Jó testvér, rossz testvér – ki nyeri a versenyt?

Az irigység, az önzés és a rivalizálás olyan archaikus érzelmek, melyekkel mindannyian küzdünk életünk során. Ha nem tanuljuk meg időben a javak megosztásának örömét, az empátiát és az elfogadás pozitív élményét, az rányomhatja bélyegét felnőtt életünkre, megmérgezheti interperszonális kapcsolatainkat. Ahogy egy egészséges testvérkapcsolat segítségünkre lehet ebben a folyamatban, úgy egy megoldatlan testvérkomplexus komoly károkat is okozhat. Sok családban azért nem tud kialakulni a testvéri kötelék, mert a közös gyermekévek csak egy végtelen versenyről szólnak: Ki lesz a jó gyerek? Székács Zsófia, tanácsadó pszichológus írása.

Életünk fő mozgatórugója, hogy szeressenek, elismerjenek bennünket. Ez természetes és jogos emberi igény a részünkről. Azonban ha gyermekkorunk azzal a következtetéssel zárul, hogy a számunkra fontos emberek szeretete nem jár nekünk, hanem csak kemény munkával, alkalmazkodással, versengéssel és győzelemmel érdemelhető ki, akkor ez a tapasztalat életünk további részére is kihat. Állandóan bizonyítani akarunk majd, hiszen más különben nem várhatjuk el környezetünk szeretetét. Versengő magatartásunknak azonban munkahelyi, baráti kapcsolataink, családi rendszereink is áldozatul eshetnek. Mi áll ennek a működésnek a hátterében, miért érezzük, hogy

küzdenünk kell mások szeretetéért?

A szeretet mindenkinek jár?

Egy tökéletes világban a testvérek ugyanolyan mértékű szeretetet és figyelmet kapnának szüleiktől. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen. Egyrészről azért, mert a testvérek, dacára az 50 százalékos genetikai egyezésnek, gyakran már fogantatásuk pillanatától nagyon különbözőek. Más az aktivitási szintjük, válaszkészségük, alvásigényük, tempójuk, sírásgyakoriságuk, ezért más fajta bánásmódot, figyelmet igényelnek szüleik részéről. Fontos szempont a szülők-gyerekek temperamentumának összeillése is. Ugyanaz a viselkedési forma ugyanis teljesen más reakciót válthat ki különböző szülőpárokból: egy csendes, visszahúzódó gyerek, aki eljátszik egyedül a sarokban, egyes szülők szemében könnyű esetnek, jó gyereknek számít, míg mások mulyának látják és idegesíti őket. Emellett nem csak a szülők kezelik különbözőképpen gyerekeiket: egymás környezetének megteremtésében maguk a testvérek is részt vesznek. Tehát, bár a gyerekek személyiségvonásaik, temperamentumuk alapköveit génjeikben hordozzák, tulajdonságaik a későbbiekben környezetükkel folytatott interakciók során formálódnak tovább.

A gyerekek részéről egy bizonyos életkorig sem az erkölcsi döntés, sem a lelkiismeretesség nem elvárható. Sokáig nem érik el azt a mentalizációs szintet, ahol elképzeléseik lehetnének tetteik következményeiről, vagy a másik fél gondolatairól. Nincsenek fantáziáik arról, hogy a viselkedésükkel, szavaikkal milyen hatást váltanak ki környezetükből. A szülői nevelésre adott reakciójuk tehát kezdetben nem egy alaposan végiggondolt terv eredménye, sokkal inkább az irányíthatóság és alkalmazkodóképesség szintje, ez az ami megkönnyíti vagy megnehezíti a család életét. Ennek ellenére sok szülő belekerül abba a csapdába, hogy félreértelmezi gyermeke viselkedését, szándékos rosszaságnak vagy gonoszságnak, ellenségeskedésnek látva a gyermeki magatartást. A szülők ilyenkor gyakran szeretetmegvonással, elutasítással reagálnak a nem kívánt viselkedésformára, és egyben magára a gyerekre is.

