Egy zen buddhista számára mit jelent Krisztus elfogadása? Van-e helye a mai világban a 2000 éves keresztény meditatív hagyománynak? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ a Krisztus követése és a zen csendmeditációja című kerekasztal-beszélgetésben, melyen teológus, pap, zen szerzetes és pszichológus egyaránt részt vett. Az est vezérvonalát annak a kérdésnek a feszegetése jelentette, hogy lehetséges-e egy Jézus-tanítványnak a zen buddhizmus útjára lépnie? Tudósításunk.
Az est meghirdetett témája és felvetett kérdései óriási érdeklődésre tartottak számot, hiszen a Párbeszéd Házában megrendezett eseményen egy igen nagy befogadóképességű termet sikerült csordultig megtölteni. Az esemény egy körülbelül egyórás csendmeditációval indult, melyet Niklaus Brantschen svájci jezsuita és zen szerzetes vezetett. Ezt követően került sor a kerekasztal-beszélgetésre, ahol a résztvevők egymástól függetlenül szólaltak fel és osztották meg a gondolataikat a közönséggel. A kerekasztal tagja volt Niklaus Brantschenen kívül Baán István görögkatolikus pap, Görföl Tibor világi teológus, Perczel-Forintos Dóra pszichoterapeuta, tanszékvezető egyetemi tanár és Várszegi Asztrik püspök. A házigazda és moderátor P. Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Házának vezetője volt.
Zen buddhizmus és kereszténység
Niklaus Brantschennek nem először tették már fel azt a kérdést, hogy akkor ő tulajdonképpen micsoda: keresztény, buddhista, zen szerzetes vagy mindezeknek valamilyen furcsa keveréke? A kérdés ezúttal is elhangzott, válasza pedig a következő volt: „Niklaus vagyok, tehát ember vagyok, és még inkább az akarok lenni. Keresztény vagyok, és még inkább kereszténnyé szeretnék válni.” A svájci jezsuita és zen szerzetes ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a Japánban töltött évei és
a zen buddhizmus a valóság egy teljesebb megértéséhez segítették hozzá,
sőt általuk Jézus tanításait is egy mélyebb szinten sikerült befogadnia.
Éppen ezért nem szeretne választani a két út között, sokkal inkább hálás szeretne lenni azért, amiért egyesíteni tudja magában a kettőt – zárta mondandóját Brantschen. Ehhez kapcsolódóan – mielőtt Várszegi Asztrik szót kapott volna – Sajgó Szabolcs a dardzsilingi jezsuita provinciális történetét osztotta meg a közönséggel, aki hasonlóképpen vélekedett, amikor a buddhizmus és a keresztényég belső egyesítésével kísérletezett, és ezt mondta: „Én úgy érzem, nem hagytam el a buddhizmust, hanem magamhoz öleltem a Krisztust.”
Várszegi Asztrik püspök és bencés szerzetes az addig elhangzottakkal egyetértve emelte ki, hogy az imádság és a meditáció is az Isten szavával és igéével való belsőséges, szeretetteljes foglalkozást jelenti, ezért nem érdemes az egyiket a másik kárára választani. Mindkettő egy út az Istent kereső szerzetes számára, ami alkalmas arra, hogy azokon járva megtalálja az Isten arcát és boldog legyen az Istennel való szeretetkapcsolatban. Sajgó Szabolcs Szent II. János Pál pápa tevékenységét idézte meg ezzel összefüggésben. Arról mesélt, hogy a pápa annak idején egy kölcsönös gazdagodással járó szerzetesi csereprogramot indított, mely abból állt, hogy a nyugati keresztény szerzeteseket elküldte keletre, zen buddhista kolostorokba, míg a zen buddhistákat meghívta nyugatra, hogy az itteni szerzetesi hagyományokat megtapasztalhassák.
Baán István az előzőkkel ellentétben kevésbé az összehasonlításnak adott teret, inkább az imádság hagyományaira és belső hátterére helyezte a hangsúlyt. A görögkatolikus pap fő üzenete az volt, hogy az Istennel való találkozás csakis egy nagyon komoly belső munka eredménye lehet, melyben az imádság központi szerepet kell, hogy betöltsön.
Összeegyeztethetők-e a világvallások?
