A mesék egyedülálló módon képesek megragadni a gyerekek gondolkodását és fantáziáját, ezért fontos szerepet töltenek be fejlődésükben. Mesét hallgatni vagy nézni azonban nem ugyanazt a hatást fejti ki.

Gyerekként szinte biztos, hogy volt egy olyan időszak az életünkben, amikor imádtuk a meséket – jó eséllyel megvolt a kedvencünk is, amit újra meg újra kértünk a szüleinktől, hogy meséljenek el, mert hallani akartuk, fontos volt nekünk valamiért. A gyerekek számára a mesehallgatás lehetőséget ad a belső képek képzésére: a fantáziájukban meg tudják élni a történetet, belehelyezkedni a konfliktusba, és együtt fejlődni a hőssel, ezáltal pedig a megoldást is lejátszani. A belső kép, a teremtő képzelet gyermekkorban a feszültségek feldolgozásának eszköze: így tudnak megjelenni és ezáltal kezelhetővé válni a vágyak, szorongások, indulatok, és új ismeretek. Sajnos egyre többször látni azt az iskolai gyakorlatban, hogy ez a belső képalkotó képesség, a fantázia milyen sokszor sérült, mert a belső képeket a külső képek váltották fel.

Ha a gyerek mesét néz, vagy ha mesét hall, az nem ugyanazt a funkciót tölti be a fejlődésében – a mesehallgatásnak fontos szerepe van abban, hogy valaki képessé váljon belső képeket alkotni.

A mesenézés (tableten, telefonon, bárhol) persze leköti a gyerekeket, szeretik, de ez nem válthatja ki a mesehallgatást és annak szerepét a fejlődésben. Ha valaki többnyire csak mesét néz, külső képeket kap a saját fantázia-munkája helyett, és nem fejlődik ki benne az a készség, hogy komplex belső képeket alkosson. Így a gyerekek nem tudják elképzelni a mesét, a mesehallgatást unják, nem akarják végighallgatni, és nem tudnak hatni a belső képek – sok esetben most már ezt gyerekként is tanulni kell, felnőttként pedig újratanulni, ha mesékkel szeretnénk foglalkozni. A mesékben rend és egyensúly jön létre, így a

mesehallgatás teret ad a feszültségek levezetésére, mintát az újrarendeződésre.

A belső képek megteremtését segíti, ha fejből mesélünk a gyerekeknek: ehhez nem az kell, hogy bemagoljuk a szöveget, hanem hogy mi magunk is el tudjuk képzelni, képek sorozatában tudjuk látni a mesét. Az is megkönnyíti a beleélést, ha minél „színesebben-ízesebben-szagosabban” mesélünk, azaz megpróbálunk minél több érzékszervi hatást belecsempészni a mesébe: a boszorkány ne csak csúnya, bibircsókos legyen, hanem bűzös lehelettel, károgó hanggal is felruházhatjuk.

A mesékből kapott, történetbe csomagolt konfliktushelyzetek és megoldási minták mélyen elraktározódnak a gyerekekben, és később, szükség esetén aktivizálódni tudnak, mindez pedig különösebb magyarázat, tudatosítás nélkül is így történik. Ezért lehet nagy szerepe a kedvenc mesének: amit a gyerek sokszor hallani akar, az nagy valószínűséggel megoldást nyújt neki, erőt ad valamelyik aktuális belső konfliktusával vagy vágyával kapcsolatban. Ezért meséljünk minél többször, meséljünk élő szóban, és meséljük azt a mesét, amit ő szeretne!