Gyermekeink és a veszteségek – Mit tehetünk szülőként, pedagógusként, és hogyan segíthet a hit gyermekek gyászfolyamatában?

Minden ember vágyik a kiszámíthatóságra, biztonságra. Ezzel szemben azt szokták mondani, hogy egyetlen dolog állandó: a változás. Életünk sok színterén megjelenik különböző hatások által, ami pedig közös minden ilyen helyzetben, az a kihívás és megterhelés, amivel együtt jár. A gyásszal kapcsolatban – akár szülőként, akár pedagógusként találkozunk vele – sok kérdés merülhet fel bennünk: hogyan tudjuk ebben az érzelmileg megterhelő helyzetben támogatni gyermekeinket, diákjainkat, saját magunkat? Hogyan segíthet a hit? Cikkünkben áttekintünk néhány lehetséges módot erre.

A változások sok esetben kiszámíthatóak (ilyen lehet egy házasságkötés, egy gyermek megszületése, vagy egy költözés), léteznek azonban váratlan (úgynevezett akcidentális) krízishelyzetek, melyek közé sorolhatjuk a gyászhoz kötődő veszteségélményeket. A témáról bár mindig fontos beszélnünk, talán most még aktuálisabb, mint valaha. 

A gyermekek gyászának megnyilvánulásai

Felnőttként gyakran alulértékeljük gyermekeink gyászoló képességét, pedig fontos tudnunk, hogy

esetükben a gyász jelei sokkal kevésbé egyértelműek, negatív érzéseik rövidebb periódusokban jelennek meg, erőteljesebben, hosszabban gyászolnak, illetve korlátolt eszközeik vannak a gyász kezeléséhez

(mert nem tudnak, vagy nem szeretnének róla beszélni, nincsenek tisztában azzal, hogy a felnőttek mit várnak el tőlük, illetve nehezen tudják értelmezni az érzéseiket). Erre pedig további hatással van az, hogy egy adott gyermek milyen fejlődési szinten áll, mennyi idős, milyen társas kapcsolatokkal rendelkezik, ki volt számára az elhunyt, őt milyen körülmények között veszítette el, milyen egyéb hatások érték az utóbbi időben, illetve hogyan informálták.

Mihez kell a legtöbb tudatosság felnőttként

Éppen e fenti szempont – hogy hogyan informáljuk a gyermeket – lehet az egyik legfontosabb tényező a gyászfeldolgozásban:

gyakran ugyanis felnőttként megvédenénk gyermekünket a gyász terhétől, így azonban ő maga rakja össze a hiányzó részeket a saját fantáziájából, mely néha sokkal rosszabb is lehet, mint a valóság,

vagy nem tud elbúcsúzni a szeretett személytől, és azzal szembesül, hogy környezete becsapta őt. Ezzel szemben a legnagyobb segítség az, ha példamutatással vagyunk jelen a helyzetben: bátorítva őket, hogy bátran fejezzék ki érzéseiket, vagy tegyék fel kérdéseiket, melyek teljesen érthetőek ebben a helyzetben.

Ne féljünk a témától, hiszen

gyermekünk bizalma révén mi tudjuk a legnagyobb biztonságot nyújtani számára,

legyünk őszinték, szeretetteljesek, és számára érthető módon, egyszerű szavakkal, magyarázatokkal adjuk át mondanivalónkat. Emellett pedig

azt is bátran vállaljuk fel, ha valamiben mi sem vagyunk biztosak:

nem az számít, amit mondunk, hanem leginkább az, hogy mindezt hogyan mondjuk. Fontos, hogy megtartsuk a szokásos hétköznapi tevékenységeket és rutinokat ez idő alatt is, és gondoskodjunk a gyermek fizikai szükségleteiről.

Mindehhez pedig segítségünkre lehet, ha felnőttként átgondoljuk:

• Mi gyermekként hogyan szembesültünk először a halál, vagy a veszteség kérdésével?
• Mi ekkor milyen bátorításban részesültünk, milyen támogatást kaptunk?
• Milyen kérdések merülnek fel bennünk a halállal kapcsolatban?
• Milyen értékrend szerint gondolkodunk erről?

Milyen segítő módszerek, eszközök állhatnak a rendelkezésünkre gyermekünk támogatására?

• Lélektani napló: bátorítsuk a gyermeket, hogy válasszon egy neki tetsző füzetet, amibe leírhatja érzéseit, gondolatait, dilemmáit, kérdéseit. Azzal ugyanis, ha ilyen formába önti mindezt, és egyfajta távolságot teremt önmaga és az érzései között, azok már nem árasztják el őt, hanem megszelídülnek, a gyermek pedig megkönnyebbül.
• Levélírás: írhatunk egy levelet az elhunytnak, amiben megfogalmazhatunk minden kérdést, érzést, gondolatot, amit úgy érzünk, hogy nem tudtunk elmondani.
• Rajz, festés, bábozás, meséltetés zenével, könyvekkel: a gyermekek alkotó, funkcionális módszerekkel könnyebben ki tudják fejezni érzéseiket, és könnyebben meg tudják élni a  gyászukat. 
• Faültetés: az elhunyt emlékére ültethetünk egy fát, mely évről évre szebb lesz, így emlékeztet azokra az időkre, amit még együtt töltöttek a gyermekkel.
• Gyertyagyújtás
• Emlékkönyv, emlékkert készítése
• Korábbi hagyományok megőrzése

Egy másik segítő „eszköz”, értékrend: A hit szerepe a gyász feldolgozásában

A hit jelentős szerepet játszik a haldoklás és a gyász megélésében, mivel az ember olyan alapvető értékrendbeli meggyőződései is megmérettetésre kerülnek, mint bizalmának ereje, reményének valódisága, valamint szeretetének nagysága.

