Hazudni bűn! Vagy nem? – A hamisság tudománya

„Már elindultam, öt perc és ott vagyok!”, „Dehogy vagy csúnya… csak olyan különleges az arcod!”, „Valamiért nem csörgött az ébresztőm!”, „Aha, egész jól áll neked!”„Dugóba kerültem, ne haragudj!”, „A Messenger soha nem jelzi ki, ha írsz!”… Ismerős? Ezek mind olyan kis hazugságok, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Annak ellenére azonban, hogy mi magunk is alkalmazzuk őket, ki nem állhatjuk, ha más írja/mondja nekünk. Miért? Rántsuk le a leplet hazugságainkról!

A pszichológiai vizsgálatok általános tanulsága szerint mindennapi hazugságainkat erős össztársadalmi ellenszenv övezi. Jó mutatója ennek az a tény, hogy a hazugság mint megtévesztés vagy becsapás, az egyetlen olyan „kommunikációs zavar”, amely igen komoly jogi szankciókkal is együtt járhat. Ennek az egyetemesnek tűnő ellenszenvnek Hankiss Elemér szociológus szerint az az oka, hogy a hazugságok lehetetlenné teszik mások valódi szándékainak megértését, s ily módon a társas valóság megismerését. Mindezek miatt az emberek gyakran kisebb traumaként, az igazságos világba vetett hitük megrendüléseként élik meg őket.

Mindenki hazug, aki valótlant állít?

Paul Ekman, az arckifejezések jeles kutatója a hazugságot a csalás szinonimájaként határozza meg. Szerinte éppen ezért a hazugság vagy csalás lényege az, hogy az egyik fél szándékosan félre akarja vezetni a másikat egyrészt anélkül, hogy ezen célját ő előzetesen jelezte volna neki, másrészt pedig anélkül, hogy a másik fél erre nyíltan felkérte volna őt. Ily módon nem hazudik az, akit megkér a másik fél, hogy ne mondja el neki az igazságot. Sőt az sem, aki naivitásból vagy tudatlanságból állít valótlant. Valódi hazugság esetén a közlő fél mindig tudatosan és célirányosan kendőzi el szövegével a valóságot. Ha tehát nincsen félrevezetési szándék, akkor a keletkező nyelvi termék

nem hazugság, hanem téves állítás!

Hazugságainknak mindazonáltal kétféle megjelenési formája is van. Az egyik az eltitkolás vagy elhallgatás. Ez lényegében a kritikus információk visszatartását vagy közömbös elemekkel való helyettesítését jelenti, anélkül, hogy ténylegesen valótlant állítanánk. Általában ez a gyakoribb forma, mivel ez sok szempontból előnyösebb a másiknál. Elvégre:

• könnyebb az őszinte gondolatokat visszatartani, mintsem hamis gondolatokat kiötleni helyettük,
• kisebb a kiderülés veszélye, ellenben nagyobb a kimagyarázás lehetősége, ha mégiscsak lebukunk, valamint
• a hallgatást a hazugságnál általában kevésbé ítélik el az emberek.

Hazugságaink másik fő típusa ugyanakkor a valódi hamisság, vagyis a hamis információk igazként való feltüntetése. Ez az eltitkolás formai ellentéte, mivel túlzott közlés, azaz egyfajta szövegtúltengés jellemzi. Tartalmilag ellenben mégiscsak az eltitkoláshoz hasonlít, mivel a hamisság ugyancsak kommunikációs zavarhoz vezet. A túlzott kommunikációmennyiség egészséges egyéneknél paradox módon a közlés hárítását jelenti. Gyakori, hogy aki túl sokat beszél, az nem mond semmit. Ennek egyik érdekes, patológiás formája az úgynevezett logorrhea: az egyes pszichózisokban kimutatható, túlzott és összefüggéstelen beszédprodukció.

Hazudsz, ha tudsz! Meg akkor is, ha nem…

Saját hazugságaink létrehozásában, valamint mások hazugságainak észrevételében a verbális és a nonverbális (vagyis a nyelvi és a testi) kommunikáció csatornái elválaszthatatlanok egymástól – mégsem „élnek harmóniában egymással”. Amíg ugyanis szavainkkal relatíve könnyen el tudjuk ferdíteni a valóságot, addig tekintetünk, mimikánk és gesztikulációnk sokszor cserbenhagy és leleplez bennünket. Saját hazugságaink produkciója közben éppen ezért kontrollálni, mások hazugságainak hallgatása közben pedig tetten érni igyekszünk ezeket az árulkodó jeleket.

