Folytatjuk interjúsorozatunkat Sőnfeld Mátyás zeneterapeutával, akivel a második részben – számos más téma mellett – szót ejtünk gátlásokról, szorongásokról, szakemberi felelősségről, valamint körbejárjuk, pontosan melyek is a jellemzői egy jól működő zeneterápiás folyamatnak. Tartsatok velünk!
A beszélgetés első része itt olvasható!
Van olyan ember, akire nem lehet hatni a zenével?
(mosolyogva) Kizártnak tartom. Bárkivel is beszélek a zenéről, még soha senki nem mondta, hogy legalább a zenehallgatást ne szeretné. Biztos vagyok abban egyébként, hogy énekelni és táncolni is mindenki szeretne, ha az egészséges önbizalma nem sérül meg valahol. Hét félévet tanítottam a Bárczin, ezalatt pedig nagyon sok olyan gyógypedagógus hallgatóval beszéltem, akik felhozták az iskolai megaláztatás élményét. Amikor azt mondták nekik, hogy tátogjanak (remélem, megvan a Mindenki című film), vagy hogy „inkább táncolj, mert a port jobban bírom”... El se hiszed, milyen sokan meséltek ilyeneket. Ezek az emberek nem is mernek énekelni már.
Az első pár alkalom így hát mindig azzal telt, hogy visszahozzam az önbizalmukat: hogy lehet zenélni, lehet énekelni... vagy ha énekelni nem is, mert túl intim és már túlságosan sérült ez a terület, de közösen úgy zenélni és ritmusjátékot csinálni, hogy azt élvezzük, és tudjuk, hogy ez színtiszta élmény, ahol nem történhet semmi baj. A hallgatókat tehát mindig előre meg kellett nyugtatnom, hogy nem, itt nem lesz szolfézs. A végén pedig gyakran vissza is jeleznek, hogy nem is gondolták volna, hogy ennyire lehet élvezni egy zenés foglalkozást. És ezek a visszajelzések kifejezetten arról szólnak, hogy
megtapasztalhatnak egy egyszerű, elemi zenei játékhelyzetet, ahol nincs elvárás, nincs szorongás.
Iszonyatosan nagy kő, ami ilyenkor leesik a szívükről. Kedvenc példámat mondom: improvizáció. Körben ülünk, egy csomó hangszer van középen, nem is biztos, hogy tudják, mik azok – mindenesetre olyan dolgok, melyek könnyen megszólaltathatóak (zeneterápiában nem használunk olyan hangszert, melyhez előzetes tudás kell, vagy nehezen megszólaltatható). Én annyit mondok: improvizálni fogunk. Ilyenkor persze mindenki kétségbeesik, ezért elmondom nekik, hogy mindössze három szabályt kell majd betartani.
Az első, hogy nem mondom el, mikor kezdünk. A második, hogy nem mondom el, mit kell játszani. A harmadik pedig, hogy nem mondom el, mikor van vége. Aztán én elhallgatok, és onnantól indulhat a játék. Kis csendet követően előbb-utóbb valaki halkan elkezd játszani, ami aztán lassan véget is ér. Ezután elkezdünk erről beszélni, hogy hát vége a zenének, akkor ezek szerint a játéknak is vége van, és hogy milyen volt, hogy volt. Általában ilyenkor azt mondják, hogy „én nem tudom, hogyan kell játszani”, meg hogy „úgy érzem, elrontottam”. Jajj, de szeretem, amikor ezek a mondatok elhangzanak! Nosza, elkezdünk egy picit erről is beszélni, hogy mégis, ha ez a három szabályunk van, akkor hol és hogyan lehet elrontani a játékot? Hiszen nem mondom meg, mit játssz, mikor kezdd el, és hogy mikor hagyd abba! És jön a felismerés, szinte koppan, ahogy leesik: fizikailag képtelenség elrontani – nem lehet!
Rengetegszer már az első alkalommal is, de legkésőbb a másodikra szinte mindig összerendeződünk. És kialakul valami kis közös ritmus, közös alap, amire aztán valaki ráimprovizál, valaki meg csak úgy belecsatlakozik az egységbe, és egy iszonyú jó zene jön ki belőle – valami igazi jó kis közös produktum. És ilyenkor kiderül, hogy igen, ez ilyen egyszerű. És hogy ezt mennyire jó csinálni! Hogy a hallgatók, a gyerekek vagy csak zenélni vágyó felnőttek, mindenki közösen, boldogan zenél! Közben pedig ez a világ legegyszerűbb dolga; a ritmusban élünk, jobbra-balra mindenhol ritmus vesz körül bennünket. Csak sajnos bejött mumusként a száraz, elméleti szolfézs, ami sokszor inkább elriaszt ahelyett, hogy egyszerűen csak ösztönből csinálnád azt, ami van – mert ösztönből minden jó.