A keresztény hitben a halál nem egy természetes állapot, mert az ember Isten képmására, a Vele való szoros közelségre, közösségre, teljes boldogságra teremtetett egy olyan Teremtőtől, akitől csak jó és tökéletes ajándék származhat (Jakab 1:17).

Mindezt pedig az ember saját Istennel szerzett tapasztalatain, valamint a Biblia lapjain keresztül is átélheti. Így éppen annak reménysége, hogy

a Teremtő megismerése után bizalmunk ébred iránta, valamint az általa adott bátorítás és a feltámadás ígérete iránt, igazi támaszt, békességet, enyhülést és vigasztalást tud nyújtani a gyászban.

Gyakori tévhit, hogy egy keresztény, vagy hívő embernek „nem szabad” szomorúnak lennie, mikor elveszíti egy szerettét. Ez azonban egyáltalán nincs így: a bizalom, illetve a feltámadás reménye mellett egy közeli hozzátartozó elveszítése a gyász és a szomorúság ideje, érzelmeink teljeskörű megélése, tudatosítása, aminek ugyanúgy megvan a helye és a folyamata hívő és nem hívő emberek esetében is. Egy bibliai példát említve, maga Jézus is sírt, amikor szeretett barátja, Lázár meghalt, mindez így olvasható a Bibliában: „amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült, ...könnyekre fakadt.” (János 11:33; 35).

Ha hívőnek valljuk magunkat, és hétköznapjainkban is eszerint az értékrend szerint élünk, ennek hitelessége gyermekeinkben is gyökeret tud verni és igazi támaszul tud szolgálni,

hiszen annak ellenére, hogy gyakran aggályaink vannak, amikor velük beszélgetünk a gyászról, a mi életünk maga lesz erre a legjobb példa számukra. Így tehát akármilyen értékrendet vallunk is,

gyermekünknek az lesz a legmegnyugtatóbb, ha azt az értékrendet, ami szerint élünk, azt valóban hitelesen megéljük, és önismeretünket fejlesztve választ tudunk adni magunkban is a halállal kapcsolatban bennünk felmerülő kérdésekre. 

Mit tehetünk pedagógusként az osztályteremben?

Egy gyermek, aki elveszíti hozzátartozóját, általában valamilyen intézményi csoport tagja. Éppen ezért fontos, hogy pedagógusként is felkészültnek érezhessük magunkat egy-egy ilyen élethelyzetre, így anélkül, hogy történt-e aktuálisan ilyen esemény, beszélgethetünk a gyerekekkel a gyász és a halál témaköréről. Ha tudomásunkra jut, hogy egy diákunk elveszített valakit, fontos tisztáznunk gondviselőivel azt, hogy mire volna leginkább szükségük, igényük, illetve azt, hogy kik és pontosan mit tudnak a helyzetről.

Gyakori segítő szándékkal születő ötlet, hogy amíg a gyermek nem jön iskolába, a többiek az egyik osztályfőnöki órát átbeszélik a konkrét esetről, mikor azonban visszatér, nem az a valós igénye, hogy az összes tekintet rászegeződjön, vagy ne merjék hívni játszani a többiek emiatt, nehogy fájdalmat okozzanak neki.

Teljesen ideális esetben a történtek közlése nem leválasztó, hanem beintegráló hatású.

Így érdemes lehet inkább olyan osztályfőnöki órát tartani, amikor nem arról beszélünk, hogy „Peti édesapja meghalt.”, hanem arról, hogy „Petit veszteség érte.

Gondoljuk most egy kicsit végig azt, hogy minket eddig milyen veszteségek értek, hogyan tudnánk ebben osztozni vele, nekünk mi segített, mi esett jól?”. Ez a fajta megfogalmazás ugyanis kapcsolódási lehetőséget teremt és empátiás készségfejlesztő a gyermekek között.

Ráhangolódásképpen felolvashatunk veszteségről szóló mesét is akár, illetve megkérdezhetjük a gyerekeket, majd közösen átbeszélhetjük, hogyha visszajön „Peti”, hogyan fogadják majd, mit mondjanak neki, egyáltalán beszéljenek-e róla, vagy kérdezhetik-e őt. Ezen kívül pedig közösen készíthetünk „Petinek” valamit, ami segíthet őt felvidítani, például egy közös rajzot, amin olyan dolgok szerepelnek, melyeknek örülne. Egy ilyen osztályfoglalkozás révén a gyermekek találkoznak egymás tapasztalataival, ismereteket szerezhetnek, illetve bátorítást kaphatnak ahhoz, hogy megtalálják az erőforrásaikat.