Hogyan látja a katolikus egyház teológiája a meditáló, szemlélődő Istenkereső utat? Görföl Tibor világi teológus rövid előadásában ezt a kérdést járta körbe, amikor az azzal kapcsolatos nézeteket igyekezett bemutatni, hogy
egy keresztény hívő ember lehet-e egy másik világvallás meggyőződéses tagja.
Habár azt hinnénk, hogy erre a kérdése egyértelmű nem a válasz, Görföl szerint a katolikus tanítás és világlátás ezen a ponton is sokkal merészebb és fölszabadítóbb, mint ahogyan azt remélnénk tőle. Hogy mindezt szemléltesse, olyan szerzetesek és teológusok életútját és munkásságát mutatta be, akik ennek a belső dilemmahelyzetnek a feloldásával foglalkoztak – akár az elmélet, akár a megtapasztalás szintjén.
Görföl a katolikus nyitottság határáról is beszélt, meddig tekintheti magát katolikusnak valaki a zen útját járva. Az említett vallásteológiai pluralizmussal ellentétben a határ ott van, mondta, ahol Jézus központi szerepe eltűnik a zen vagy bármilyen más utat is járva. De ez teljesen természetes.
A világi teológus első példaként említette a francia bencés szerzetes, Henri Le Saux életét. Ő miután kivándorolt Indiába és hinduizmussal kezdett foglalkozni, kezdte úgy érezni, hogy egyik világvallást sem képes kizárni az életéből, és az egyiket a másik kárára választani. India vonzásának nem tudott ellenállni, de katolikus identitását sem akarta és tudta feladni. Ennek eredményeként 1971-es naplóbejegyzésében azt írta, hogy elviselhetetlen számára a két hagyomány összeegyeztetése, ezért csak azt tudja tenni, hogy megpróbálja kibírni azt a belső feszültséget, amit a hinduizmus és a kereszténység egyidejű jelenléte okoz a lelkében.
Egy másik példa volt az előadásban Paul F. Knitter, a teológiai tudományok professzora, aki egyike a vallásteológiai pluralizmus képviselőinek. Ezen irányzat képviselői azt vallják, hogy a nagy világvallások között nem lehet alá-fölérendeltségi viszonyt megállapítani. Mindegyik ugyanolyan utat kínál az emberek számára az üdvösséghez és Istenhez. Knitter könyve, mely a Buddha nélkül nem tudnék keresztény lenni címmel jelent meg, egy szélsőséges példája a vallásteológiai pluralizmusnak – fejtette ki Görföl, aki a prezentációja további részében több olyan teológust is megemlített, akik tovább árnyalták a kettős vallástagság rendkívül komplex és sokszor ingoványos talajt érintő problematikáját.
A meditáció megjelenése a pszichoterápiában
Utolsóként Perczel-Forintos Dóra tanszékvezető egyetemi tanár, pszichoterapeuta szólalt fel a témában, aki a buddhista gyökerekkel rendelkező mindfulness által kapcsolódott az elhangzottakhoz. Perczel-Forintos a módszer alaptételeinek és legújabb hatékonyságvizsgálatainak ismertetése után olyan kérdéseket feszegetett, mint például etikus-e egy nagy világvallás nézeteit profanizálni, vagy
hol vannak a mindfulness által elérni kívánt állapot, az elfogadás határai.
Végezetül pedig arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy bár a mindfulnesst alapvetően buddhista gyökerűnek tartjuk, a kereszténységben ugyanúgy megvannak a szemlélődő, befelé figyelő állapot gyakorlásának hagyományai.
Azt, hogy az öt előadó által elmondottak mennyire megmozgatták a közönség belső világát, jól mutatja, hogy többen is szerettek volna kérdezni az est végén, mint amennyi kérdésre idő jutott. Az egyik legizgalmasabb kérdés – számunkra legalábbis – az volt, amikor valaki arról faggatta Niklaus Brantschent, hogy számára buddhistaként cél-e az énjének, egojának a megszüntetése, miközben a keresztény tanítás épp a személyiség egyre jobbá tételét várja el az emberektől. A svájci jezsuita és zen szerzetes válaszában arról beszélt, hogy az ego halálát lehet jól, de rosszul is értelmezni. Véleménye szerint nem az a cél, hogy éntelenné váljunk, sokkal inkább az éntől való szabadság elérésére kell törekednünk, és ebben a kontextusban a két hagyomány egyesíthetővé válik.
