Kiszabadulni a negatív gondolatok hatalmából – tudósítás Dr. Szabó-Bartha Anett előadásáról

„A szörnyek nem az ágyunk alatt vannak, hanem a fejünkben.” 
Dr. Szabó-Bartha Anett a Mindset Pszicho-Kávéházban a belső démonainkról és a negatív gondolatok hatalmáról tartott előadást, bemutatva egy új terápiás irányzatot, amely segíthet a megküzdésben.

Gyakran hallhatjuk jó tanácsként, hogy gondolkodj pozitívan, akkor bevonzod a jó dolgokat, de ha negatívan gondolkodsz, azzal ártasz magadnak. Valójában a „vonzás törvénye” nem valami misztikus dolog, hanem pszichológiai folyamatok állnak a hátterében. Ilyen működésmód az önsorsrontás is, amikor a negatív gondolataink a viselkedésünkre is kihatnak, és úgy cselekszünk, hogy megerősítsük őket. Például nem hiszünk magunkban, a képességeinkben és abban, hogy el tudnánk érni valamit, ezért direkt elérhetetlen célokat állítunk magunk elé, vagy az utolsó pillanatig halogatunk, hogy aztán ne sikerüljön a tervünk, és ezzel alátámasztjuk a kishitűségünket. A „bevonzás” egy másik módja a kognitív torzítás, ami arra hat, ahogy a világot észleljük: hajlamosak vagyunk szinte csak azokat a dolgokat észrevenni, amelyek alátámasztják a hiedelmeinket, ami pedig ellentmond nekik, azt figyelmen kívül hagyjuk. Például, akinek alacsony az önértékelése, alig hallja meg a dicséretet, a kritikát bezzeg szó szerint visszamondja, és sokáig rágódik rajta.

Honnan jönnek a démonaink?

Ezek a negatív folyamatok táplálják a belső démonainkat: azokat a visszatérő emlékeket, érzéseket, gondolatokat és pszichés tüneteket, amelyek gyakran a boldogságunk, kiteljesedésünk és a kiegyensúlyozott élet útjában állnak. Eredhetnek koragyerekkori, családi hatásokból, abból, milyen mintát láttunk otthon, milyen üzeneteket sajátítottunk el egészen kiskorunktól kezdve. Ilyen klasszikus üzenetek például, hogy „minden férfi disznó”, hogy „egy igazi férfi nem sír”, vagy hogy „a férfiak úgyis csak azt akarják”, és valószínűleg mindenki tudna még számos példát mondani.

Nem minden esetben kell azonban a gyerekkorig és a családig visszamenni, hogy megtaláljuk démonaink forrását, hiszen jön az iskola, a párkapcsolatok, barátságok, ahol ugyanúgy formálódik a magunkról és a világról alkotott képünk, és ugyanúgy meg is sérülhetünk.

Jöhet egy megszégyenítő tanár, aki aztán olyan szorongást indít el bennünk, hogy onnantól kezdve nem merünk mások előtt beszélni, vagy egy első szerelem, ami romba dönti a saját értékünkbe, vonzerőnkbe vetett hitünket, de azt is nagyon fájdalmas lehet megélni, ha kiközösít minket az osztályunk, nem barátkoznak velünk. Amire ritkábban gondolnánk, miközben démonaink forrását keressük, hogy a kultúra, azok a mindennapi normák és üzenetek, amellyel a társadalom folyamatosan bombáz minket, ugyanúgy hathatnak a gondolkodásmódunkra és hiedelmeinkre. Magyarország egyre inkább az individualizmus irányába halad, ennek néhány hátulütőjével együtt. Ilyen a nyugati emberre jellemző kontrollmánia: nagyon rosszul viseljük, ha valamit nem mi irányítunk, pedig akár akarjuk, akár nem, vannak dolgok, amelyek fölött nincs kontrollunk. Márpedig ilyenek az érzéseink, az, hogy mit vált ki belőlünk egy-egy helyzet, és ilyen a másik ember viselkedése is. Ha bármelyiket megpróbáljuk irányítani, elnyomni, befolyásolni, az általában kudarccal végződik – gondoljunk csak arra, mennyire eredményesek szoktak lenni azok a próbálkozások, amikor egy párkapcsolatban vagy barátságban meg akarjuk változtatni a másikat, vagy amikor féltékenységtől hajtva maximálisan megpróbáljuk kontrollálni a párunk viselkedését. Egy másik jelentős kulturális hatás a tökéletesség és a folyamatos boldogság hajszolása: mást sem látunk a reklámokban, magazinokban, és

a közösségi média is jócskán hozzáteszi a magáét, hogy rosszul érezzük magunkat, ha nem tudjuk elérni a „mintacsalád, álommunka, bomba test, egzotikus nyaralás” standardot.

