Jóból is megárt a sok! – A toxikus pozitivitás csapdája

Sok helyről halljuk, hogy a pozitív hozzáállás és az optimista attitűd mennyi előnnyel jár. Számunkra is kívánatos, hogy ezeket magunkra öltsük, hiszen ki ne szeretne boldog és vidám lenni a nehéz események ellenére? A közösségi médiából is azt az üzenetet kapjuk, hogy másoknak mennyire napfényes az élete: milyen boldog, milyen sikeres, milyen szép. A magunk életében azonban általában azt tapasztaljuk, hogy beúsznak bizonyos dolgok a képbe, amik nem hagynak sokáig önfeledten örülni. Látszólag másokkal ilyen nem történik, vagy legalábbis könnyebben veszik az akadályokat, ezért az amúgy is nehéz helyzet mellé még több rosszérzés társulhat: a magány, a szégyen, és az értéktelenség érzése. Hiszen bizonyára velünk van a baj, a mi hozzáállásunkkal, a mi érzelmeinkkel. Vagy mégsem? 

Sokan elfelejtik, hogy a vidámság és az öröm nem állandó (mint ahogy a többi érzelem sem). A toxikus pozitivitás pontosan ez: amikor arra törekszünk vagy azt sulykoljuk másoknak, hogy az öröm és a jó érzések állapotát folyamatosan fenn kellene tartani. No és persze valamit biztosan nem csinálunk jól, ha ez mégsem megy.

Fontos leszögezni, hogy az optimizmus alapvetően nem rossz, sőt, sok helyzetben erőforrás lehet. Ám ha valamit túlzásba viszünk, az általában elkezd mérgezővé válni.

Ugyanígy igaz ez a pozitív hozzáállásra: ha minden helyzetre rá akarjuk erőltetni, és kerüljük azt, hogy időnként teret engedjünk a kellemetlenebb érzelmeknek is, az bizonyos következményeket fog maga után vonni.

A toxikus pozitivitás koncepciója alapvetően tehát az, hogy mindenhez pozitívan álljunk az életben, és ne engedjünk teret a negatív gondolatoknak, érzéseknek. De mi van akkor, ha ezek az események ennek ellenére megtörténnek, és ezek az emóciók ennek ellenére felébrednek? Nos, ekkor valószínűleg a nem kívánt tartalmak elfojtásához, tagadásához, vagy lekicsinyléséhez folyamodunk: „hiszen ez nem is akkora ügy; engem nem is érint igazából; nem fontos”. A látszat ellenére ez a módszer mégsem szolgál megoldással. Sőt, elmondható, hogy

minél inkább próbáljuk elnyomni érzelmeinket és gondolatainkat, azok annál intenzívebbek lesznek, és annál erőteljesebben igyekeznek majd behatolni tudatunkba.

Szomorúnak, dühösnek vagy épp félelmekkel telinek lenni valóban nem egy vonzó állapot. Éppen ezért az evolúció során valószínűleg már megszabadultunk volna ezektől a jellemzőktől, ha nem lenne valamilyen funkciójuk életünkben. A negatív érzelmek ugyanis gyakran jelzésként szolgálhatnak, hogy valami nincs rendben, és megadják a lehetőséget, hogy eldönthessük, ennek függvényében mit kezdünk a helyzettel.

Úgy is elképzelhetjük, mint a testi fájdalmat: ha tűzbe nyúlunk, akár egész testünk is lángra kaphat és elpusztulhatunk; épp ezért fontos a fájdalom érzése, melynek kellemetlen élménye miatt azonnal kihúzzuk a kezünket a lángokból, mielőtt még késő lenne. Természetesen a kellemetlen érzelmeinket figyelembe véve dönthetünk úgy, hogy nem nekik megfelelően viselkedünk: például ha szorongunk egy prezentáció előtt, attól még előadhatjuk. Ez tőlünk és a helyzettől függ, hogy milyen cselekedetet választunk. De a döntés lehetőségét vesszük el magunktól, ha kizárjuk a nemkívánatos emóciókat.

Emellett a másokhoz való kapcsolódás útjába is akadályt gördít, ha saját valódi érzelmeinkről és a velünk történő dolgokról nem veszünk tudomást, vagy elbagatelizáljuk azokat. Egyrészt ismerőseink, túlzott pozitivitásunkat látva, lehet, hogy kellemetlennek élnék meg, hogy saját gondjaikról, fájdalmaikról beszéljenek, miközben látszólag mi nem küzdünk hasonló helyzetekkel. Másrészt érzelmi állapotunk a külvilágnak is jelzésértékű: ha például szomorúságot észlelnek rajtunk, akkor tudják, hogy vigaszra vágyunk, és így könnyebben meg tudják azt adni nekünk.

Érdemes azt is látni, hogy az érzelmek elnyomásával a kívánt hatást sem fogjuk elérni. Hiszen ahelyett, hogy megkönnyebbülnénk, és élvezhetnénk az életet, csak még feszültebbek és nyugtalanabbak leszünk. Gross és Levenson kutatása jól bemutatja ezt a hatást. A vizsgálati személyekkel különböző érzelmi tónusú filmeket nézettek (vidámat és szomorút egyaránt).

Az egyik csoportjuk szabadon kifejezhette lelki állapotát, a másik csoportnak azonban el kellett rejtenie azt, és vigyázni, hogy arcának rezdülése se fejezzen ki semmit. A kísérlet végén pedig mindkét csoport beszámolt arról, hogy milyennek találta a filmeket. Az a csoport, akinek vissza kellett fognia érzelmeit, sokkal kevésbé élvezte azokat – ez a különbség pedig abban az esetben is mérhető volt, amikor a szomorú filmekről számoltak be.

