Menjünk el bevásárolni vagy szeretkezzünk? – Eltérő időnyelveink a párkapcsolatban

„A nő jövőperspektívául beszél, a férfi ezzel szemben jelenperspektívául” – írja Zimbardo és Boyd (2012, 331.) karikírozva az egy anyanyelvet, de külön időperspektíva-nyelvet beszélő párok legáltalánosabb kommunikációs szenvedéstörténetét. Milyen nehézségeket hordoz magában, és mit tehetünk, ha párunktól eltérő időperspektívában élünk és beszélünk? Kiss Dániel pszichológus, költő írása.

Sokszor értetlenül állunk az előtt, miért robban ki irreálisan heves vita párunkkal, olyan apróságoknak tűnő kommunikációs döntési szituációkban, minthogy mit csináljunk a hétvégén vagy mivel üssük el hétköznap az estét munka után. Az ilyen és ehhez hasonló tervezési kérdések hátterében sokszor párunktól eltérő időperspektíváink, különböző időnyelvünk áll.

Egy időben élni

Ennek az össze nem illésnek leggyakoribb formája a férfiak körében dominánsabb és gyakoribb jelenhedonista időperspektíva és a nők többségének esetén erőteljesebb jövőorientáció közötti különbségek. Természetesen ettől az általánosító párosítástól számtalan eltérő konstelláció lehetséges. Lássunk ezekre nemtől függetlenül néhány lehetséges példát:

1. Az egyik fél múltnegatív időperspektívája zavarhatja a másik, kevésbé múltorientált felet, hiszen értetlenül állhat az előtt, hogy a másik miért rágódik feleslegesen negatív múltbeli eseményeken, exekkel kapcsolatos csalódásokon, ahelyett, hogy a vele való közös jelent értékelné és élvezné, vagy a közös jövőt építené.

2. Az egyik fél jelenfatalista passzivitása és saját én-erejében, a dolgok megváltoztathatóságában való hitetlensége zavarhatja a másik aktívan cselekvő, jövőorientált, motivált felet.

3. A folyamatosan a jövőn aggódó, vagy a jövőt tervező fél párja érezheti, hogy kapcsolatukból kiveszett a jelen élvezete és a spontaneitás.

4. De mindezek enyhébb változata is előfordulhat: valakit idegesíthet, hogy múltpozitív időperspektívájú párja állandóan nosztalgiázik, és a régi szép időkről mesél történeteket társaságban.

Halhatatlanok és halandók

Visszatérve a leggyakoribb össze nem illésre, a freudi örömelv központú jelenhedonizmus igényszintje az azonnalisághoz, az új élményekhez, az élet élvezetéhez igazodik, anélkül, hogy itt Madách római színjét vizionálnánk. Igaz azonban, hogy a jelenhedonisták (férfiségtől függetlenül) gyakrabban és szívesebben végeznek önkielégítést vagy szexszelnek védekezés nélkül (Rothspan és Read, 1996), isznak, cigiznek, drogoznak (Keough, Zimbardo és Boyd, 1999) vagy vezetnek gyorsabban és kockázatosabban (Zimbardo, Keough és Boyd 1997). De számukra a kockázatban rejlik a stimuláció, és nem mellesleg ettől izgalmasak, spontának, jó társasági alkatok, jó szeretők (Kiss, 2017).

A jövőorientáltak mindezzel szemben inkább egészségügyi szűrővizsgálatokra járnak (D’Alesio, Guarino, Pascalis és Zimbardo, 2003), jól kezelik a stresszt (Holman és Zimbardo, 2009), kiszámíthatók, jó munkaerőt képviselnek (Harber, Boyd és Zimbardo, 2003). Velősen összefoglalva: „A jövőorientáltak tudják, hogy halandóak.” (Zimardo és Boyd, 2012, 201.)

