Már van egy gyerekem, úgy hívják: Anya – Részletesen a parentifikációról

Életünk első pillanatától kezdve kapcsolódunk szüleinkhez: kezdetben mi függünk tőlük, majd ez a kapocs fokozatosan átalakul. Előfordul viszont, hogy olyan szerepben kell helyt állnunk, mely támaszt és biztonságot ad a családunk többi tagjának: ha ez túl korán következik be, az komoly hatással van személyiségünk alakulására. Cikkünkben arra a kérdésre keressük a választ, miként befolyásolja a parentifikáció életünk alakulását, milyen aspektusai lehetnek a jövőbeli párkapcsolatainkra nézve, és megvizsgáljuk, hogy a negatívumok mellett milyen pozitív hozadéka lehet.

Az alapfogalmak tisztázása

A parentifikáció kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a gyermek felelőssé válik az egyik, vagy mindkét szülője szükségleteiért. Ezt az elhanyagolás egy fajtájának is tekinthetjük, és bár nem klasszikus értelemben vett bántalmazás, néhány szakirodalom az utóbbi évekből már traumaként jegyzi.

Kezdetben még csak instrumentális és emocionális parentifikációt különböztettünk meg. Előbbi a család tárgyszerű, fizikai szükségleti igényeinek kielégítését foglalja magában. Ha tehát egy gyermeket például gyakran megkérnek, hogy mosson, főzzön, vasaljon a szülei helyett, menjen el a testvéreiért az óvodába, esetleg segítsen nekik megírni a házi feladatot, instrumentálisan van parentifikálva. Az emocioális típus viszont az érzelmi elvárások kiszolgálását jelenti, így ez egy kissé nehezebben felismerhető. Érthetjük rajta például azt, ha a gyermek a szülei válásában kell, hogy „döntőbíró” legyen, esetleg ha az egyik vagy másik felet kell lélekben támogatnia, vagy aköré szerveznie az életét, hogy a szüleinek jó legyen.

A kétezres évek elején bővítették ki a fogalmat a harmadik dimenzióval, mely az „észlelt igazságtalanság” nevet kapta. Kutatások szerint

talán ez a legfontosabb aspektusa a témának, e mentén lehet a legtöbbet ártani, de korrigálni is a parentifikáció során.

Míg az instumentális parentifikáció sok esetben megúszható hosszútávú káros következmények nélkül, addig az emocionális már jóval nagyobb terhet ró a fiatalokra. Az észlelt igazságtalanság valamelyest kapcsolódik mind a kettőhöz, hiszen a lényege, hogy mennyire ismerik el a gyermek erőfeszítéseit.

Lehetséges negatív és pozitív következmények

Egy parentifikált élethelyzet alapvetően megzavarja a gyermeki fejlődést, hiszen a szülő-gyermek szerepváltás miatt teljesen átalakulnak a feladatok, felborul az érzelmi és fizikai elérhetőség, a gyermek pedig ezek mentén fokozatos veszteségélményeken esik át. Így a parentifikáció hatására a jövőben előfordulhatnak kötődési problémák, kapcsolati nehézségek, szomatikus tünetek és betegségek, valamint kapcsolatba hozható különböző pszichopatológiákkal is.

Több kutatás is alátámasztja, hogy akik túl korán kerültek szülői szerepe, hajlamosabbak lettek a depresszióra és a hozzá kapcsolódó tünetekre. Ennek sok más mellett az lehet az oka, hogy

a parentifikáció következtében az egyén szelf-veszteséget tapasztal meg, nehezen tudja magát leválasztani a családjáról, és kialakítani egy egészséges énképet.

A szilárd önérzet képes lenne árnyalni, tompítani a mindennapok során elszenvedett stresszt, így viszont egy komoly „védőbástya” hiányzik a depresszióval szemben.

Fontos azonban kiemelni, hogy a számos negatívum mellett a felnőttkori alalmazkodásra és funkcionálásra előnyös tulajdonságokkal is felvértezheti a gyerekeket a parentifikáció. Persze ez ebben a formában túlzó. Nyilvánvaló, hogy összetett folyamatról van szó, melynek egyik meghatározó eleme az észlelt igazságtalanság vagy igazságosság. Többek között ez segíti a gyermeket ahhoz, hogy a felelősségteljes magatartás, a találékonyság, a reziliencia, a függetlenség és az empátia képessége megerősödjön.

