Ha egy emberöltőnyi időre gondolunk, az megközelítőleg 27 375 nap. Elméletben ennyi időnk van felnőni, szeretni, tanulni, tapasztalni. Hogy ez pontosan mennyi időt jelent számunkra, nem tudhatjuk, az viszont biztos, hogy minden egyes nappal csökken a hátralévő időnk. Vannak napok, amikor azt érezzük, hogy ez egy tartalmas nap volt, megtettünk mindent, amit megtehettünk, máskor viszont úgy érzékeljük, hogy az idő kicsúszott a kezünkből. Limpár Imre Időcsapdában – hogyan uraljam az időt? című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az időnk nem egyszerűen „elfogy”, hanem sokszor mi magunk engedjük el – apró, jelentéktelennek tűnő döntésekkel és visszatérő időcsapdákkal.

Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, a Mindset szupervizora a MagNet Közösségi Házban tartott interaktív előadást, ahol az időkezelés kérdése került előtérbe: a betáblázott napok, az időbeosztás nehézsége és az életünket kísérő „időhiány" jelensége. Ehhez gyakran társul az úgynevezett FOMO (Fear Of Missing Out) érzése is, ami kimaradástól való félelmet jelent. A 21. század emberére jellemző a szorongás, hogy lemarad valamilyen fontos eseményről, kimarad meghatározó élményekből, így nem tud már ugyanúgy kapcsolódni az őt körülvevő szociális közeghez, és a többiekhez képest élményszegényebb életet él. Emiatt a telefont szorongatva várja, mi a következő kihagyhatatlan program, és inkább mindenre igent mond, minthogy „kimaradjon" – így még inkább telítődik az amúgy is zsúfolt naptár.

Limpár Imrét régóta foglalkoztatja az időgazdálkodás témaköre – ennek kapcsán sorolt fel 11 olyan tényezőt (szerk. később kifejtjük), amelyek legtöbbször észrevétlenül rabolják az időnket. Az előadás egyik kulcsüzenete, hogy

vegyük észre: az időnk véges, mindössze 27 375 napból áll – és túl drága ahhoz, hogy időrablókra pazaroljuk.

Az időrablókat gyakran ártalmatlannak látjuk, pedig egy „gyors" görgetés, az üzeneteink állandó ellenőrizgetése, a közösségi médiában töltött idő során értékes perceket, órákat veszítünk az életünkből.

Az időrabló szokások sokszor észrevétlenül épülnek be a mindennapjainkba, sőt, önjutalmazásként is használhatjuk őket – különösen igaz ez a digitális és közösségi médiás tevékenységekre.

Az apró megszakítások azonban könnyen elvonhatják a figyelmünket a valóban lényeges dolgokról, és csak akkor szembesülünk a hatásukkal, amikor egy fontos helyzetben már azt érezzük: nincs elég időnk (valakire vagy valamire). A tanácsadó szakpszichológus előadásában két történeten keresztül mutatta meg ennek a súlyát.

Képzeljünk el egy elfoglalt üzletasszonyt, akinek a mindennapjait percre pontosan betáblázza a munkája. Van egy kislánya, Matild, aki bár még kicsi, de a nevét már magabiztosan le tudja írni. Egy alkalommal az édesanya véletlenül az asztalon hagyja a határidőnaplóját, amelyet Matild kíváncsian lapozgatni kezd. Azt látja, hogy minden nap előre be van táblázva különböző programokkal egy hónapra előre. Lapozgatja-lapozgatja a naptárt, majd talál egy üres napot. Fogja a tollat, majd nagy, határozott betűkkel beírja a nevét a teljes napra.

Képzeljünk el egy elfoglalt családapát, aki reggel már nincs otthon, kisfiához az esti puszira pedig néha hazaér. Egy nap a kiskamasz fia váratlan kérdést tesz fel neki: „Apa, mennyi az óradíjad?”. Az apa meglepődik, zavarba jön, nem igazán szeretne válaszolni, mégis kimondja: „Ötezer!” – válaszolja. Fia ezután megkérdezi tőle: „Apa, tudnál adni 2000 Ft zsebpénzt?”. Az apa odaadja neki, majd a gyermek előveszi a zsebéből a korábban megspórolt 3000 forintját, nyújtja apja felé és kérdi: „Apa, itt az 5000 forint, vennék tőled egy órát. Hazajössz ma vacsorára?

Limpár szerint sokszor épp az ilyen egyszerű, mégis megrázó történetek kellenek ahhoz, hogy „felébredjünk”, és észrevegyük, mi történik valójában az életünkben.

