Dunát lehet már rekeszteni azokkal az online tartalmakkal, amelyek arról szólnak, hogy mi a baj a modern nőkkel, s hogy miért nem kellenek senkinek sem a mai férfiak. Az egyik oldal szűk látókörűnek és idejétmúltnak tartja azt, ha valaki túlságosan is a saját nemének akar megfelelni. A másik tábor ezzel szemben természetellenesnek és erőltetettnek véli, ha egy nő a férfias, egy férfi pedig a nőies szükségleteit is kiéli. De vajon melyik végletnek van igaza? Mit mond erről a gyakorlat? Patterman Péter pszichológus véleménycikke.
„Vademberek” versus „nebáncsvirágok” – „plázacicák” versus „feministák”. Sematikusan így lehetne összefoglalni azt a vitát, amely manapság jellemzi a párválasztást. A legtöbb esetben sajnos mindkét oldalon olyan sztereotípiák sorakoznak csupán, amelyek az egyes pólusokat elsősorban a gyengepontjaik és a negatívumaik mentén ábrázolják. Mintha mindig csak azután kutatnánk, hogy mi mindent lehetne még a másik tábor szemére vetni és rajta számon kérni. Temérdek ellenérvet fel tudnánk sorolni persze amellett, hogy miért nem jobb az egyik véglet a másiknál – ennél azonban sokkal konstruktívabb módon is megközelíthetjük a szóban forgó problémát!
Mit szeretnek, és mit nem kedvelnek a nők a maszkulin és a feminin férfiakban?
Ha egy kicsit alaposabban is utánajárunk a közvéleménynek, azzal szembesülhetünk, hogy a férfias és a nőies beállítottságú férfiak vonzóak és taszítóak egyaránt lehetnek. A nők egy része ugyanis tagadhatatlanul kedveli azokat a „hősöket”, „macsókat”, esetleg „rosszfiúkat”, akik kemények, határozottak, merészek, függetlenek, szabad szájúak, érzelmileg pedig egyszerre zárkózottak és titokzatosak. Egy kissé tehát James Deanre és az általa megformált, ikonikus karakterekre hajaznak. Ők azok, akik képesek megvédeni és megmenteni másokat, ugyanakkor meg kell szelídíteni a vadságukat. Csakhogy az már a nők számára is kellemetlen, ha egy efféle férfi túlságosan is durva, érzéketlen, agresszív, impulzív, elnyomó, túlkontrolláló, keményfejű és/vagy emocionálisan éretlen.
Rendszerint márpedig ez a másik oldala az érmének!
Nem úgy a feminin férfiak esetén. A nők másik része ugyanis legalább ennyire vonzódik azokhoz a „kifinomult szépfiúkhoz”, „szerény úriemberekhez”, esetleg „ábrándos művészlelkekhez”, akik adnak magukra, odafigyelnek a részletekre, lelkiismeretesek, mély érzésűek, empatikusak, gondoskodóak, illetve intellektuális vagy esztétikai beállítottságúak. Olyanok tehát, akárcsak Ted Mosby, az Így jártam anyátokkal című sorozat főszereplője. Ők nem megvédenek másokat, hanem inkább együtt éreznek és törődnek velük – a nőknek cserébe rájuk is oda kell figyelniük. Mindezek ellenére természetesen még az efféle férfiak is visszásak lehetnek a nők szemében, ha azok túlságosan is érzékenynek, gátlásosnak, bizonytalannak, kiszámíthatónak, szubmisszívnak, elvontnak és/vagy maguknak valóknak bizonyulnak.
Mit szeretnek, és mit nem kedvelnek a férfiak a maszkulin és a feminin nőkben?
Ahogyan a férfiak, úgy a nők körében is beazonosíthatóak azok a sztereotipikus vonások, amelyekért a másik nem képviselői odáig vannak, illetve amelyektől irtóznak. A „pedáns manökenek”, a „törékeny pompom-lányok”, és a „született családanyák” nyilván azért annyira vonzóak egy férfi számára, mert kedvesek, csinosak, vidámak, elbűvölőek, törődőek, megbízhatóak és/vagy lojálisak. Nagyban hasonlítanak tehát Audrey Hepburnre és az ő legendás alakításaira. Ők azok, akik a leginkább megélik a nőiességüket, s akiket éppen ezért kevésbé zavarja, ha mások kényeztetik őket. Az viszont már a férfiaknak is szemet szúr, ha az efféle hölgyek túlontúl felszínesek, üresek, gyámoltalanok, csimpaszkodók, szorongók, befolyásolhatók, bizonytalanok, esetleg hiperszenzitívek.
Ezek a tulajdonságok márpedig könnyen együtt járhatnak az előbbiekkel.