Emellett kulcsszereppel bír a parentifikácó időtartama és a kölcsönösség. Ha a gyermek részesül a szülői feladatokból és ezáltal csökkentheti a családban jelen lévő terheket, az még önmagában nem probléma. Sőt, ennek során megtapasztalhatja a hozzájárulás érzését.

A valódi probléma akkor következik be, ha a teljesítménye észrevétlen marad, nem kap támogatást, viszonzást, és természetessé válik, hogy egyfajta „bónusz-felnőttként" funkcionál a mindennapokban.

Hogyan hathat mindez a jövőbeli kapcsolatainkra?

A parentifikált személyek sokszor akkor is felelősséget éreznek mások iránt, mikor erre egyáltalán nem lenne szükség. Ez hosszú távon elvezethet egy túlzott, állandósult gondoskodói magatartáshoz, mely később az egyén által alapított családi dinamikát is befolyásolja.

Bár kialakíthatnak komoly bizalmi viszonyokat, ezek középpontjában sokkal inkább a gondoskodás adása, mintsem befogadása fog állni. Emögött az állhat, hogy az egyén megtanulta,

a kötelék akkor alakul ki két ember között, ha ő vigyáz a másik félre, ő vállal felelősséget a dolgokért, és hogy az egyetlen valódi törődés, amit megélhet, az az, amit ő ad saját magának.

Bowlby egyik parentifikált páciensére egyszer úgy emlékezett vissza, hogy Mrs. Fidget gyakran mondogatta, hogy „a családjának él”. Ez a kijelentés pedig nem volt hazugság vagy önámítás. Kliense tényleg mindent megcsinált a ház körül, még akkor is, ha nem teljesített túl jól a házimunkában, és igazán kiadhatta volna másoknak a feladatokat. A család minden tagja próbálta lebeszélni erről a hatalmas önfeláldozásról, de Mrs. Fidgetet ez nem tántorította el attól, hogy „csontig ledolgozza kezeit”. Természetesen csakis a családért.

Egy másik esetében Mary életét írta le, aki lényegében saját édesanyja személyi „antidepresszánsa” volt. Mindig érezte, hogy depressziós anyja csak rá számíthat, és folytonos bizonytalanságban élte az életét egy olyan otthonban, ahol neki kellett kiszolgálnia anyja igényeit. A későbbiekben hasonló mintázat volt megfigyelhető szerelmi afférjaiban is.

Az önfeladás játszott központi szerepet a kapcsolataiban, és feltűnő volt, hogy mindig magánál fiatalabb férfiakat választott. Ezek a partnerek boldogtalanok és bizonytalanok voltak, emellett sok esetben arra volt szükségük, hogy valaki ápolja őket.

Mivel csak tapogatóztak a kapcsolatok és a szexualitás terén, így lényegében Mary oktatta őket, ám amikor csökkent a szorongásuk, önbizalmuk pedig megnőtt, elmentek. Valahol mélyen az a kép alakult ki benne, hogy mások úgysem fognak az ő érzései iránt érdeklődni, így nem is várta el, hogy figyelmét viszonozzák. Sőt, a vágy, hogy gondoskodjon ezekről a férfiakról, kiegészült a félelemmel, hogy nehogy újra kelljen élnie beteg édesanyjával való kapcsolatát. Azért, hogy ezt elkerülje, meggyőzte magát, hogy neki nincs is szüksége a figyelemre, elég, ha önállóan megállja a helyét minden helyzetben. Esetében mindez olyan kötődési problémákhoz vezetett, melyek miatt nem volt képes őszintén és nyíltan kifejezni magát, kapcsolatait pedig átjárta a magányosság, a szorongás és a harag érzése.

Természetesen ezek kiemelt történetek, ám érdekes megfigyelni, hogy a megannyi lehetséges élethelyzet közül, amiben találhatjuk magunkat, ezek esetében hol érhettő tetten a korai szülő-szerepbe való helyezkedés. A parentifikáció sokkal többször előfordul, mint gondolnánk, ám látható az is, hogy nem okoz mindig, minden alkalommal helyrehozhatatlan problémákat. A jó helyzetfelismerés, az őszinteség önmagunkkal és családtagjainkkal szemben, valamint a kellő önismeret javunkra fordíthatja akár még a nehéz élethelyzetünket is.