Láthatjuk például, hogy a testiségre való igény nem feltétlenül a libidóból fakad, egyszerűen egy jövőorientált nem értékeli annyira, míg a jelenorientáltaknak nem pusztán a kielégülést, mint inkább a spontaneitás izgalmát nyújtja. Egy hirtelen egymásnak esés hevét azonban a jövőorientált fél könnyedén lecsaphatja azzal, hogy még el kell menni bevásárolni, mielőtt bezár a bolt, vagy hogy „ne most, mert holnap reggel fontos tárgyalásom lesz”, jelenorientált társa kedvét szegve ezzel. Továbbra is fontos hangsúlyozni, hogy az időperspektíva-kutatók által felmért nemi statisztikák kevésbé relevánsak, hiszen ezek a párosítások nemtől függetlenül sokszínű, egyéni variabilitást mutathatnak. Ebből következően egy egyén időperspektívája nem teszi őt se jobbá, se rosszabbá a másik félnél. Jó hír viszont, hogy az időperspektívák átalakíthatók és fejleszthetőbbek egy rugalmasabb, optimálisabb idői élet felé.

„Hogyan hidaljuk át az időnyelvek közötti szakadékot?”

Zimbardóék is felteszik ezt a kérdést, amire természetesen mi is minden cikk végén választ várunk. Íme:

1. „Kezdjük a jelennel!” A jelen az egyetlen idősík, ahol a felek, időperspektívájuktól függetlenül találkozhatnak. Ha máshol próbálkoznak, biztosan eltévednek. Ahogyan Szent Ágoston írja: a múlt már nincs, a jövő még nincs. Gondoljunk csak arra, hányszor hagyjuk el a jelen időt veszekedések során! Hányszor hánytorgatjuk fel a másiknak újra és újra korábbi hibáit, vagy hányszor dobálózunk olyan kifejezésekkel, hogy „Úgyse tudsz megváltozni a jövőben. Legalábbis, én nem akarlak megváltoztatni”. Holott a jelen egyedül kézzel fogható, csak ott tudunk megértésre, szeretetre találni, kapcsolatba lépni a másikkal. Próbáljuk ki, hogy én-közlésben, jelen időben fogalmazunk: „Én most úgy érzem, hogy…”

2. Konstruktív kommunikációs formulák: „Szerintem Te azt akarod mondani, hogy neked nem tetszik A, nem akarod megtenni B-t, és igaznak tartod C-t. Így van, vagy én értelek félre?” – javasolnak Zimbardoék egy példamondatot. Természetesen anélkül, hogy hús-vér beszélgetésünket matematikai képletekbe, mesterkélt mondatokba próbálnánk szorítani, ezek a keretek tartalmilag kifejezetten hasznosak lehetnek, és az empátiát, a megértésre való igényt, valamint a közös nevező kialakításának igényét sugallják a másik felé.

3. Építő kritika: igyekezzünk úgy visszajelzést megfogalmazni a másik felé, hogy nem személyiségére vonatkozó abszolút kijelentést teszünk: „Te ilyen vagy…”, hiszen akkor azt a másik fél megváltoztathatatlannak élheti meg, ami így saját célunkkal is ellentétes. A személyiségvonásokra hivatkozó reflexiók helyett előremutatóbbak lehetnek a szituációkba ágyazott viselkedéses szinten megfogalmazott visszajelzések.

Egymással egyensúlyban

„Az egészséges időperspektíva egy kapcsolatban nagyon hasonlít egy egyén egészséges időperspektívájához: a múltpozitív, a jelenhedonista és a jövő perspektíva dinamikus egyensúlya. A pár korától függően erősebben összpontosíthat a múltra, a jelenre vagy a jövőre. Teljesen mindegy, milyen egy pár közös perspektívája, kettejüknek a jelenben legalább időnként találkozniuk kell.” (Zimbardo és Boyd, 2012, 333.) Ezt a találkozást nevezte Carl Rogers (1970) encounternek.