Gyerekszerelem a szülő iránt – Miként álljunk az ödipális konfliktushoz?

Az ödipális konfliktus, vagyis az ellentétes nemű szülőhöz való ragaszkodás és az azonos nemű szülő elutasítása, eltérő intenzitással és formában, de minden gyerek életében megjelenik. Ezt a helyzetet nem a mi szülői feladatunk megoldani, ám hozzáállásunk sokat jelenthet gyerekeinknek a problémával való önálló megküzdésben.

Amilyen hétköznapi az ödipális konfliktus fogalma és jelensége a szakemberek számára, olyan ismeretlen általában a szülők körében. Az óvodás korú gyerekek nem várt szülői elutasítása éppen ezért rengeteg konfliktust szülhet a család életében. A szülők önértékelése és önbizalma meggyengülhet, egymás közötti nézeteltéréseik kiéleződhetnek, sőt még akár a gyerekkel való kapcsolatukban is örök sebek keletkezhetnek. Pedig az ödipális konfliktus egy teljesen természetes érési folyamat része, amely nem a szülők személye, csupán a szerepe ellen szól, időszakosan. Ha betekintést nyerünk és megértjük a viselkedés mögött húzódó fejlődési folyamatot, azzal nem csak magunknak okozunk kevesebb konfliktust, de a gyerekünket is megvédhetjük a kielégítetlen szükségletei okozta fixálódástól (fejlődésbeli stagnálástól), amely egész felnőttkorára kihatással lehet.

Fallikus szakasz

Az ödipális konfliktus Sigmund Freud pszichoszexuális fejlődéselméletének fallikus szakaszában, azaz 3 és 6 éves kor között jelenik meg. Ebben az időszakban a gyerekek már komolyabb figyelmet fordítanak a nemek közötti különbségekre. Fokozatosan minden „fiússá” és „lányossá” válik, a színektől kezdve akár egészen a mesékig, de besorolják szüleiket és önmagukat is. Gondolkodásmódjuk mellett azonban érzelmeik is megváltoznak. A fiúk mindenáron anyjuknak kedveskednek (ölelgetik, puszilgatják), és igyekeznek kisajátítani a szeretetét. A lányok viszont édesapjukhoz kezdenek jobban vonzódni, nekik akarnak tetszeni, és az ő mindenek feletti szeretetét szeretnék viszont kapni.

Ez a fajta szeretet már egy a szerelemhez sokkal közelebb álló érzés, éppen ezért az azonos nemű szülő akadályt jelent, akitől ezért bizonyos szinten igyekeznek megszabadulni.

Elutasítják a közeledését, a játékát, de gyakran a szülők egymás közötti érintkezését is. Az érzelmeik intenzitását tekintve viszont nem történik sok változás a korábbi évekhez képest, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan túlfűtöttek, irányíthatatlanok és olykor érthetetlenek. Még a gyerekek is csak ismerkednek belső változásaikkal és azok irányításának lehetőségeivel. Ez a fajta bizonytalanság és tehetetlenség pedig rémisztő tud lenni, különösen, ha a szülők sincsenek kellő megértéssel a helyzetre nézve.

A valódi konfliktus összetett 

Az impulzív és kevéssé szabályozható érzelmekkel való megbirkózás már önmagában elég feszültséget okoz a gyereknek, az ödipális konfliktus során azonban egy sokkal komolyabb kihívással kell szembenéznie.

A valódi konfliktus alapja, hogy a gyerek ellenszenvet érez egy olyan felnőtt iránt, aki gondoskodásával, szeretetével és védelmével az ő biztonságának megteremtője is.

Egy fiúnak szembefordulni apja erejével és hatalmával, amely eddig őt védte, vagy egy lánynak elutasítani édesanyját, akivel egykor szimbiózisban éltek, rendkívül fenyegető és ijesztő érzés. Éppen ezért a gyerekek bűntudatot is éreznek elutasító magatartásuk miatt, miközben nem nagyon tudnak mit tenni ösztönös érzéseik ellen. Ha szülőként nem fogadjuk el ezeket az érzéseiket, akkor csak erősítjük szégyenérzetüket és bűntudatukat, ami egészséges személyiségfejlődésükre káros hatást fog gyakorolni. Ezzel szemben, ha megértőek és elfogadóak tudunk lenni ellenszenvük iránt is (nem vesszük magunkra, elismerjük érzéseiket, és nem szidjuk le megnyilvánulásaik miatt), azzal az ő belső feszültségük is oldódhat, melynek következtében hamarabb juthatnak el a megoldás kulcsához, az azonos nemű szülővel való azonosuláshoz. 

