„Hajléktalannak lenni egyenlő a társadalmi nemlétezéssel” – írja Lisa Goodman amerikai kutató. A pszichológiai és fizikai jóllétünket alapjaiban határozzák meg társas kapcsolataink és a társadalomban elfoglalt helyünk is. Mit jelent az a pszichére nézve, ha ez a bizonyos hely, ami nekünk jutott, a nemlétezéssel egyenlő (vagy ahhoz közelít)? S hogyan változtat ezen a 2018. október 15-én érvénybe lépett szabálysértési törvény, mely kimondja: az utcán élni büntetendő? Cikksorozatunk második részében igyekszünk objektíven, tudományos eredményekre támaszkodva, illetve Kende Anna szociálpszichológus és Kántor Árpád pszichológus szakmai véleménye alapján körüljárni a törvénnyel kapcsolatos pszichológusi kételyeket. A cikk első része elérhető ezen a linken.
Az ember evolúciós története során a túlélést segítette, ha ősünk a többi embert két kategóriába sorolta: az én csoportomba tartozik-e (ingroup tag) vagy idegen (outgroup tag) a másik. A világ így „mi”-re és „ők”-re oszlik szét. Ennek mélyreható következményei vannak a mai emberre nézve is, a személyes életünk és a világ sorsa szempontjából is – például ez játszhat közre egy iskolai zaklatásban, de a II. világháborúhoz is részben ez vezetett.
Ha valakit ingroup tagnak tekintünk, azzal alapvetően másképp bánunk, mint ha outgroup tag a szemünkben. Őket nem egyéneknek tekintjük, hanem egy egységes kategóriának. Címkéket aggatunk az idegen csoport tagjaira – többnyire nem pozitívakat. Az pedig, hogy valakit hozzánk tartozónak ítélünk-e, számtalan dologtól függ. Például hogy mekkora a szemmel látható különbség köztünk és a másik ember között, illetve hogy a számtalan identitásunk közül melyik a kiugróbb egy adott szituációban (például európai>magyar>magyar középosztálybeli).
Az utcán élő hajléktalan embereket látva akár azt is gondolhatjuk, hogy a törvény segítségünkre lehet abban, hogy ha kevésbé lesz „szem előtt” a különbözőség a fedél nélkül élőktől, akkor csökkennek az előítéletek. Egy amerikai kutatás azonban ennek az ellenkezőjét látszik bizonyítani. Az utcán élő emberekkel való kapcsolat lehetősége, illetve a
puszta jelenlétük is jó hatással van a róluk alkotott képre.
Ez az eredmény stabil, annak ellenére, hogy azok, akikkel a kontaktus megtörténik (az utcán élő hajléktalanok) a hajléktalanok vegyes csoportjának kisebbségét alkotják, s hogy a találkozás körülményei sokszor nem optimálisak. Emögött összetett pszichológiai, szociálpszichológiai folyamatokat sejthetünk.
Azonban az ország vezetésével megbízott politikusok üzeneteinek erős következményei vannak. Ha a hatalmon lévők azt kommunikálják, hogy a fedél nélküliek csoportja nemcsak hogy nem tartozik közénk, de még veszélyesek is – hiszen bebörtönözhetőek –, azzal erősen formálják azt, hogy a társadalom tagjai mit engednek meg maguknak velük szemben. „Egy csoport egészét kriminalizálni, annak ellenére, hogy nem bűnelkövetők, nagyon súlyos következményekkel járó lépés” – mondta Kende Anna. „Egyesek feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy agresszívan lépjenek fel ellenük, vagy megtagadják tőlük a segítséget.
Úgy vélhetik, hogy a hajléktalan embereket nem illeti meg az emberséges bánásmód.”
