Megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap

„Kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsájtást kitől kérjem?” – hangzik el a kérdés Bayer Friderika híres dalában. Legtöbbünk mindennapjai tele vannak feldolgozatlan sérelmekkel, mintha a gyakorlatban legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudnánk alkalmazni a megbocsátást. Helyette csak elfedjük ezeket a kellemetlen érzéseket, gyökeres változást azonban ez nem fog eredményezni. Cikkünkben többek között arra keresünk választ, hogy milyen módszerek vannak a valódi megbocsátás elérésére, továbbá mindez milyen pozitív változásokkal jár egészségünkre nézve.

Reiss és Havercamp az alapvető emberi motívumok között említi a rajtunk esett sérelmek megtorlását, azaz pszichológiailag motiváltak vagyunk a „bosszúra”. Az ördögi kör gyökere abban rejlik, hogy a résztvevő felek ritkán észlelik azonos súlyúnak a sérelmeket és az ezek miatt történő megtorlást.

Az áldozatok a sérelmeiket sokkal súlyosabbnak és fájdalmasabbnak érzékelik, mint az elkövetők.

Ez érvényes egyrészt annál, aki legelőször elszenvedi a sérelmet, majd ezt követően az ő bosszúját kapó másik fél esetében is. Így nehéz leállítani a folyamatot, mert valamelyik fél mindig úgy érzi, hogy tartozik. Egyetlen praktika létezik a játszma befejezésére, mégpedig a sérelemre megbocsátással reagálni. Nem állítjuk, hogy könnyű, hiszen felfokozott érzelmek kereszttűzében vagyunk, ám hosszú távon ezzel teszünk jót magunknak.

Mi a megbocsátás?

A megbocsátás tanulmányozása a pozitívpszichológia gondolatköréhez köthető, melynek fókuszában az emberi fejlődés lehetősége áll. McCullough és Witvliet (2002) definíciója alapján megbocsátásnak nevezzük az áldozat gondolataiban, érzelmeiben és/vagy viselkedésében bekövetkező proszociális változást az elkövető irányába. Meg kell azonban különböztetni a kegyelemtől, az elnézéstől, a mentségkereséstől, a felejtéstől, a kibéküléstől és a tagadástól. Nem jelenti továbbá azt sem, hogy a sérelmet elnyomjuk a tudattalanba. Az elkendőzött bennünk munkáló érzések ugyanis idővel rejtett formában felszínre törnek, és tudattalanul is hatást gyakorolnak kapcsolatainkra és boldogulásunkra.

Típusait illetőleg beszélhetünk érzelmi vagy döntési megbocsátásról. Az előbbi alatt azt értjük, hogy a személyben megváltozik az elkövető iránti érzelem, illetve motívum. A remény és az alázatosság elősegítheti kialakulását. Erre a pontra való eljutás meglehetősen hosszadalmas folyamat. A döntési megbocsátás esetében pedig a személy tudatosan dönt a megbocsátásról, tehát az érzelmi megbocsátáshoz képest ez meglehetősen gyorsan megtörténhet.

Mellékhatások

A megbocsátás számos pozitív élettani hatást eredményez. Közülük a legfontosabb, hogy csökken a stressz és a feszültség, mitöbb meglévő depresszió esetén javulás következhet be. Ezeken felül elősegíti a jobb immunrendszero működést, az optimális koleszterinszintet és vérnyomást. Robert Enright, a Winconsin-Madison Egyetem kutatójának eredményei mindenképp a megbocsátás mellett szólnak. Azoknak a koszorúér-betegségtől szenvedőknek, akik részt vettek egy megbocsátást elősegítő terápián, lényegesen javult a véráramlásuk, továbbá csökkent a hirtelen elhalálozásuk esélye. Egy másik vizsgálatának konklúziója pedig az, hogy akik képesek sérelmeik feldolgozására, kevésbé vannak kitéve a depressziónak, szorongásnak és droghasználatnak.

Fontos arról is szót ejteni, hogy milyen következményekkel számolhatunk hosszú távú haragtartás esetén.

Egészségügyi károkat okozhat, ha a múlt sebeit begyógyulatlanul hagyjuk.

A harag olyan állapotot eredményez, mintha állandó stresszhatásnak lenne kitéve a szervezetünk, melynek következtében emelkedik a szív és érrendszeri problémák, a daganatos vagy autoimmun megbetegedések valószínűsége.

Megbocsátani, de hogyan?