Tehát akik visszafogták érzelmi megnyilvánulásaikat, minden esetben negatívabb tapasztalatokkal jöttek ki a helyzetből, a szomorúság elrejtésekor is.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyi hátránya van, miért esünk mégis gyakran a toxikus pozitivitás csapdájába? A túlzott optimizmus hátterében több tényező állhat. Lehet, hogy inkább elkerülnénk a konfliktusokat, vagy nem bízunk magunkban és a saját problémamegoldó készségeinkben, esetleg a kellemetlen érzelmeket „rossznak” címkézzük, holott ezeknek is megvan a maguk szerepe. Továbbá előfordulhat az is, hogy olyan példák és emberek állnak előttünk, akiktől átvettük ezt a fajta attitűdöt, ami automatikussá vált.

Mindezeket olvasva azonban a ló túloldalára sem jó átesni. Hiszen a pozitív attitűd alapvetően nem rossz: valóban sok helyzetet segíthet átkeretezni és erőforrásként szolgálhat a megküzdéshez. Nem véletlenül alakult ki a pozitív pszichológia sem. Ez az irányzat ahelyett, hogy a hibák kijavítására fókuszálna, inkább az erőforrások, a meglévő készségek erősítését célozza meg.

Ezáltal, vagyis hogy egyre inkább meg tudjuk élni azt, hogy kompetensek vagyunk valamiben, a pszichológiai jóllétünk is növekedni fog. A pozitív pszichológia persze beszél az optimizmusról és annak előnyeiről (például hogy növelheti a teljesítményt, vagy gyorsíthatja a testi felgyógyulást), ám ezeket inkább empirikus alátámasztásokkal tálalva a személyre bízza, hogy mikor és mennyire él vele; és nem sulykolja egyetlen jó megoldásként minden helyzetre.

Hogyan lehet a jó egyensúlyt megtalálni a pozitív gondolkodás skáláján?

Nos, ez valóban gyakorlást igénylő feladat. Mindenekelőtt azonban segíthet, ha a velünk történő események és a bennünk felbukkanó gondolatok és érzések elől nem takarjuk el a szemünket még akkor sem, ha épp nem olyan kellemes szembenézni velük. Hiszen a híres kísérletből – melyről egy korábbi cikkben már volt szó – tudhatjuk, hogy minél inkább nem akarunk gondolni a „fehér medvére”, az annál többször eszünkbe fog jutni. Így gondolatainkat és érzelmeinket akár észre is vehetjük, és el is fogadhatjuk a jelenlétüket. Ha nyitott és befogadó attitűddel fordulunk belső tartalmaink felé, azok ismerőssé és könnyebben kezelhetővé válhatnak, illetve, ha nem erőltetjük, akár maguktól el is csendesedhetnek.

Természetesen vannak helyzetek, amikor nem engedhetünk teret a szomorúságunknak, dühünknek, vagy az egyéb kellemetlen és feszítő érzelmeinknek, hogy megnyilvánuljanak a viselkedésünkben. Ezzel együtt azonban érdemes megtalálni annak a helyét, idejét és módját, hogy hogyan tudnak ezek felszínre kerülni. Ebben egyébként gyakran tud segíteni egy pszichológus vagy más szakember is.

Segíthet az is, ha nem címkézzük fel az érzelmeinket, hogy egyesek jók, mások pedig rosszak. Hiszen, ahogy arról fentebb is szó volt, mindegyiknek megvan a maga funkciója, és a jónak tartott emóciók is gátolhatnak bizonyos tevékenységekben, illetve a rossznak tituláltak is hordozhatnak hasznos jelzéseket.

Ha pedig másokat szeretnénk támogatni anélkül, hogy a toxikus pozitivitást közvetítenénk feléjük, érdemes a látható viselkedésünkön és a szóhasználatunkon is dolgozni. Beleivódtak ugyanis köznyelvünkbe olyan toxikusan pozitív mondtatok, melyekkel sokszor magunkat vagy másokat igyekszünk nyugtatni, vigasztalni. Például: „Nézd a jó oldalát!” , „Állj hozzá pozitív(abb)an!”, „Örülj, hogy nem történt rosszabb!”, „Vannak, akiknek nagyobb gondjaik vannak!” És még sorolhatnánk. Ám ezek gyakran nem tükröznek valódi átérzést, empátiát, segítséget.

A bajban lévő személynek sokkal többet jelenthet az értő figyelem, hogy végighallgatjuk, ami őt bántja, ha teret adunk annak, hogy megélje és feldolgozza nehézségeit, illetve ha hitelesen vagyunk mellette, és validáljuk az érzelmeit, hogy ez neki tényleg nehéz lehet. Ha nem tudjuk, hogy a megszokott, toxikusan pozitív mondatok helyett mit mondjunk, a következők közül is válogathatunk, meríthetünk ötletet: „Nehéz lehet ez most neked. Itt vagyok, ha szeretnél róla beszélni!”, „Én is így éreznék hasonló helyzetben, ez teljesen normális!”, „Sajnálom, hogy ez történt veled! Ha tudok bármiben segíteni, mondd!”

Természetesen nem tudunk egyik pillanatról a másikra a hozzáállásunkon változtatni. De ha végig gondoljuk, hogy hajlamosak vagyunk-e a toxikus pozitivitásra, és tudatosítjuk a fejlesztendő pontokat, akkor máris elmozdultunk a fejlődés irányába, melynek során egyre ügyesebben kezelhetjük majd a saját érzelmeinket és a nehéz élethelyzeteket!