Jó gyerek, rossz gyerek

Sok szülő kategorikusan jó és rossz mentén hasítva látja önmagát és a világot, és ugyanezen a fekete-fehér szemüvegen keresztül nézi saját gyerekeit is. (A hasító gondolkodásmód hátterében sokszor a szülő saját nem megoldott gyermekkori komplexusai állnak). Ezek a szülők gyakran minősítik a gyerekeiket jónak vagy rossznak aktivitási szintjük, engedelmességük, előzetes elvárásaiknak való megfelelés alapján. Viszont ez következményekkel járhat, ugyanis „Azok a gyerekek például, akik a szülőktől több fegyelmezést és kevesebb melegséget kapnak, mint testvéreik, gyermek- és serdülőkorukban több viselkedéses problémát és nagyobb ellenségességet mutatnak testvéreikkel szemben”.

Tovább ronthatja a helyzetet, ha a szülők kedvezőtlen összehasonlítással élnek a testvérek között, és gyakran hánytorgatják fel, hogy bezzeg a másik mennyivel jobb/szebb/ügyesebb. Susan Forward, a Mérgező szülők írója ezt a jelenséget

„oszd meg és uralkodj”

taktikának nevezi, amellyel a szülők csak növelik a testvérek közötti feszültséget, és végül az egészséges rivalizáció helyét a szülők kegyeiért vívott véres versengés veszi át. Ez alapjaiban gátolhatja meg az egészséges testvérkapcsolat kialakulását. Pedig a megoldott testvérkomplexus az, ami később megsegít bennünket felnőttkori kapcsolataink, barátságaink kialakításában.

Sokszor a versengés egy életen át tart, de talán még rosszabb, ha a viszonyok stabilizálódnak, és a testvérek belebetonozódnak a jó, illetve rossz gyerek szerepébe. Ez a felállás egyik félnek sem jó. A „jó gyerek” ugyanis azt tanulja meg, hogy kemény küzdelemmel, de elérheti, hogy szeressék, és innentől kétségbeesetten harcol azért, hogy nehogy elveszítse pozícióját. Ennek érdekében tudatosan vagy tudattalanul akár keresztbe is tehet a másiknak. A „rossz gyerek” viszont egyben a vesztes szerepébe is kényszerül, ami rányomja bélyegét önbecsülésére, és önbeteljesítő jóslatként akadályozhatja majd őt jövőbeli életvezetésében.

Honnan ered az elutasítás?

Joggal merül fel a kérdés, hogy a szülők miért idézik elő ezeket a helyzeteket. Hiszen feltételezzük, hogy egy szülő örül, ha azt látja, hogy gyermeke boldog, kiegyensúlyozott, és sikeresen veszi az akadályokat. De ahogy a gyerekek, úgy a szülők sem tiszta lappal vágnak bele a párválasztásba és családalapításba, tapasztalataik, sikereik és kudarcaik, félelmeik és hiedelmeik akarva-akaratlanul mind meghatározzák családi működésmódjukat. Ezek a tapasztalatok befolyásolják a szülőket is a gyerekek közötti választásban. Sokszor hallunk olyan szülőkről, akik saját életükben nem tudták teljesíteni álmaikat, és ezért egyfajta azonosulás útján, gyerekük életében akarják megvalósítani céljaikat, vágyott sikereket. Németh Dániel cikke éppen ezzel a problémával foglalkozik. Általában az azonosulásra alkalmas gyermekből válik a „jó gyerek”, akit a szülő felruház reményeivel és álmaival.

Azonban ha a szülők saját gyermekükben énjük elfogadhatatlan, árnyékban tartott, esetleg sikertelen részét vélik felismerni, akkor a „rossz gyerek” által képviselt görbe tükör elriasztja őket, és automatikusan elutasítással reagálnak. Ez a visszautasítás alapozza meg majd a gyermek énpozícióját, mely később a társas viszonyulásainak is alapját képezi. A szülői komplexusok tehát fel-feltűnnek a gyerekekkel folytatott interakciókban, és ha akaratlanul is, negatív sorskönyvi apparátusuk, megoldatlan életvezetési problémáik is továbbadásra kerülhetnek. A gyerek továbbviszi a rossz szülői mintát, ami végül őt is személyisége egy részének megtagadására sarkallhatja.

A szeretetért folyó verseny azonban nem csak a testvéreket sújtja. A versengés nem csak egyes családi alrendszerekben folyhat, ezért gyakran a rivalizáció generációkon átívelő jelenségével is találkozhatunk. Érdemes tehát mielőbb észrevenni szeretetre éhező belső gyermekünket, megérteni pszichés működésünket, rejtett tartalmainkat, ha másért nem is, hát következő generáció boldogabb jövőjéért.