A sértettség által kiváltott egyéni érzések jogosságát senki nem kérdőjelezheti meg, ezt csak mi tudjuk, illetve érezzük. A megbocsátás első lépése, hogy tudatosítsuk, kifejezzük és átéljük a feltörő érzéseket. Az átélést követően azonban el kell engednünk a múlt fájdalmait, mivel a megtörtént eseményeken változtatni nem tudunk, maximum új nézőpontból szemlélve átkeretezni azokat. A továbblépés másik nélkülözhetetlen feltétele, hogy ne rágódjunk azon, mit kellett volna másképp tennünk. Helyette tudatosítsuk a jelenlegi helyzetünket, illetve azt, hogyan tudjuk innen folytatni életutunkat!

Az igazi megbocsátás nem egy varázsütésre bekövetkező folyamat,

időre van szükségünk hozzá.

Létezik azonban néhány gyakorlat, melyekkel elősegíthetjük érzelmeink megélését, feldolgozását és a megbocsátást. Nézzünk közülük egyet, nevezetesen a REACH-modellt! A mozaikszó a technika egyes lépéseire utal.

• Sérelem felidézése (R=recall)

Az első lépés a sérelem részletes felidézése, melynek módja lehet, ha sérelmünket részletesen elmeséljük egy hozzánk közel állónak.

Egy másik lehetőség egy el nem küldött levél megírása a sérelmet elkövetőnek, melyben pontosan leírjuk, hogyan éltük meg a történteket, mi érintett minket rosszul.

• Empátia az elkövetővel (E= empathy)

Második lépésként megpróbáljuk az elkövető perspektívájából megérteni, hogy miért követhette el tettét. Elképzeljük, milyen gondolatai és érzései lehettek a sérelem elkövetése előtt és közben.

• Megbocsátás altruista odaajándékozása (A= altruism)

Olyan eseteket idézünk fel, amikor mi magunk okoztunk másoknak sérelmet, ezt követően kértünk és kaptunk megbocsátást. Erre azért van szükség, mert hozzájárul annak az attribúciós torzításnak a leküzdéséhez, amely abból fakad, hogy mások hibáját a személyiségéből származtatjuk, a sajátunkat viszont külső tényezőkkel magyarázzuk.

• Elköteleződés a megbocsátás mellett (C= commit)

Mérlegeljük a megbocsátás melletti elköteleződés előnyeit és hátrányait, melynek eredményeként egyértelműen elkötelezzük magunkat a megbocsátás mellett. Az első pontban ismertetett levélhez hasonlóan ekkor is hatásos lehet ez a módszer, annyi változással, hogy már egy megbocsátó levelet fogalmazunk meg az elkövetőnek. Mi döntünk a levél sorsáról, kézbesítjük a címzettnek, vagy a fiókunk mélyén marad.

• Kitartás (H= holding)

Végezetül megpróbálunk kitartani a megbocsátás mellett. Akkor jutottunk el az őszinte megbocsátásig, ha a sérelem már nem vált ki heves indulatokat, dühöt és feszültséget, valamint képesek vagyunk a megbántó személynek minden jót kívánni.

A megbocsátás és a terhek elhagyása saját jóllétünk miatt szükséges. Ugyanis sokszor képtelenek vagyunk egy régmúlt esemény miatt felszabadultan megélni a jelent, és a nyitva hagyott sebekkel a saját boldogságunkat akadályozzuk.

Mitől függ a megbocsátás képessége?

• Életkor

Összefüggés van az életkor és a megbocsátásra való képesség között. Ahogy öregszünk, egyre motiváltabbak leszünk a megbocsátásra, melynek hátterében a kognitív fejlődési folyamat áll (Mullet és Girard 2000; Park és Enright 1997).

• Személyiségvonás

Számos különbség felfedezhető a megbocsátásra hajlamos és az arra kevésbé hajló személyek személyiségében. Többek között a megbocsátó emberek alacsonyabb ellenségességet és szorongást mutatnak, valamint kevésbé nárcisztikusak. A Big Five vonások közül a neuroticizmus negatív, a barátságosság pozitív kapcsolatban áll a megbocsátással (Ashton és mtsai, 1998; Brose és mtsai, 2005). Ami az elhárító mechanizmusokat illeti, a megbocsátásra kevésbé hajlamos személyek nagyobb valószínűséggel alkalmaznak neurotikus elhárítási mechanizmusokat, mint a megbocsátó személyek.

• Szociális tényezők

A megbocsátás valószínűségét befolyásolja a megbántott és a megbántó közötti kapcsolat minősége. Valószínűbb a megbocsátás, ha a köztük lévő kapcsolat közeli és érzelmileg kielégítő, azaz nagyobb eséllyel hunyunk szemet sértettségünk fölött, ha például valamelyik szülőnkről vagy épp egy barátunkról van szó.

Ha nem lettek volna elég meggyőzőek a fenti sorok a megbocsátás mellett, a címben is megjelenő találó idézettel zárjuk sorainkat: „Hiszen megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap, reggeltől estig” – M.L. Stedman