A „mi lett volna ha” és a „mi lesz, ha” hatalmában

A mindennapok során azt tapasztalhatjuk, hogy ezek a hatások könnyen kiszakítanak minket a jelenből: kutatások szerint az időnk 53 százalékában fejben máshol tartózkodunk. Az elménknek van egy kóborlási hajlama, ami néha a múltba visz minket, hogy azon rágódjunk, „mi lett volna, ha”, vagy, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”, máskor pedig a jövőben járunk, ahol a félelmeink és elképzelt céljaink laknak, „mi lesz, ha” és „majd boldog leszek, ha” formában. Ez a működés valószínűleg azért alakulhatott ki bennünk, mert valamilyen szinten abszolút hasznos, és a túlélésünket segíti a múlt tapasztalatainak életben tartása és a jövő tervezése, a baj csak azzal van, ha nem tudunk kijönni ezekből a körökből, ugyanazon a képen, gondolaton rágódunk újra meg újra – ezt a jelenséget ruminációnak nevezzük. Az agyunk emellett arra is be van programozva, hogy történeteket, forgatókönyveket gyártson, és általában nem vígjáték, hanem dráma vagy horror formájában. Vegyük például azt az esetet, hogy a párunk nem írt, már haza kellett volna érnie, és nem tudjuk, mi történhetett vele – azonnal beindul a belső mozi, és rosszabbnál rosszabb lehetőségek peregnek le előttünk: épp megcsal, balesetet szenvedett, megtámadták? Egy másik eset, amikor arra gyártunk kész eseménysorokat, mi fog történni egy adott szituációban. Például felszólít a tanár felelni, és leblokkolunk, elképzeljük, hogy nem fogjuk tudni, mindenki rajtunk fog nevetni, nem vesznek fel minket az egyetemre, mi lesz a jövőnkkel… Egészen sokáig el lehetne jutni ebben a gondolatmenetben, ha engedélyezzük magunknak a folytatást, de a cél valójában pont az lenne, hogy valahogy leállítsuk ilyenkor ezeket a folyamatokat, és visszarángassuk magunkat a realitás talajára, a jelenbe.

Az elnyomás paradox hatása

Amikor beindulnak ezek a folyamatok a fejünkben, általában jön a viselkedéses válasz is: megküzdünk, szembenézünk velük, vagy a menekülést választjuk. Utóbbira számtalan alternatívát kínál a társadalom: menj el vásárolni, vegyél be gyógyszereket, tereld el a figyelmed evéssel vagy ivással, menekülj a munkába, táblázd be a napod – csak kár, hogy mindezek nemhogy nem segítenek hosszú távon, hanem még rontanak is a helyzeten. Az elnyomásnak ugyanis van egy olyan paradox hatása, hogy

minél jobban próbálunk szabadulni egy gondolattól vagy érzéstől, utána az annál erősebben tér vissza.

Ismerős a tiltott gyümölcs jelensége? Megpróbálni elnyomni az érzelmeinket és zavaró gondolatainkat pont annyira eredményes, mint lent tartani egy gumilabdát a víz alatt: rengeteg energiába kerül, és utána nemcsak szépen felúszik a felszínre, hanem jól arcon is csap.

Előadónk, Dr. Szabó-Bartha Anett.

Együttélés a démonainkkal

A megoldás tehát nem az elnyomás, hanem annak a tudatosítása, hogy mik ezek a visszatérő gondolatok, érzések vagy emlékek, majd ezek megszelídítése és elfogadása. Ebben segíthet az elfogadás és elköteleződés terápia, mellyel Dr. Szabó-Bartha Anett is foglalkozik. A terápia célja nem a démonok eltüntetése, hiszen ez a legtöbb esetben nem is lehetséges – nem tudunk például kitörölni egy múltbeli emléket, vagy megváltoztatni egy kellemetlen szituációt –, hanem arra tanít meg minket, hogy hogyan éljünk így is teljes életet, tudjuk a jót és rosszat is észrevenni ugyanabban a helyzetben. A terápia öt lépcsőjén helyet kap a mindfulness gyakorlása, ami segít az elme csapongását megakadályozni, és támogat minket a gondolataink, érzéseink ítélkezés nélküli megfigyelésében és felismerésében. Ennek köszönhetően tudjuk elfogadni őket, és tudatosítani, hogy a gondolatok csak gondolatok, nem valóságosak. Ahhoz, hogy elkötelezettek legyünk a változás irányába, tisztáznunk kell a céljainkat és értékeinket, ez is egy lépcsőfok a fent említett terápiában. Végül pedig azon kell dolgoznunk, hogy önegyüttérzést gyakoroljunk magunkkal szemben – hogy amikor a problémáinkra gondolunk, legyünk olyanok, mint egy segítő legjobb barát, és kezdjünk el úgy beszélni magunkhoz, ahogy ő beszélne velünk.

•••

A nagy érdeklődésre való tekintettel, az előadást újra megrendezzük, így akik erről az alkalomról lemaradtak, márciusban bepótolhatják! Az esemény pontos időpontját a Facebook-oldalon tesszük majd közzé.