Ezek a pillanatok szembesítenek azzal, hogy az idő véges, nem visszaforgatható, és amit ma elhalasztunk, az holnap talán már nem pótolható. Ahogy az előadó fogalmazott: „Valójában két életünk van – a második akkor kezdődik, amikor ráébredünk, hogy csak egyetlen van.” Ez a felismerés adhatja meg a bátorságot ahhoz, hogy tudatosabban bánjunk az időnkkel, és ne engedjük, hogy az igazán fontos dolgokat háttérbe szorítsák az időrablók.

Láthatatlan időcsapdák, és hogyan szabaduljunk meg tőlük

Limpár szerint „az időgazdálkodás mennyiségi kérdésnek álcázott mélyen minőségi kérdés”. Ez azt jelenti, hogy az időgazdálkodásról gyakran úgy beszélünk, mintha az idő mennyiségén múlna (több óra, gyorsabb munka), valójában azonban a döntéseink minőségén áll vagy bukik a dolog: azon, hogy mire fordítjuk az időnket, mi a fontos, mi visz előre, és mi az, ami csak rabolja az időt. Vagyis

nem az a fő kérdés, mennyi időnk van, hanem az, hogyan és mire használjuk fel azt.

Az előadásában Limpár Imre összesen 11 olyan időcsapdát mutatott be, amely észrevétlenül rabolja az időnket.

#1 Megbeszélések: A tanácsadó szakpszichológus hangsúlyozta, hogy bár sokak számára meglepő lehet, de a céges megbeszélések gyakran tipikus időcsapdák, különösen akkor, amikor a vezető úgymond „szerelmes a saját mondandójába” és a meetingeknek se füle, se farka.

A szakember arra ösztönzött, hogy fordítsuk meg a nézőpontot: „ne a megbeszélendő feladathoz rendeljük az időt, hanem az időablakhoz rendeljük a feladatot”.

Azt tanácsolta, hogy a találkozókat tudatosan mi keretezzük azzal, hogy tegyünk fel három kérdést: az alkalom elején kettőt, a végén pedig egyet. Az első kérdés, hogy meddig tart a megbeszélés. Ez a kérdés az időkeret kijelölésében segít, hogy mennyi percben vagy hány órában kell gondolkodnunk, ezzel megteremtve az alkalom vázát. A második kérdés, hogy mi a meeting célja. Ez a kérdés megadja a beszélgetés irányát, ami ugyanúgy az időpazarlástól véd. Limpár figyelmeztetett, hogy amennyiben erre a kérdésre a puszta napirend felvázolása a válasz, az nem cél. A harmadik kérdésre a megbeszélés végén kell választ kapni: mi a következő konkrét lépés a cél megvalósítása érdekében? Az előadó elismerte, hogy kezdetben nem könnyű ezeket a kérdéseket feltenni, különösen a vezető felé, de azzal biztatott, hogy tudatos gyakorlással a bátorság fejleszthető. Nem mellesleg ezzel a technikával a saját időnket is védjük.

#2 Delegálás hiánya: Sokaknak ismerősek lehetnek a mondatok:

  1. „Ezt én tudom a legjobban csinálni.”
  2. „Senki sem csinálja meg olyan alaposan, mint én”.

A szakember kiemelte, hogy elengedhetetlen feladatokat delegálnunk. Delegálásnak számít, ha például megkérünk valakit egy feladat elvégzésére. Ennek azért van nagy jelentősége, mert

ha mindent magunkra vállalunk, és azt gondoljuk, hogy csak mi vagyunk rá képesek, az rendkívüli módon rabolja az időnket.

#3 Hiányos ismeretek: Mindannyiunk számára vannak olyan területek, amelyekben kevésbé vagyunk jártasak. Limpár szerint

nem érdemes órákat vesztegetnünk próbálkozással, utánaolvasással és találgatással.

Sokkal hatékonyabb módszer segítséget kérni az adott területen jártas baráttól, ismerőstől – így rengeteg időt spórolhatunk. A pszichológus azonban kiemelte, hogy ehhez bátorságra van szükség, hiszen vállalnunk kell, hogy az adott területen tájékozatlanok vagyunk, és bíznunk kell abban, hogy a másik fél segíteni tud.

#4 Technikai jártasság: Limpár Imre szerint gyakori időcsapda, hogy

a technika ugyan rohamosan fejlődik, mi mégis a régi, megszokott megoldásainkhoz ragaszkodunk.

