Hogyan lehetnék támogató társ? – A szupportív kommunikációról

Ez a cikk azoknak szól, akik érezték már magukat tehetetlennek, miközben barátjukat, családtagjukat vagy ismerősüket vigasztalták. Amikor szerettünket nyomasztja valami, láthatóan támogatásra szorul, olyan jó lenne, ha akkor és ott eszünkbe jutnának a megfelelő szavak a megfelelő időben! Legyen szó hétköznapi szituációról vagy komolyabb problémáról: vajon mi az, amivel én is tudok segíteni a másiknak? Ebben segít a szupportív kommunikáció.

Sokszor előfordul, hogy nagyobb stressz ér bennünket, mint amennyit pillanatnyilag képesek vagyunk kezelni. A hétköznapok során akár naponta többször is belekerülünk ilyen helyzetekbe, és viszonylag gyakran találjuk magunkat az érme másik oldalán is: amikor tőlünk várják – esetleg mi várjuk el magunktól –, hogy támogassunk másokat. Tanácsot kérnek vagy megoldást, esetleg csak ki akarják panaszkodni magukat? Talán mindegyik egyszerre. A jó hír az, hogy néhány egyszerű technikára figyelve képesek lehetünk felismerni a másik érzelmi igényét, és akár saját magunk lelki szükségleteit egy hasonló helyzetben. Hogyan kezdjük?

1. Hallgatni bizony arany

Az első és legfontosabb, amit tehetünk, hogy teljes figyelmünket szenteljük a problémára. Ez hallgatással kezdődik. A teljes történet meghallgatása segít feltérképezni a szituációt, jobban megérthetjük, mi okozza a nehézséget a másik számára, és mi is időt nyerünk, hogy összeszedjük gondolatainkat. Amíg a másik beszél, azt is felismerhetjük, milyen érzelmek játszódnak le benne. Ez azért fontos, mert amikor az emberek társas támaszt keresnek, gyakran nem azért teszik, hogy konkrét megoldási javaslatokkal gazdagodjanak, hanem

negatív érzelmeiket szeretnék enyhíteni mások támogató megnyilvánulásai által.

2. Legyél tükör!

Miután megismertük a körülményeket, hasznos lehet egyből visszajelezni, hogy mit értettünk meg az elmondottakból, és ami a legfontosabb:

visszatükrözni a másiknak, hogy milyen érzelmeket látunk rajta.

Ezt megtehetjük egy olyan mondattal, mint például „Azt látom rajtad, hogy ez a helyzet nagyon feldühít téged.” vagy „Szomorúságot hallok a hangodban, amikor erről beszélsz.” Stresszhelyzet alatt nem mindig vagyunk képesek pontosan felismerni, hogy valójában melyik affektus hat ránk a leginkább, mit is élünk át éppen. Látszólag apróságnak vagy feleslegesnek tűnhet, partnerünknek mégis fontos visszajelzés és egyben megerősítés, hogy valóban értjük őt.

3. Semmi „én a te helyedben…”

Ismerős sablon – és talán a legtöbb ember ezt is alkalmazza –, hogy megpróbáljuk beleképzelni magunkat partnerünk helyzetébe. A megértő hozzáállás építő táptalaja a szupportív kommunikációnak, hiszen ezáltal leszünk képesek empatizálni, együttérezni. Ez nem azt jelenti, hogy elmesélem, mit tennék egy hasonló helyzetben, hiszen a támogatás szempontjából ez teljesen irreleváns, hiszen ami nekem egy problémára megoldást nyújthat, az a másiknak nem feltétlenül segít. Figyeljünk tehát arra, hogy

a fókuszban továbbra is a másik érzéseire való odafigyelés legyen!

Hangolódjunk a személy élményvilágára, és visszajelzéseinkben használjuk az ő szókincsét! Ezzel a technikával létrehozhatunk egy olyan kommunikációs légkört, amelyben társunk otthon érzi magát.

4. Személyközpontú üzenetek

Egy tanulmányban Suzanne Jones és Graham Bodie a leghatékonyabb támogató üzenetekkel foglalkozik. Számos szakirodalmat szemlézve összesítik, hogy a legeredményesebb érzelmi segítségnyújtást a személyközpontú üzenetekkel érhetjük el. Ezek olyan megnyilatkozások, amelyek egyénre szabottan specifikusak, és gyakorlatilag nem a helyzetre, hanem magára a személyre vonatkoznak.

Egy személyközpontú üzenet magában foglalja a másik érzéseinek megértését, és egyben új támpontot is ad,

segít megvilágítani a problémát egy másik nézőpontból. Kifejezhetjük például így: „Megértem, hogy felzaklatnak a történtek, és biztosan nem lehetett könnyű keresztülmenni mindezen. Egy másik oldalról nézve viszont lehet, hogy most valami olyasmit tanultál, ami később a segítségedre lehet egy hasonló helyzetben.” Van, amikor nehéz a dolgok jó oldalát meglátni, és mi sem tudnánk pozitív javaslatokat felsorakoztatni némi kellemetlenség érzése nélkül. Ilyenkor elég, ha csak egy gesztussal, nonverbális úton jelezzük a másik számára: osztozunk érzelmeiben.

5. Elég jó segítő

Amikor valaki megtisztel minket bizalmával, és megosztja nehézségeit, előfordul, hogy leblokkolunk. Miért? Félünk, hogy nem fogunk tudni segíteni. Felelősséget érzünk a másik iránt, és ez a tudat – félelemmel párosulva – sokszor bénító hatással van ránk.

Nehéz leküzdeni a felelősségérzetből fakadó tehetetlenséget,

akár tapasztalt segítőként is, azonban a tudatos jelenlét technikája segíthet átlendülni ezeken az akadályokon. A mindfulness módszer lényege, hogy azokat a külső és belső tapasztalatokat azonosítjuk, amelyek a jelenben észlelhetőek, és a figyelmi fókuszt teljes mértékben az „itt és most” -ban tartjuk. Ez az állapot egy koncentrált jelenlétet biztosít, amelyben könnyebb feldolgozni a saját és a másik személy feszültségeit. A mindfulnessről bővebben itt és itt is olvashattok.

Előfordul olykor, hogy valóban szavak nélkül maradunk egy támogató szerepben, és ez teljesen rendben van. Legtöbbször nincs is másra szükség, mint fizikailag jelen lenni, „ott lenni” a másik számára, meghallgatni őt. Kifejezni együttérzésünket egy megértő tekintettel, biztosítani társunkat: kiszolgáltatott, elesett állapotában sincs egyedül. Mindennapjaink ezekkel az apró gesztusokkal, egymásra gondolásokkal feszültségmentesebbé válhatnak, kommunikációnkban, mint építő panelek, megjelennek a támogató, szupportív jelzések. És hát miért ne könnyítenénk meg egymás dolgát? Ahogy a mondás tartja: Nagy teher is könnyű, ha többen emelik.