Az utóbbi időben megszaporodtak az olyan filmek, sorozatok, melyek a Münchhausen by proxy-szindrómát mutatják be. Elég csak az egyik legnagyobb port kavaró esetet, a Blanchard-gyilkosság történetét bemutató The Act-re gondolni. A megnövekedett figyelem nem véletlen: a szülői abúzus formáinak kifejezetten egyedi, és talán legriasztóbb példájáról van szó.
Egy kis gyors irodalmi kitekintés: Hieronymus Carl Friedrich von Münchhausen báró egy feltételezhetően valós alakja volt a 18. századi Németországnak – Hári Jánosunk előfutára, aki kitalált, de kétségkívül fantasztikus történeteivel traktálta az éppen arra járó, kíváncsi hallgatóságot. Ezen adomákat gyűjtötte és szerkesztette össze Gottfried Bürger, akinek könyvét, nem feltétlenül pszichológiai szemmel, sokkal inkább meseként olvasva, az őszinte, gyermeki felszabadult fantáziavilág élményét ajándékozhatja a befogadónak – mindenképpen ajánlatos tenni vele egy próbát.
A lódítós Münchhausen figurája pedig túlnőtt önmagán: a popkulturában megkerülhetetlen hivatkozási pont lett, a pszichológiatudományban pedig előbb a Münchhausen- majd a Münchhausen by proxy jelensége is az ő nevével forrt össze. Minden bizonnyal azért, hogy a lehető legplasztikusabban lehessen érzékeltetni ezen két lelki zavar lényegi működését. Nézzük meg tehát, miről is van szó!
Nem létező betegségek nyomában
A két eset alapvetően sok hasonlóságot mutat egymással. Az alany változatos tünetekről számol be annak érdekében, hogy magát betegnek tüntesse fel, és ennek következtében bizarr módon, folyamatosan az érdeklődés középpontjában tudjon maradni. Ennek érdekében
manipulálják az eredményeket, hazudnak a tünetekről, vagy magukat bántalmazzák.
Nem csoda tehát, hogy visszatérő vendégei az orvosi rendelőnek, amikor pedig az adott helyen gyanút fognak, más orvost keresnek maguknak.
Ez tehát a münchhauseni probléma lényege, alapvető működésmódja. A Münchhausen-szindróma és a Münchhausen by proxy (magyarul legtöbbször a „helyettesítő Münchhausen-szindróma” kifejezést szokták használni) közötti fő különbség a cselekvés célpontjában keresendő. Az „alapértelmezett” szindrómában az alany saját magát helyezi a beteg szerepébe, az orvosi vizsgálatok központjába. A Münchhausen by proxy-nál azonban már más a helyzet: ilyenkor a szülő (szinte majdnem minden esetben az anya) a saját, általában 0-5 év között gyermekét betegíti meg a rivaldafény érdekében.
Ebben az esetben a bántalmazó szülő még változatosabb módon manipulálhatja a megbetegíteni kívánt áldozatot: rossz gyógyszer vagy élelmiszer rossz időben, rossz módon való adagolása, azok beszennyezése, esetleg a gyermek külső nyom nélküli fizikai bántalmazása is helyénvalónak tűnik egy Münchhausen-szindrómás számára, hogy elérje célját. Ha pedig a gyermek bármilyen jellegű önállósági törekvést mutatna, a szülő könnyedén letöri a kezdeményezést, melyhez gyakran fenyegetés is társul: „Hiába mondanád el, senki nem fog hinni neked”.
Az efféle abúzust nagyon nehéz észlelni a külvilág (és a szakértők) számára. Legtöbb esetben a kívülálló nem lát mást, mint egy gondoskodó, önfeláldozó, a gyermekéért mindenre kész szülőt, aki pénzt, időt, energiát nem kímélve igyekszik a kigyógyíttatni csemetéjét a legkülönfélébb betegségekből. Noha egy idő után gyanús lehet az újabb és újabb kór, ami a gyereket sújtja, egy megnyerő személyiségű szülő
képes úgy kommunikálni a helyzetről, hogy ne a tettest, hanem az áldozatot lehessen látni benne,
ami nem is csoda, hiszen alapvetően éppen ez a lelki mozgatórugója a szülői cselekvésnek.
Okok és okozatok
A megdöbbentő bánásmód mögött ugyanis komoly pszichés eredetű problémák húzódnak meg. Általában már maga a bántalmazó is gyermekkori elhanyagolás vagy abúzus áldozata, de a különféle személyiségzavarok fennállása is igen gyakori. A bántalmazó az esetek többségében nem jellemezhető rossz anyagi vagy társadalmi helyzettel (orvosilag pedig sokszor kifejezetten jól edukált), elmondható viszont róla, hogy rendkívüli mértékben vágyik a társas kapcsolatokra, az elismerésre. Ebből a szociális elzártságából azonban képtelen kitörni, mivel nem tudja jól működtetni azokat a normális értelemben vett kommunikációs sémákat (az Asperger-szindrómásoknál ezért például nagyobb az esély, hogy kialakuljon a probléma), melyek szükségesek lennének, így egyre durvább manipulációs technikákhoz folyamodik. A Münchhausen-szülő tehát így próbál erős (lényegében elszakíthatatlan) kötődést, függőségi viszonyt kialakítani gyermekével, valamint szimpátiát, vagy akár egy áldozati szerepből fakadó morális fölényt kelteni a közösségben.
A Münchhausen by proxy-ból fakadó sérülések maradandó egészségkárosuláshoz, felnőttkorban is állandósuló betegségtudathoz, alkalmanként pedig akár halállal is végződhetnek. „Jobb esetben” pedig, mint minden más gyerekkorban elszenvedett bántalmazás, nagy eséllyel vezet kötődési, bizalmi nehézségekhez, önértékelési és önkifejezési problémákhoz, impulzuskontroll-zavarhoz, személyiségzavarhoz.
Van-e esély a változásra?
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy a szindróma előfordulása
kifejezetten ritkának mondható,
megjelenése a populációban jóval 1 százalék alatti. Az érintettek azonban az egész jelenség rejtélyes, titokban maradó jellegéből fakadóan nehezen fognak segítséghez folyamodni, amennyiben viszont ez mégis megvalósul, egy bizalmas légkörben folytatott, jó szakember által vezetett pszichoterápia képes esélyt nyújtani a beteg számára egy új kezdethez.
Felhasznált irodalom
Bryk, M., & Siegel, P. T. (1997). My mother caused my illness: the story of a survivor of Münchausen by proxy syndrome. Pediatrics, 100(1), 1-7.
McClure, R. J., Davis, P. M., Meadow, S. R., & Sibert, J. R. (1996). Epidemiology of Munchausen syndrome by proxy, non-accidental poisoning, and non-accidental suffocation. Archives of disease in childhood, 75(1), 57-61.
Meadow, R. (1977). Munchausen syndrome by proxy the hinterland of child abuse. The Lancet, 310(8033), 343-345.
Tománé, M. A., Kovács, Z., Domján, G., Gadó, K., & Soósné, K. Z. (2018). A gyermekbántalmazás és elhanyagolás primer prevenciós vonatkozásai.