Előfordul, hogy egy feladat ma már néhány kattintással elvégezhető lenne, mi mégis hosszú időt töltünk vele pusztán azért, mert az a megszokott („Eddig is így volt, akkor ezután is jó lesz”). A tét azonban az időnk. A hangsúly azon van, hogy nem érdemes egy egész napot elvesztegetni egy elavult módszerre, ha ugyanazt az eredményt gyorsabban és hatékonyabban is elérhetjük.

#5 Szervezetlenség: A szervezetlenség szintén komoly időcsapda, ami megjelenhet bennünk, illetve a környezetünkben is. Nem az a cél, hogy minden tökéletesen legyen elrendezve, hanem hogy legyen egy átlátható, saját rendszerünk, ahol gyorsan megtaláljuk a dolgokat.

Ha hiányzik ez a rend – akár belül, akár kívül –, az folyamatos keresgéléshez, kapkodáshoz és időveszteséghez vezet.

#6 Spontán időelbaltázás: Gyakran mondjuk azt, hogy „nincs időnk”, miközben a valóságban sok időnk van, csak ez észrevétlenül elcsúszik. Limpár ezt spontán időelbaltázásnak nevezte, amihez olyan szokások tartoznak, mint például a közösségi média céltalan görgetése vagy az üzenetek indokolatlan ellenőrzése. Ezek külön-külön jelentéktelennek tűnnek, összeadódva azonban komoly időveszteséget okoznak.

Az előadó erre egy egyszerű, de hatékony technikát javasolt: negyedóránként jegyezzük fel papíron, hogy éppen mivel foglalkozunk.

Ha például fél órát töltünk a közösségi médiával, kétszer írjuk be, hogy „social media”. Ezt a módszert egy héten keresztül alkalmazva feketén-fehéren láthatóvá válik, mire megy el valójában az időnk, így többé nem mondhatjuk, hogy „nincs időnk” – hiszen pontosan látszik, hol folyik el.

#7 Tervezés hiánya: Ez az időcsapda gyakran a halogatásban jelenik meg. Amikor nincs előre átgondolt tervünk, a feladatok könnyen „lebegni” kezdenek, és hajlamosak vagyunk elodázni még az apró teendőket is, például egy egyszerű e-mail megírását.

A halogatott feladatok közben folyamatosan jelen vannak a fejünkben, mentális terhet jelentenek, és több időt vesznek el, mint amennyit a tényleges elvégzésük igényelne.

#8 Tisztázatlan cél, prioritás: Ha nincsenek világos, jól meghatározott céljaink, az időgazdálkodásunk óhatatlanul szétesik, hiszen nem tudjuk, mihez mérjük a feladatainkat. Ilyenkor könnyen előfordul, hogy sürgősnek tűnő, de valójában kevésbé fontos dolgok viszik el az időnket, miközben a lényeges teendők háttérbe szorulnak.

#9 Kommunikációs zavarok: Gyakran előfordul, hogy egy információ több embert is érintene, mégis csak egyetlen címzetthez jut el – például egy e-mail esetében nem kerülnek megjelölésre azok, akiknek szintén tudniuk kellene róla. Ennek következményei a félreértés, az utánajárás és a felesleges körök, amelyek mind időt rabolnak.

#10 Lelki szemetesláda szerep: Limpár óva intett: előfordulhat, hogy ismerőseink azért keresnek fel bennünket a problémáikkal, mert tudják, hogy megértőek, türelmesek vagyunk velük, végighallgatjuk őket, és még tanácsot is adunk. Ezek a helyzetek viszont könnyen hosszú, időigényes beszélgetésekké válhatnak.

Bár a segítőkészség érték, határhúzás nélkül jelentős idő- és energiaveszteséget okozhat.

#11 Örömgyilkosok: A pszichológus fontosnak tartotta megemlíteni az örömgyilkosokat is, akik folyamatosan lehúzzák a hangulatunkat, és rabolják az energiánkat. Ide tartozhatnak például a tartósan panaszkodó, kritizáló, drámát gerjesztő vagy negatív hozzáállású személyek. Az időgazdálkodás szempontjából ezek az emberek azért veszélyesek, mert

nemcsak a perceinket „lopják el”, hanem a motivációnkat és az örömünket is,

ami hosszabb távon kihat a hatékonyságunkra és a céljaink elérésére.


Az előadás végén Limpár Imre pszichológus egy egyszerű, de elgondolkodtató helyzetre hívta fel a figyelmet. Ha valaki megkérdezi, hogy van-e három felesleges percünk, a válaszunk lehetne egyszerűen az, hogy nincs, hiszen nincs felesleges életünk sem – minden perc számít, és érdemes tudatosan bánni az időnkkel.