Végső cél a nemi identitás megvalósulása

A 3-4 év során, amely átöleli az ödipális konfliktus időszakát, a gyerekek fokozatosan ismerkednek meg a nemi szerepekkel és a hozzájuk tartozó normákkal. Erős érzelmeik az azonos nemű szülőtől kezdetben eltaszítják őket, hiszen vetélytársat látnak benne, ugyanakkor az idő múlásával és a fejlődés előrehaladtával ez jó esetben megváltozik. A gyerek rádöbben, hogy a másik nem kegyeit akkor nyerheti el, ha olyanná válik, mint a vele azonos nemű szülő. Egy kisfiú, ha édesapjától (vagy a vele napi kapcsolatban lévő más férfimintától) kellő megértést kapott ezalatt az időszak alatt, felismeri (nem tudatosan), hogy a női nem elnyeréséért olyanná kell válnia, mint ő. A lányok esetében is erről van szó, hiszen egy kislány is megérti, hogy ha olyan férfit akar magának, mint az apja (hiszen csak őt ismeri igazán), akkor érdemes anyával azonosulnia. Az ödipális konfliktus ezzel a felismeréssel oldódik, a gyerek fejlődése pedig új szakaszba lép. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez a „megvilágosodás” a gyerek érésének függvénye.

A mi szülői kezünk nem irányíthatja vagy gyorsíthatja a folyamatot.

Sőt, magyarázattal sem szolgálhatunk a gyerekünk részére, hiszen ezt a racionális magyarázatot még nem bírná el a még irracionális gondolkodásmódja és törékeny lelke. Nem azért fontos ismernünk ezt a jelenséget, hogy a gyerekeinknek is igyekezzünk magyarázattal szolgálni ösztönös viselkedésükre, hanem azért, hogy mi ne érezzük saját identitásunkat támadva általa. Hogy értsük, gyerekeink irracionális imádata és utálata nem a személyünknek szól, hanem a betöltött szerepünknek, s hogy ez a folyamat az ő egészséges személyiségfejlődésüket segíti elő.

Irracionális gondolkodáshoz jól passzol a mese

Bár racionális magyarázattal nem szolgálhatunk a gyermekeink számára, valamivel mégis a segítségükre lehetünk, hogy az ödipális konfliktus okozta feszültségeiket oldani tudják. Ez pedig a mesék világa. A gyerekeknek a fantáziájukra van szükségük ahhoz, hogy belső elfojtott és meg nem fogalmazott érzéseiket fel tudják szabadítani, valamint a maguk módján fel is tudják dolgozni. A mesék között is kiemelkedő szerepe lehet a népmeséknek. Hiszen sok történet közülük átvitt értelemben a gyerekek életszerű nehézségeit dolgozza fel. Olyan komplex szimbolikavilágot alkalmaznak, amely valóban a gyerekek nyelvén szól, az ő gondolkodásmódjukhoz illeszkedik. Az ödipális konfliktus azért is okoz komoly frusztrációt a gyerekekben, mert számukra a világ még vagy ilyen, vagy olyan.

A kettős vagy még összetettebb érzéseket nem tudják kellően értelmezni, a népmesék pedig éppen ebben nyújtanak segítséget.

Az egyértelmű jó és rossz karakterekkel a gyerekek azonosítani tudják önmaguk és a környezetük jó és rossz oldalát egyszerre. A Piroska és a farkas című mesében például lehet a vadász a szerető apa, a farkas pedig a vetélytárs apa. További előnye a népmeséknek, hogy biztosítják a gyereket arról, hogy a jó minden esetben elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Ez a bizonyosság teszi lehetővé a gyerek számára, hogy valóban azonosulni tudjon a karakterekkel, belső feszültségeit megélje, s rátaláljon a maga megoldására.

A mesélésben persze nekünk is lényeges szerepünk van. Ha mi olvassuk fel, meséljük el a gyerek által választott mesét, azzal azt is üzenjük számára, hogy nem kell bűntudatot éreznie negatív érzései miatt, mert a fantáziavilágban minden érzés szívesen látott. Ez tehát egy újabb megerősítés számára, hogy még a velünk szemben érzett ellenszenvét is elfogadjuk. A velünk töltött közös idő és az elfogadásunk pedig egyenes utat enged a gyerek ödipális konfliktusának időszerű, végleges feloldására.