megfogalmazódott, az érzelmi eltávolodásunk megkezdődött. Felnőtt fejjel már talán tudjuk, hogy a szeretet vezérelte őket. Azért voltak olyan magas elvárásaik, mert annyira hittek a képességeinkben. Azért hibáztattak annyit, mert szerettek volna megvédeni a későbbi kudarcoktól. Azért fenyegetőztek, mert valójában féltettek. A heg mégis megmaradt. Befolyásolta nemcsak a szüleinkkel való kapcsolatunkat, de az önbecsülésünket és az önmagunkba vetett hitünket is. Elhatároztuk, hogy mi majd nem ilyen szülők leszünk. Most talán mégis azzal szembesülünk, hogy a gyerekünk kierőszakolja belőlünk őseink mintáit. Nincs más eszköz a kezünkben. Vagy mégis?

A személy és a viselkedés elkülönítése

A gyerekek mindennél jobban vágynak a szülők érzelmi elfogadására és elismerésére. Kezdetben a szüleik visszajelzései segítik őket abban, hogy biztonságban érezzék magukat, és megértsék nemcsak a környezetük, de önmaguk működését is. A gyerekkor a felfedezések időszaka, a határok feltérképezése, funkciók begyakorlása. A gyerekeink azért mennek szembe velünk, mert tapasztalatra van szükségük független önmagukról és a világról. Ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat, érezniük kell, hogy mindig és mindenkor értékesek és szeretni valóak, és ez nem feltétel függvénye. Ez pedig kezdetben rajtunk múlik.

Szülőként tudnunk kell különbséget tenni a viselkedés és a személy minősítése között, mert a gyerekeink még nem képesek erre.

Ha rendszeresen olyanokat mondunk, hogy „rossz vagy”, „te buta”, „már megint te”, „mindig miattad”, „elegem van belőled”, a gyerek elhiszi, hogy az egész személyével van baj. Egy darabig talán küzd saját egyénisége védelméért, azonban a szülői elutasítástól való rettegés következtében akár saját személyiségétől is eltávolodhat, hogy végre megfelelhessen. Levonja az általános következtetést az emberi kapcsolatokra nézve, megtanulja, hogy önmaga értéktelen, senkiben sem bízhat, és csupán akkor kap szeretetet, ha mások igényeinek rendeli alá magát. Pedig mi csak azt akartuk, hogy végre jól viselkedjen.

A gyerekek még keresik a helyüket a világban. Gyakorolják a társadalmi megfelelést, de az önkifejezést is, miközben fejlettségi szintjük sokszor akadályozza, hogy minden elvárásainknak megfelelhessenek. Szülőként az a feladatunk, hogy tisztázzuk velük, mi jó és mi nem, nem pedig az, hogy ki jó és ki nem. Amikor kihangsúlyozzuk számukra, hogy megértjük, elfogadjuk és szeretjük őket, de a viselkedésük teljesen elfogadhatatlan, a gyerekeink teljesen más következtetést fognak levonni. Felismerik, hogy bár hibáztak, még semmi sincsen veszve.

Ha nem ők vannak elutasítva, sokkal jobban képesek odafigyelni a helyzet tanulságára is, hiszen önmaguk védelmére nincsen szükség.

Ez pedig erősíti pozitív önbecsülésüket, konfliktuskezelési képességüket, valamint társas intelligenciájukat is.

Következmény

Az érzelmi bántalmazás éppen azért olyan veszélyes, mert lehet észrevétlen, akaratlan és megfogalmazatlan is mindkét fél részéről. Néha a kimondott, bántó szavak helyett egyszerű gesztusok, mulasztások, kiszámíthatatlan viselkedések sorozata vezet a bajhoz. A gyerektől való elvárás, hogy mások igényeinek kielégítését mindig a sajátja elé helyezze, az otthagyásával való rendszeres fenyegetések, vagy gyakori elítélése azért, mert kifejezi saját szükségleteit, súlyos érzelmi, magatartásbeli és mentális zavarok okozója lehet. Az érzelmi bántalmazás kötődési zavarhoz, megfelelési kényszerhez, depresszióhoz, csökkent önértékeléshez, önbántalmazáshoz, de kihasználó, mérgező és bántalmazó helyzetek eltűréséhez is vezethet. Minél korábbi a megélt negatív élmény, annál nagyobb hatása lesz a későbbi évekre. Ezért kell róla beszélnünk, és vennünk a bátorságot, hogy magunkba nézve felismerjük saját múltbéli traumáinkat, és jelen viselkedésmintáinkat! Mert eképpen védhetjük meg és vértezhetjük fel gyerekeinket kellőképpen a jövőben más bántalmazókkal szemben.