Pszichiáter, biológus és mindig biztos esztéta – Ferenczi Sándor és a Nyugat

1908-at írunk. A Ford cég gyártani kezdi a T-modellt, Francis Boggs rendezésében megszületik az első olyan film, ami teljes egészében Los Angelesben készült, Londonban megrendezik a IV. újkori olimpiát és Picasso az előző évben festi meg az Avignoni kisasszonyokat, amivel útnak indul a kubizmus. Január elsején jelenik meg a Nyugat első száma és ebben az évben olvassa el Ferenczi Sándor Freud Álomfejtés című munkáját, aminek a borítójára az elolvasás után latinul ráírja: “ércnél maradandóbb”.

Ez az év fordulópont Ferenczi életében.

A könyv hatására levelet írt Freudnak, és kérte, hogy a tanítványa lehessen, majd Bécsbe utazott és belépett a mester orvostanítványi közé. Kapcsolatuk hamarosan nagyon szorossá vált orvosként és barátként egyaránt. Olyannyira, hogy Freud legidősebb lányát, Mathildét, neki szánná, ha Ferenczi nem lenne másba szerelmes – írja visszaemlékezéseiben Dénes Zsófia, Ferenczi majdani feleségének unokahúga.

Erről a megkülönbözetett figyelemről tanúskodik az is, hogy amikor 1909-ben meghívják Freudot és Jungot Amerikába, hogy tartsanak előadást elmegyógyászok, pszichológusok és filozófusok számára, akkor a bécsi professzor Ferenczit saját vendégeként magával viszi. Freud nem készített jegyzeteket az előadásokra, hanem reggeli sétáik alkalmával a Ferenczi által felvetett és felvázolt témákat fejtette ki. Ezekről a sétákról Ernst Jones, Sigmund Freud életrajzírója is beszámol.

Annak ellenére azonban, hogy Ferenczi Sándor Freud egyik legkedvesebb tanítványa és „nagykövete” lett, mégsem tekinthető a pszichoanalízis egyedüli közvetítőjének sem Magyarországon, sem a Nyugatban. Ennek egyik oka az a történeti tény, hogy Freud művei, beleértve az 1900-ban megjelent Álomfejtést is, elérhetők voltak 1908 előtt is a németül tudók számára. Az írók és művészek közül sokan olvasták is, vitatkoztak róla, még ha nem is fogadták el a pszichoanalízis kizárólagosságát.

Ilyen volt Kosztolányi Dezső is, aki bécsi egyetemi évei alatt, már 1905 körül (tehát Ferenczi előtt) megismerkedett a pszichoanalízissel, és felismertre Freud lángelméjét, majd elsők közt fedezte fel magának Ferenczit is. Hasonlóan Karinthyhoz, akivel első találkozásukra így emlékszik vissza a magyar analitikus:

„Még magam is fiatal voltam és első lelkesült írásaimat közölgettem a bécsi tudós felfedezéséről, mikor megjelent nálam egy kusza hajú ifjú – Ön volt az kedves Karinthy – és elmondta, hogy szükségét érzi, hogy kifejezze rokonszenvét törekvéseinkkel.”

Másrészről maga Ferenczi sem azonos a pszichoanalízissel. Már jóval az Álomfejtés olvasása előtt jelen volt az irodalmi és szaksajtóban, irodalmi igénnyel és formai gondossággal megírt többnyire orvosi témájú cikkeket publikált például Bródy Sándor Jövendő című lapjába. Ferenczi, saját bevallása szerint, ebben az időben a „jó stiliszta szerepében” tetszelgett magának. Barátja Ignotus kritikájának hatására felhagyott ezzel és a szépre való törekvés helyett inkább tárgyilagosan és szárazon igyekezett írni.

Ferenczinek jó kapcsolata volt a korabeli művészekkel már a Nyugat indulása előtt is.

Eleinte belgyógyászként dolgozott, majd az elme- és ideggyógyászat felé fordult. 1900-ban megnyitotta rendelőjét az Erzsébet körúton, szemben a Royal szállodával és hamarosan törzsasztala lett a Royal étteremben. Írók és művészek éppúgy megfordultak a rendelőjében, mint az étteremben a vacsoraasztalánál. Dénes Zsófia olyan neveket említ rendszeres asztaltársaságaként, mint Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Berény Róbert, Weiner Leó, Heltai Jenő és Ignotus (Ignotus pedig az egyik első páciense is volt.). Ezekkel a művészekkel gyakran reggelig beszélgetett és vitatkozott az „új tudományról”.

Freudnál Ferenczi bohémabb életvitelű volt. Olyan játékos természetű, közvetlen, barátságos, észjárásában intuitív ember, akit mindezért a pesti írók és művészek nagyon szerettek. Szívesen fordultak hozzá, mint a freudi tanok magyarázójához, és a vitákból termékeny eszmecserék alakultak ki. De nem csak a pszichoanalízis magyarázója volt.