Egy friss, a Kansas Egyetem kutatói által írt cikkből kiderül, hogy a politika felől érkező jóváhagyás mennyire erősen felül tudja írni a korábban „normálisnak”, normatívnak gondolt nézeteket. „Trump megválasztása előtt és után gyűjtöttek adatot attitűdökkel kapcsolatban” – mesélt erről a kutatásról Kende Anna. „Olyan csoportok voltak köztük, melyeket Trump nem nevezett meg a kampányában, de olyanok is, melyről negatív kijelentéseket tett, esetleg üldözendőnek állított be. A két adatgyűjtést közt eltelt néhány hétben nem változott az előítéletesség mértéke az elnök által nem említett csoportok iránt, azonban a kampányban negatívan szereplők ellen erősödtek az előítéletek. Az elnökké választás előtt is ismeretes volt Trump negatív véleménye ezekről a csoportokról.
Az egyetlen különbség, hogy a második adatfelvételkor Trump már az Egyesült Államok elnöke volt.
Világossá vált, hogy az amerikaiak többsége támogatja ezeket a nézeteket – ezek a nézetek váltak a normává, megerősítette az embereket abban, hogy ezek »helyes« gondolatok.” A politikai hatalom üzenete kihat arra, hogy a társadalom tagjai hogyan viselkednek a kipécézett csoportokkal szemben. „Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy megváltozik a véleményünk. De a meglévő negatív véleménynek szabad utat engedhetünk” – tette hozzá a szociálpszichológus. A csepeli hajléktalanok üldözésének esete például beleillik ebbe a képbe. Magyar mintán is zajlott hasonló kutatás, Kende Anna vezetésével. A magyar választások idején vizsgálták a muszlim bevándorlókkal, illetve más csoportokkal szembeni előítéleteket. Az eredmények szerint azok, akik a kisebbségi csoportok elleni negatív/gyűlöletkeltő kijelentéseket nem tartják elfogadhatónak, együttérzőbbé váltak a célcsoportokkal szemben. Akik viszont elfogadhatónak tartják ezeket, azoknál még inkább csökkent az empátia és nőtt az elutasítás mértéke.
Mindezek a társadalmi változások nyilvánvalóan visszahatnak a fedél nélkül élő emberekre. Annak, ha a saját nemzetünkön belül válunk külső csoporttá, ha a többségi társadalom részéről hideg közönyt vagy agressziót tapasztalunk, súlyos pszichológiai és fiziológiai következményei vannak. 2003-ban az egyik legrangosabbnak számító Science folyóiratban megjelent cikk szerint
a társas kirekesztettségből fakadó lelki fájdalom az agyban ugyanúgy jelenik meg, mint a testi szenvedés.
Ráadásul sok hajléktalan ember a kapcsolatai elvesztése, meggyengülése által jutott erre a sorsra, így ők teljesen magukra hagyva találhatják magukat. Kende Anna a valahova tartozás identitásformáló erejét emelte ki. „A hajléktalan identitás egy negatív identitás abban az értelemben, hogy az határoz meg, amit elvesztettem – az otthonomat. Az, hogy mi nem vagyok. Ez azonban átformálható. Ezért is nagyon fontosak azok a mozgalmak, melyek ezt a negatív identitást pozitívvá formálják, így adhat pozitív identitást egy hajléktalan embernek a akár a Fedél Nélkül lap is.”
Kántor Árpád, aki tizenöt éve kutatja a hajléktalanság pszichológiáját, a lelki következmények mellett a praktikus következmények súlyosságára is felhívja a figyelmet. „A politikai narratíva hatása a közvéleményre olyan dolgokban is megjelenhet, mint hogy valaki kiad-e egy albérletet egy hajléktalan embernek vagy munkát ad-e olyannak, aki az utcára került.” Mindemellett természetesen az is megnehezíti (ha ugyan el nem lehetetleníti) a boldogulást, hogy amúgy kriminális hajlam nélkül való emberek büntetett előéletűvé válnak.