Rendszerint nem halljuk,

hanem látjuk, ha valaki hazudik!

Egy hazugság mindezeknek köszönhetően igen hamar leleplezhető, ha a hallgató fél a közlő fél kommunikációjának elsődleges, azaz szó szerinti jelentését másodlagos, vagyis mögöttes jelentéssé alakítja át. A hallgató fél a neki szánt üzenet ezen utóbbi értelmezését a közlő féllel kapcsolatos, korábbi tapasztalataiból tudja megkonstruálni. A közlő fél múltbeli kommunikációs akcióinak és reakcióinak megfigyelése nyomán ugyanis a hallgató fél akarva-akaratlan megtanulja, hogy az említett személynél az adott kontextusban az adott üzenet mit is jelent valójában, s hogy pontosan mit szeretne elfedni vele.

Nézzünk erre egy egyszerű példát! A férj a szokásosnál jóval később ér haza egy céges buliról. Zajos hazatértére felriadó felesége döbbenten látja, hogy hajnali négy van. Mikor összetalálkoznak a konyhában, azt kérdi a feleség: „Mégis hol voltál ilyen sokáig!?”. A férj erre így válaszol: „Még ilyen késő éjjel is milyen csinos vagy, drágám!”. Ha a feleség ekkor kicsit alaposabban is szemügyre veszi az elhangzottakat, hamar rájöhet, hogy amíg a „Milyen csinos vagy, drágám!” kifejezés elsődleges jelentése nyilvánvalóan egy bók, addig annak másodlagos jelentése valami ilyesmi: „Most aztán bajban vagyok! El kell terelnem a figyelmét!”. A feleség a férjjel való együttélése során tanulta meg ezt a mögöttes értelmezést.

Miért tudunk, és miért akarunk hazudni?

Annak, hogy hamis nyelvi közléseket tudunk kibocsátani, több oka is van. Az egyik legalapvetőbb feltétel magában a nyelvben keresendő. Ez az úgynevezett poliszémia jelensége, vagyis az, hogy verbális és nonverbális jeleinkhez rendszerint többféle jelentés is kapcsolódik. A másik fontos feltétel ehhez képest az, hogy az egyes nyelvi jeleket többnyire ésszerű és jóhiszemű jelentéstulajdonítási stratégiák mentén értelmezzük, s hogy ugyanezen stratégiák használatát tételezzük fel másokról is. Olyan ez, mint a KRESZ-ben a bizalmi elv. A harmadik feltétel ugyanakkor az, hogy a különféle megnyilvánulásaink igazságtartalma mások számára általában csak nagyon nehezen ellenőrizhető le a gyakorlatban.

Ma már szinte mindenki tudja, hogy aki azt állítja: „Én bizony mindig igazat mondok!”, az valószínűleg hazudik. Vagy legalábbis nincs teljesen rendben az önismerete. Füllenteni ugyanis mindannyian szoktunk, csak az esetek többségében nem vesszük észre. Egy hazugságokkal foglalkozó cég, a Kiefer csoport szerint egy személy egy tízperces beszélgetés alatt legalább háromszor hazudik. Kicsit olyan ez, mintha hazugságokkal olajoznánk meg párbeszédeinket. Úgy tűnik tehát, hogy emberi természetünknek eredendő velejárója a megtévesztésre való hajlandóságunk. Jelenti-e azonban mindez azt, hogy mi, emberek egytől egyig őszintétlen manipulátorok volnánk? Nem valószínű. Íme néhány elfogadható ok arra, hogy miért hazudunk:

• Nem szeretnénk megbántani a kérdezőt.
• Nem akarunk ellentmondani társunknak.
• Nem merjük felvállalni valódi véleményünket.
• Nehezen viselnénk el a kimondott igazság tényét.
• Nincs ínyünkre hosszú és meddő vitákba keveredni.
• Félünk, hogy mások bunkónak fognak találni minket.

Merre húzódik hát a választóvonal a természetes füllentések és az önző megtévesztések között? Nehéz megmondani. A válasz talán mögöttes szándékaink tisztaságában és a minket körülvevő szituációk kényszerítő erejében rejlik.