Felejtünk, vagy újraélünk? A traumára adott reakciók fennmaradásáért felelős agyterületet azonosítottak

Amikor valamilyen traumatikus esemény vagy tartós stressz ér minket, eltérően reagálhatunk. A reziliencia kutatásával már sokat foglalkoztak a pszichológusok: azzal a képességgel, hogy idővel túl tudunk lépni ezeken az emlékeinken – ezzel szemben más esetekben beleragadunk, mely később több mentális probléma forrása lehet. Egy új kutatásban azonosították, hogy is működik ez az agyunkban: hol dől el, hogy felejtünk, vagy újraélünk?

Svájci, német és amerikai kutatók felfedezték, hogy agysejtjeink különböző csoportjai versengenek egymással a traumatikus emlékek fennmaradásáért vagy eltűnéséért. Az egereken végzett kutatás eredményei fontos betekintést nyújthatnak az olyan mentális problémák kialakulásába, mint például a poszttraumás-stressz zavar (PTSD), a szorongásos zavarok vagy az alkoholfüggőség, melyek többek között a traumatikus emlékek fennmaradásából fakadhatnak.

„Idővel a trauma által okozott szorongás az emberek egy részénél csökken, ahogy az emlékek egyre kevésbé váltanak ki félelmet” – nyilatkozta Dr. George F. Koob, a NIAAA igazgatója a Nature folyóiratnak. „Másoknál viszont ezek az emlékek, és a hozzájuk társuló érzések makacsul fennmaradnak, hátrányosan befolyásolva a mindennapi életük folytatását. A félelem-reakció még akkor sem szűnik meg, ha az adott személy többször találkozik az emlékhez köthető ingerekkel, anélkül, hogy azok ártanának neki.

A mostani tanulmány rávilágít azokra a specifikus idegi áramkörökre, amelyek a traumával kapcsolatos emlékek megszilárdulásának és elhalványulásának alapját képezhetik."

A kutatók olyan idegsejt-csoportokat vizsgáltak egerek agyában, melyek szorosan kapcsolódnak az amigdala nevű agyterülethez. Erről azt lehet tudni, hogy mind az emlékezés, mind az érzelmi reakciók, így a félelem szabályozásában is fontos szerepet játszik. A kísérlet során az egerek megtanultak egy ingert (pl. hangot) áramütéssel társítani, aztán ezt az asszociációt a kutatók kioltották úgy, hogy a hangot már nem követte az áramütés. Ennek során azt figyelték meg, hogy két különböző idegsejtcsoport felel azért, hogy fennmarad-e az asszociáció, ezáltal az állatok továbbra is félelemmel reagálnak, vagy idővel megszűnik. Ezek a sejtcsoportok versengenek egymással az új emlékek létrejötte során, azt is meghatározva, melyik emlék milyen erős lenyomatot képez.

„A traumatikus emlékek kitartó jelenléte a PTSD és a szorongásos betegségek egyik jellemzője” – tette hozzá Dr. Holmes. „A kutatásunk segít beazonosítani egy olyan agyi áramkört az amigdalában, mely jelentős szabályozó erővel bír az emlékek által kiváltott reakció erősségét tekintve. Ebből fakadóan felmerül a kérdés, hogy vajon ennek az agyterületnek a hibás működése okozza-e a traumákhoz kapcsolódó pszichiátriai betegségek kialakulását.”  Ha igen, az új távlatokat nyithat meg a mentális betegségek egy részének gyógyításában.