A maszkulin nők terén ehhez képest újfent fordul a kocka. A „harcos amazonok”, a „törtető karrieristák” és a „végzet asszonyai” után azért bomlanak a férfiak, mert ők erősek, önállóak, műveltek, szórakoztatóak, izgalmasak, lázadók és/vagy kifejezetten magabiztosak. Akárcsak Emma Watson, akinek leghíresebb karaktere, Hermione Granger is ezt a nőtípust személyesíti meg. Ők és a hozzájuk hasonló nők lényegében mind méltó vetélytársai a férfi nemnek, nekik éppen ezért már csak a megismerésük is valódi kaland lehet. Kivéve persze, ha túlzásba esnek, s rámenőssé, manipulatívvá, kőszívűvé, elérhetetlenné, szeszélyessé, erőszakossá, esetleg önzővé válnak. Mindez ugyanis már elriasztja a férfiakat!
Most akkor ki kit és miért is kedvel pontosan?
Amint azt fentebb (vagy akár a való életben is) láthattuk: a nőknek és a férfiaknak nincsenek egyértelműen megragadható és mindenkire kiterjeszthető preferenciáik az ellentétes nem tulajdonságait illetően. Legalábbis a célszemélyek maszkulin-feminin mivolta tekintetében. Még ezekből a végletesen lesarkított példákból is világosan kitűnik, hogy mind a férfias férfiakban, mind a nőies nőkben, mind a nőies férfiakban, mind pedig a férfias nőkben van legalább egy olyan vonás, amit az „ellenoldal” kedvel, s kifejezetten értékesnek és vonzónak talál.
Csakhogy ezek a tulajdonságok nem a szexusokhoz kötődnek!
Megfigyelhettük elvégre, hogy akár egy férfi, akár egy nő viseli magán a maszkulinitás vagy épp a femininitás „ruháját”, az lényegében mind a kettőnek „jól áll” – feltéve persze, hogy nem tolódik el egyik szélsőség irányába sem. Ebben az esetben ugyanis a kívülállók számára mindkét nem egyformán kellemetlen, sőt visszataszító lesz. Nincsenek tehát tökéletes mintapéldányai sem a férfiasságnak, sem a nőiességnek. Ennélfogva teljesen felesleges arról vitatkoznunk, hogy milyen az ideális férfi, s hogy ki számít elég jó nőnek. Ember és ember között valójában sokkal nagyobb és érdekesebb különbségek léteznek, mint a két nem között ezen a téren. Ahelyett hát, hogy saját magunk és potenciális partnereink elé túláltalánosított követelményeket állítanánk, kövessük inkább Carl Gustav Jung tanácsát!
Archetípusok újratöltve?
Animuszról és animáról beszélni kissé tudománytalan már manapság. Ezek a „pszichés ősképek” azonban jelképesen mégiscsak közelebb vihetnek bennünket az eddig részletezett probléma megértéséhez. Azt mondhatjuk ugyanis Jung analitikus pszichológiája alapján, hogy az animusz és az anima egy-egy olyan mentális reprezentáns, amely egyrészt az emberiség ellentétes nemre vonatkozó, evolúciósan felhalmozott tapasztalatainak a lecsapódása az elménkben, másrészt pedig mindazon viszonyulásaink összessége, ahogyan a másik nem kapcsán gondolkodunk és érzünk a jelenben. Konyhanyelven szólva: az animusz a nő fejében élő „férfi”, míg az anima pedig a férfi fejében élő „nő” képzete. Ezek a reprezentációk azonban csakis részben lehetnek eleve adottak! Azokon a kultúránk, a neveltetésünk, az élményeink és a vonásaink rengeteget formálnak még egyéni fejlődésünk alatt.
„Minden férfi magában hordozza Éváját” – hangzik Jung egyik kedvenc mondása. S valóban így van. A korábban elmondottakkal összhangban ugyanis az az általános tapasztalat, hogy az emberek valójában nem a férfiasság és a nőiesség absztrakt ideáihoz és társadalmi elvárásaihoz („Az Ádámhoz” és „Az Évához”) vonzódnak. Ilyenek ugyanis a valóságban nem léteznek, csak a magunk életét nehezítjük meg, ha kőbe kívánjuk vésni és fel akarjuk keresni őket. Legtöbben sokkal inkább a nekik legjobban megfelelő, a hozzájuk leginkább illő egyénekbe (a saját Ádámjukba és a saját Évájukba) szeretnek bele – legyenek azok akár férfiasak, akár nőiesek. Csakis önmagunk és az egyéni preferenciáink ismeretén múlik, hogy rájövünk-e arra, kit is keresünk pontosan. Végső üzenetünk éppen ezért az, hogy ne egy biológiai nembe vagy egy szociális konvencióba legyünk szerelmesek – hanem egészen egyszerűen egy emberbe.
Felhasznált szakirodalom: Jacobi, J. (2009). C.G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
