Miért és mitől tabu az önegyüttérzés?

Miért érezzük cikinek, érzelgősnek vagy akár feleslegesnek, ha önmagunkkal szemben gyakorlunk együttérzést? Az önmagunk iránt mutatott kedvesség, megértés és elfogadás nem gyengeség, hanem bátorság – mégis sokan elutasítjuk, mert félünk az ítélkezéstől vagy a belső kritikától. Tényleg csak „önző luxus" lenne, vagy épp ellenkezőleg: egy hasznos önismereti eszköz?

Önegyüttérzés-gyakorlatokról talán már többen hallottak, de vajon hányan és milyen gyakran alkalmazzák? Bár sokak szerint ez egy hatékony eszköz a belső feszültség enyhítésére és a személyes fejlődésre, mégis alulértékelt a gyakorlatban. De miért van ez így?

A cikkből megtudhatod:

1. Miért gondoljuk cikinek és haszontalannak az önegyüttérzést?
2. Kiknek könnyebb és kiknek nehezebb beépíteni egy ilyen gyakorlatot?
3. Hogyan tudunk önmagunkkal együttérezni?

Társadalmi elvárások: az önzőség bélyege

Az önegyüttérzést az újabb pszichológiai irányzatok gyakorlatai között tartjuk számon. E szemlélet alapját az én-a-kapcsolatban modell, az érzelemszabályozási elméletek, illetve a humanisztikus pszichológia képezik.

Az egyik fő ok, ami miatt az önegyüttérzést tabusítjuk, vagy egyszerűen nem vesszük fel az eszköztárunkba, az az előítéletekben rejlik. Sok kultúrában a személyes érdekek előtérbe helyezését gyakran önzőségnek tekintik.

Az önegyüttérzést – amely egyfajta belső támogatás és megértés önmagunk iránt – sokan hibásan azonosítják az önmagunk elkényeztetésével vagy a felelősségvállalás elkerülésével.

A „kemény munka" kultuszában, ahol az egyén értékét gyakran a teljesítményével mérjük, az önegyüttérzés gyengeségnek vagy épp haszontalannak tűnhet. Az emberek gyakran attól tartanak, hogy ha engedékenyebbek lesznek magukkal, elveszítik a motivációjukat vagy lustává válnak.

Ezzel szemben Neff (2003) megfogalmazta, hogy az önmagunk iránt mutatott együttérzés során felhatalmazzuk magunkat arra, hogy a saját fájdalmunk érzelmileg megindítson, és ténylegesen vigaszra leljünk a kritika helyett. A cél nem az, hogy elkényeztessük magunkat, hanem az, hogy elfogadjuk énünket hibáinkkal és nehézségeinkkel együtt. Ezzel csökkenthetjük a felesleges vádaskodást és kritikát.

Belső kritikánk ereje

A belső kritikus, amely sok emberben rendkívül erős, szintén akadályozhatja az önegyüttérzés gyakorlását. Ez a belső hang gyakran azt sugallja, hogy nem érdemeljük meg a kedvességet vagy az empátiát. Az utóbbiról azt is gondolhatjuk tévesen, hogy ártalmas hatással lehet céljaink elérésére. Mélyen gyökerező hiedelmek köthetők ehhez, mint például: „Csak akkor vagyok szerethető, ha nem hibázom."

Érdekes kutatási eredmény, hogy

a kriti­kus anyai hozzáállás negatív hatással lehet a serdülők önegyüttérzésére; míg a támogató anyai odafordulás, a meleg családi működés és a biztonságos kötődés együtt jár a serdülőkorúak magas önegyüttérzésével.

Ha szüleink kritikusan álltak hozzá hibáinkhoz, esetleg még büntetéseket is kiosztottak nekünk, akkor belénk ivódhatnak azok a szavak, amelyek akkor elhangoztak. Az a szégyen és csalódottság érzése kerít bennünket hatalmába, amit minden egyes rossz jegynél megéltünk. Így felnőttként sem engedhetjük meg az együttérzést, hiszen nem ahhoz szoktunk hozzá.

Miért van szükség az önegyüttérzésre?

Az önegyüttérzés pozitív összefüggést mutat a rezilienciával, a jólléttel, a mentális egészséggel, a boldogsággal és a jelentudatossággal. Azok az emberek, akik képesek önmagukkal is együttérezni, könnyebben mutatnak empatikus hozzáállást mások iránt. Gondoljunk csak bele: ha hajlamosabbak vagyunk önmagunkkal szemben kritikus hozzáállást tanúsítani, akkor mások iránt is könnyebben szólal meg bennünk a kritikus hang. Hiszen mi egy olyan valóságban hiszünk, ahol elvárások, kritikák, büntetések léteznek.

Az önegyüttérzés nem önzőség, hanem elengedhetetlen eszköz a mentális egészség megőrzéséhez. Amikor megengedjük magunknak, hogy megértsük és elfogadjuk saját hibáinkat és hiányosságainkat, akkor nemcsak a belső konfliktusainkat enyhítjük, hanem képessé válunk arra, hogy mások felé is empatikusabbak legyünk.

Az önegyüttérzés gyakorlása segíthet abban, hogy reálisabb elvárásokat támasszunk magunkkal szemben, valamint hogy megbirkózzunk a stresszel és a kihívásokkal. Ez nem a gyengeség jele, hanem a bátorságé – mert időt és energiát szánunk arra, hogy önmagunk iránt empátiát gyakoroljunk.

Hogyan lépjünk túl a tabukon?

1. Ismerjük fel a belső kritikus hangot! Legyünk tudatosak arra, hogyan beszélünk önmagunkkal. Próbáljuk elcsípni ezeket a gondolatokat.
2. Gyakoroljuk a kedvességet! Kezdjük apró dolgokkal, mint például azzal, hogy a kritikus gondolat helyett egy fokozattal támogatóbb gondolatot fogalmazunk meg önmagunk felé. („Nem vagyok elég jó” gondolat helyett: „Minden tőlem telhetőt megtettem, de mivel ember vagyok, néha hibázom.”) Legyünk megértőek és elfogadóak önmagunkkal.
3. Képzeljük el, hogy a barátunk van ugyanebben a helyzetben! Mit mondanánk neki? Hogyan vigasztalnánk őt? Ugyanazokat a mondatokat ismételjük el önmagunknak is.

Az önegyüttérzés gyakorlása egy olyan eszköz, amely gyógyító hatással bírhat ránk. Ha megértjük, hogy miért érezzük cikinek vagy feleslegesnek, könnyebben szembenézhetünk ezekkel a gátakkal. Az önegyüttérzés nem luxus, hanem az önismeret, az önelfogadás és a belső béke alapja – egy út, amely lehetőséget ad arra, hogy ne csak magunkkal, de másokkal is mélyebb kapcsolatot teremtsünk. Ideje, hogy újraértelmezzük ezt a fogalmat, és felszabadítsuk magunkat a hozzá kapcsolódó előítéletek alól.