Hol van Isten az agyban? – A vallás neuropszichológiája

Sokszor nehezen érthető az emberek számára, hogy miért lesz valaki hívő, speciális eseményeket, különleges befolyásokat tulajdonítanak a folyamatnak, akár idegrendszeri módosulásokat feltételeznek mögötte. De vajon tényleg hatással van a vallás az agy működésére vagy esetleg épp fordítva? Cikkünkben ennek járunk most utána!

Amikor a vallás neuropszichológiájáról beszélünk, valójában arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi zajlik egy személy agyában, amikor vallásos tevékenységet folytat vagy valamilyen vallásos élményt él át. A vallásosság egyetemessége a különböző nemzetekben bizonyos veleszületett mintákra utal, a veleszületettség pedig fizikailag mindig valahol az agyban található.

Fontos kiemelni, hogy a neuropszichológia ezen területére vonatkozó kutatásoknak nem célja Isten létezésének bizonyítása vagy épp cáfolása, így az agyi aktivitás megléte vagy hiánya nem támogatja vagy tagadja a különböző teológiai tanokat.

A kutatónak és az olvasónak is ébernek kell lennie az esetleges elfogultság elkerülése érdekében, amely a saját meggyőződési rendszerétől függően bekúszhat a kutatási eredmények tervezésébe, elemzésébe és értelmezésébe. Ezért megfelelőnek tűnik az a perspektíva, mely szerint a vallási tapasztalatok neurofiziológiájával kapcsolatos kutatások csak leírhatják és nem magyarázhatják meg a vallási jelenségeket (Fingelkurts & Fingelkurts, 2009).

Vizsgálati módszerek

A neuropszichológiai folyamatokat a kutatók az erre leginkább megfelelő módszerekkel vizsgálják: különböző agyi képalkotó műszerekhez folyamodnak. Ide sorolható többek között a SPECT (egyfoton-kibocsátásos, számítógépes metszeti képalkotás), a PET (Pozitron Emissziós Tomográfia) vagy épp az fMRI (Funkcionális Mágneses Rezonanciavizsgálat). Ezek az eljárások segítik a kutatók munkáját, mivel általuk láthatóvá válik, hogy az agy mely részein mutatkozik anyagcsere-növekedés (vér- és oxigénáramlás) vagy elektromos aktivitás. A vizsgálatok során a résztvevőket arra kérik, hogy vegyenek részt valamilyen vallási tevékenységben, mint például imádság, meditáció, esetleg próbáljanak meg újra átélni valamilyen korábbi vallási/misztikus élményt.

Isten csak az agyunkban létezik?

Az első rögzített kapcsolat a rendkívüli vallási élmények és az agy anatómiája között az epilepsziás rohamok megfigyeléséből származik (Gloor, Olivier, Quesney, Andermann, & Horowitz, 1982). A temporális lebeny epilepszia (TLE) során az abnormális elektromos aktivitás az egyszerűtől a komplexig (eszmélet- és memóriavesztéssel) terjedő rohamokat okoz. A roham konkrét helyétől függően sokféle tünetet idézhet elő, beleértve a szaglási, hallási és vizuális hallucinációkat, a disszociációk érzését és az erős érzelmek átélését. A temporális lebenyekben fellépő rohamokat leírták eksztatikus állapotok, testen kívüli élmények, valamint Isten vagy más vallási személyek hallási vagy vizuális hallucinációinak tapasztalataiként is (Devinsky & Lai, 2008). A szubjektív élmény lehet kifejezetten vallásos (találkozás Istennel), vagy értelmezhető vallásos lencsén keresztül (fény és korlátlan szeretet érzése).

Fontos kiemelni, hogy a TLE-ben szenvedő betegeknek csupán mintegy 0,4-3,1%-a tapasztal a rohamok során vallási élményeket, ugyanakkor a jobb temporális lebenyben bekövetkező rohamok gyakrabban járnak együtt vallásos epizódokkal. Egyes kutatók szerint a TLE-ben szenvedő betegek nagyobb valószínűséggel jutnak a vallásosság intenzív szintjére, vagy élik át a paranormális jelenségekbe vetett hitet, mint az általános népesség (Persinger 1993, 1997).

A leírás alapján Persinger felállított egy hipotézist, miszerint sok jeles történelmi vallási személy (köztük Jézus, Buddha és Mohamed) misztikus tapasztalatai csupán epilepsziás rohamok lehettek.

Tekintettel a TLE-rohamok lokalizált jellegére vonatkozó ismeretekre, számos kutató feltételezte, hogy a halántéklebenyek a vallás „forrásai” az agyban, és hogy a temporális lebenyek bizonyos régióinak kísérleti stimulálása misztikus vagy rendkívüli állapotot idéz elő. A limbikus rendszer többi területének – például az amigdalának – a bevonódását úgy jellemezték, hogy ezek feladata, hogy mélységgel és érzelmekkel töltsék fel az adott élményt. E kísérletek alapján Persinger (1983) azt állította, hogy a halántéklebenyek mélyén elhelyezkedő mikrorohamok felelősek az egyébként egészséges egyénekben (azaz a TLE-vel nem rendelkezőkben) a vallásos élményekért és magáért a vallásért.