Az eddigi érveink elsősorban a hajléktalan emberek érdekeit tartották szem előtt. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy a többségi társadalom tagjaira milyen pszichológiai hatást gyakorol a hajléktalanság jelenléte az utcán. Mentálisan megterhelő látni emberek szenvedését nap mint nap. Az ezzel járó szorongás enyhítésére bekapcsolhatnak bizonyos szociálpszichológiai mechanizmusok. Ilyen például az igazságos világba vetett hit – az a meggyőződés, hogy aki keserű sorsra jutott, az meg is érdemelte, s így mi magunk, ha jó polgárként cselekszünk, bizonyosan elkerüljük ezt a sorsot. Ugyanakkor fentebb láttuk, hogy ez nem szükségszerű, a hajléktalanokkal való találkozás enyhítheti is az előítéleteket.
A médiában megjelenő kép a hajléktalanokról ebben fontos szerepet játszik.
Úgy ábrázolni a fedél nélkül élőket, mint akik saját hibájukból, s nem bonyolult, külső s belső tényezők összjátékából adódóan kerültek utcára, könnyen beleejthet minket az igazságos világba vetett hit csapdájába.
Erre hívja fel a figyelmet Kántor Árpád is. „Úgy gondolom, hogy egy részről persze kényelmetlen. Eloszlatja annak az illúzióját, hogy a körülöttünk lévő rendszer bármilyen állapotban meg tud tartani minket. Ugyanakkor egy fontos felrázó szerepe is van – akár lelkiismeret-ébresztő s valahol az emberségükre is emlékezteti az embereket.” Valójában a hajléktalanság problémája nemcsak azoké az embereké, akik jelenleg fedél nélkül élnek.
A hajléktalanság mindannyiunk problémája.
„Bármelyikünket érinthet az életünk során. Az, hogy egy olyan törvénykezés és szociális rendszer létezzen, amely megtart minket, akkor is, ha baj van, közös érdekünk” – folytatta a szakember. Kende Anna ezt a témát azzal egészítette ki, hogy ebben a politikának is kulcsszerep jut. „Nem szólhat arról a politikai kommunikáció, hogy különböző csoportokat bélyegzünk meg és rekesztünk ki a magyar társadalomból.
Az emberség kultúráját kell feléleszteni, hogy a méltóságra figyelve bánjunk az emberekkel, és ne azzal foglalkozzunk, hogy miben különböznek tőlünk”
– mondta a szociálpszichológus.
Felhasznált szakirodalom: Bègue, L., & Bastounis, M. (2003). Two Spheres of Belief in Justice: Extensive Support for the Bidimensional Model of Belief in a Just World. Journal of Personality, 71(3), 435–463. doi:10.1111/1467-6494.7103007 Bègue, L., Charmoillaux, M., Cochet, J., Cury, C., & de Suremain, F. (2008). Altruistic Behavior and the Bidimensional Just World Belief. The American Journal of Psychology, 121(1), 47. doi:10.2307/20445443 Crandall, C. S., Miller, J. M., & White, M. H. (2018). Changing Norms Following the 2016 U.S. Presidential Election. Social Psychological and Personality Science, 9(2), 186–192. doi:10.1177/1948550617750735 Eisenberger, N. I. (2003). Does Rejection Hurt? An fMRI Study of Social Exclusion. Science, 302(5643), 290–292. doi:10.1126/science.1089134 Győri, P. & Vida, J. (2008). Az utcák népe. Budapest: Menhely Alapítvány. Lee, B. A., Farrell, C. R., & Link, B. G. (2004). Revisiting the Contact Hypothesis: The Case of Public Exposure to Homelessness. American Sociological Review, 69(1), 40–63. doi:10.1177/000312240406900104 Smith, E. R & Mackie, D. M (2004). Sozciálpszichológia. Budapest: Orsiris Kiadó. Udvarhelyi, T. (2014). Az igazság az utcán hever. Budapest: Napvilág Kiadó Kft.