„Sokféle téren tudott sok mindent. Nemcsak pszichiáter volt, de biológus is, filozófus is, és mindig biztos esztéta”

– írja Dénes Zsófia. Ezek a viták, eszmecserék kétségtelenül hatottak a Nyugat első nemzedékéhez tartozó szerzőkre. Ez a hatás kölcsönös volt, hiszen sokat tanult Ferenczi is lélekgyógyászként az irodalomból.

Sok művészhez fűzte különleges kapcsolat. A fent már említett Kosztolányin kívül, aki nagyon sokat tőle a pszichoanalízisről, bensőséges kapcsolat fűzte a Nyugathoz is kötődő Krúdy Gyulához. Kosztolányi írja: „Nem azokat az írókat kedvelte, akik a lélekelemzést népszerűsítik vagy alkalmazzák, hanem azokat, akik ösztönükkel, a természettel cimborálnak. Krúdy Gyulát bámulta.” Ez azért is fontos vallomás, mert Krúdy ösztönösségével szemben Kosztolányi munkásságában a pszichoanalízis sokkal konkrétabban jelenik meg. Ferenczi és Krúdy sokat beszélgettek az álomfejtésről a Royal étteremben, és ezekre a beszélgetésekre az író később, mint forrásként hivatkozik az 1919-ben megjelent Álmoskönyvben.

A Krúdyval való kapcsolatra hivatkozott Ignotus, mikor megpróbálták Adyt rávenni, hogy járjon pszichoanalízisbe. 1912-ben a Lédával történt szakítás után a költő erősen önpusztító módon „továbbra is hajszolta a vigadást” és idegállapota nagyon megromlott. Egy időre át is költöztették öccséhez, Ady Lajoshoz, a Lövőház utcába. Ekkor mesélt Lajosnak Ignotus „Krúdyról, hogy az a mulatozó ember szintén milyen híve Ferenczinek; hajnalig elüldögél vele a Royal-étteremben könnyű, sőt, kevés bor mellett, és orvos-filozófiai beszélgetést folytat vele – nagy elmerüléssel – az emberek lelkületéről” (Dénes Zsófia).

Hosszabb unszolás után végül Ady Endre is belement a Ferenczivel történő találkozásba, amire a Lövőház utcai lakásban került sor. Végül Ferenczi nem vállalta a költő analízisét, mert ahogy Ignotusnak és Hatvany Lajosnak mondta: „lángészhez nyúlni nem mer”. Attól félt, hogy a pszichoanalitikus kezelés kárt tenne Ady művészetében. Viszont ajánlott helyette egy osztrák szanatóriumot, ahol a költő fél évet töltött.

A Nyugat nagy alakjai közül azonban a legerősebb és legmélyebb kapcsolat Ignotus Hugóhoz fűzte és Berény Róbert festőhöz, aki maga is publikált a Nyugatban.

Barátságuk Ignotussal több egyszerűen puszta barátságnál:

tanácsadója és kritikusa is volt, de nemcsak a stilisztikai kérdésekben, hanem a „pszichoanalitikus elméletben is” – írja Hárs György Péter Pszichoanalízis a Nyugatban (II.) című cikkében. Ignotus tevékeny tagja volt a Nyugatnak és a pszichoanalitikus mozgalomnak is. Többek között alapító tagja volt a 1913. május 19-én megalakult Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületnek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Nyugat „irányzatos” lett volna. A freudi pszichoanalízis ismertetése mellett – többek között Ferenczi és Freud tollából is - „jelentetett meg írásokat individuálpszichológusokról (Adlerről, Kulcsárról, Székelyről kettőt is) és aktív analitikusokról (Gartnerről, Szineárról), illetve könyveikről. És írtak is a lapba adleristák (Székely, Brachfeld) és stekelisták (Gartner, Nagy Lajos) is” (Hárs György Péter).

A fenti cikk, még ha nagyvonalakban is, de talán érzékelteti, hogy Ferenczi és a Nyugat kapcsolata mennyire nehezen befogható merev, tankönyvi kategóriákkal. Talán ennek oka Ferenczi személyiségéből következik: ebben a szellemi miliőben nem elvont kategóriák, nem a pszichoanalízis találkozott a Nyugattal mint irodalmi, művészeti folyóirattal, hanem emberek találkoztak emberekkel. Hogy mennyire fontos volt a kor művészei számára Ferenczi, azt jól mutatja, hogy az 1933-ban bekövetkezett, váratlan halála után hetekig jelentek meg őt búcsúztató írások. Ignotusé a Magyar Hírlapban, Karinthyé a Pesti Naplóban, Kosztolányié a Nyugatban.

(A borítón a Royal szálló épülete 1900-ban. Forrás: Pest Buda https://pestbuda.hu/)