Persinger kísérleteit ugyanakkor nem ismételték meg, és azok eredményeit más kutatók bizonyos vizsgálati feltételeknek tulajdonították (pl. nem kettős vak vizsgálat volt, ami azt jelenti, hogy a beteg tudatában volt állapotána,k és az orvos is ismerte a szerepét stb.), így nem tekintették megbízhatónak (Granqvist et al., 2005).

A limbikus rendszer szerepe

Habár a kutatók többsége elutasítja a feltételezést, hogy Istennek „kijelölt helye” legyen a temporális lebenyben, a halántéklebenyek és a limbikus rendszer, amelynek részét képezik, kiemelkedő szerepet játszanak a vallás neurológiájának megértésében. A limbikus rendszer szerkezetét evolúciós szempontból a legősibbnek tekintik, részt vesz az ingerek érzelmi feldolgozásában, és hatással van az autonóm idegrendszer működésére, az endokrin rendszerre, az étvágyra, a szexualitásra és számos egyéb folyamatra.

A limbikus rendszer struktúrái hagyományosan aktiválódnak minden érzelmileg intenzív élmény során, valamint amikor „álomszerű” mentális jelenségek lépnek fel. Például a fokozott aktivitás a halántéklebenyekben, a hippokampuszban vagy az amigdalában összefüggésbe hozható a valótlanság érzésével (Persinger, 2001), a testen kívüli élmény érzésével (Saver & Rabin, 1997) és a szexuális eksztázissal, valamint az erős félelemmel (Joseph, 2001). Az olyan érzelmek, mint az intenzív, feltétel nélküli szeretet és a „vallási eksztázis” élményei szintén összekapcsolódtak a limbikus rendszer aktiválódásával (Joseph, 2001).

A hétköznapi ember vallásossága

Habár a speciális vallási élmények izgalmas területet biztosítanak a kutatók számára, a hívő személyek csak kis része él át hasonló élményeket, így fontos a hétköznapi(bb) területekkel is foglalkozni, ide tartozhat többek között a meditáció és az imádság.

Newberg és munkatársai a SPECT módszerének alkalmazásával egy adott időpontban (általában egy meditációs tevékenység közepén) a glükóz metabolizmusában megfigyelhető változások által képesek voltak azonosítani az agyban aktiválódó és deaktiválódó területeket. A meditáció tanulmányozása során azokra a fő következtetésekre jutottak, hogy

a) az agy koncentrációért és figyelemért felelős területei (dorsolaterális prefrontális területek) aktívabbá válnak és b) azon területeken csökkent az aktivitás, melyek önmagunk térben való elhelyezéséért felelősek (posterior superior parietális lebeny - PSPL) (Newberg & mtsai, 2001).

A kísérletet később ferences szerzetesnővérek részvételével is megismételték, ahol azonos eredményekre jutottak, és azt a hipotézist állították fel, mely szerint a prefrontális kéreg erős stimulációja blokkolja a PSPL-be való bemenetet, amely annak deaktiválásához és a térbeli tájékozódás elvesztésének szubjektív tapasztalatához vezet.

Más szavakkal, a csökkent aktivitás a parietális régiókban növelte az egyénben azt az érzést, hogy összekapcsolódik a nagyobb univerzummal.

Az imádságnak számos módja lehetséges, különbséget tehetünk fajtája (pl. bűnbánó vagy hálaadó), felépítése (spontán vagy formális) alapján, végezhető egyedül vagy akár csoportosan is. Azari és munkatársai kutatásukkal igazolni szerették volna, hogy az imádság elsősorban kognitív, mintsem érzelmi folyamat. A kísérlet során összehasonlították a PET segítségével mért agytevékenység különbségeit egy keresztény ima felolvasása által előidézett aktivitás (23. zsoltár olvasása) és egy jól ismert óvodai mondóka olvasásának „boldog érzelmi állapota” között. A vallási állapot fokozott aktivitást mutatott a frontális-parietális hálózat területein, amelyek a társadalmi-relációs megismerésben vesznek részt. Ezzel szemben a mondókák olvasása a limbikus rendszer fokozott aktivitását idézte elő, mely az érzelmi aktiválódás jeleit mutatja.

Az eredmények tehát alátámasztják azt a hipotézist, hogy a bibliai zsoltárolvasás meglehetősen gyakori vallási élménye nagyobb valószínűséggel összetett kognitív jelenség, mint érzelmi jelenség.

A téma gyakorlatilag végtelen, újabb és újabb kérdéseket vet fel, hosszasan lehet és érdemes beszélni róla, noha egyértelmű eredményeket/összefüggéseket – ahogy a bevezetőben is olvasható volt –, nem állapíthatunk meg. A kutatások fejlődésével és előrehaladásával azonban világossá vált, hogy a vallásosság több, mélyebb, mint puszta agyi aktivitás a temporális lebenyekben vagy a limbikus rendszerben, ugyanis az agyi aktivitás eltérhet az adott személy vallásos élményétől függően. És bár a vallás neurofiziológiájának jelenlegi megértése még gyerekcipőben jár, a folyamatos elméleti és empirikus erőfeszítések valószínűleg jelentősen finomítják és fejlesztik a vallásosság jelenségének általános megértését.