Hiszen még járni sem tudunk anélkül, hogy azt ne ritmusban tennénk!
Ha csak a bal lábadat nézed, az mindig egy tá, és ha bemegy mellé a jobb, akkor pedig az mind ti-tivé válik. Nem tudod elrontani! Csak akkor, ha beparázol, hogy elrontod. Mint a százlábú, akire rászóltak, hogy „hé, te hogyan rakod a 78. és a 79. lábad egymás után?” „Hát őőő…” – és el is esik.
Hasonló szorongásokat él át a zenéléssel kapcsolatban egy ép, illetve egy fogyatékos ember?
Ez kifejezetten tanárfüggő. De sajnos általában véve a fogyatékkal élő embereknek több kudarcélmény jut. Több biztatást, támogatást, kisebb, ügyesebben elhelyezett kihívásokat kell nekik adni, mert már az életük legelején megtapasztalják azt, hogy kevesebbet tudnak, mint mások, és ezt kapják a környezetüktől. Nem azért, mert az emberek rosszak, hanem mert az illető valóban észleli, hogy például kevésbé tud figyelni, vagy a másik már rég megtanulta azt, ami az ő fejébe még nem megy bele, stb. Megmarad sajnos benne, hogy ő kevesebb, hogy rosszabbul tudja. Ha pedig egy ilyen embernek egy kihívást rosszul helyezünk el, és nem tudja teljesíteni, az számára sokszoros kudarcélmény, ami jóval nagyobb félelmet és csalódást tud generálni – ezáltal pedig jobban el akarja tolni magától a feladatot, amit éppen kap.
Akkor a zeneterapeutának hatalmas a felelőssége, nem? Ha a zenélés szabadságát, amit átadni szeretnénk, felváltja a görcs, azzal még nagyobb kárt okozhatunk.
Pontosan így van. Elképesztően nagy nehézség és felelősség, ráadásul az ének, a hangadás egy hihetetlenül intim aktus. Ha azt valaki megsebzi, nagyon-nagyon mélyre tud vele hatni. „Ha rossz a hangod, rossz ember vagy” – és hát annál aztán nehéz károsabbat mondani valakinek, mint hogy ő maga alapvetően rossz. Úgyhogy mind a zenepedagógusnak, mind a zeneterapeutának borzasztóan figyelnie kell erre. A zenepedagógusnak olyan tekintetben nehezebb a dolga, hogy neki meg kell tanítania a megnevezéseket, a kottát, a reprodukciót, tehát ott nagyon erősen jelen van a tanítás-tanulás.
A zeneterápiában viszont sokkal fontosabb az élmény, a személyiség.
Ha az iskolákban lenne zeneterápiás óra, biztosan hihetetlenül pozitív folyamatokat indíthatna el. Azt azért hozzátenném, hogy számos zenepedagógus ösztönösen zeneterápiás szemléletű. Ettől még amit csinálnak, nem lesz terápia, de a szemléletük nyitottabb, és sokan jönnek rá arra, hogy nem tesznek jót azzal, ha azt mondják, hogy te inkább tátogj, meg ne tapsolj, mert elrontod a többiek harmóniáját; hanem próbálnak úgy differenciálni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Te minek tartod magad? Zeneterapeutának, zenepedagógusnak vagy valami másnak?
Leginkább valami egyvelegnek... Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy zeneterapeuta vagyok-e, büszkén válaszolom, hogy igen. Már csak azért is, mert elvégeztem egy kétéves, nagyon nehéz képzést, kőkemény önismerettel, rengeteg csoportfoglalkozással, zenével, mozgással, pszichodrámával, szóval addig formálták a személyiségünket, amíg hitelesen nem tudjuk képviselni ezt a szakmát; ugyanakkor nem tudnám magamat belehelyezni egy olyan keretbe, hogy mondjuk csak zeneterapeuta vagy csak gyógypedagógus vagyok. Nem is tudom, mi lenne a jó kifejezés: talán hangzsonglőr vagy zenebűvész... Valahogy a zenét próbálom úgy láttatni, úgy átadni, ahogyan én látom. Engem hihetetlenül lelkesít, mi mindenből lehet hangszert csinálni; mi az, ami rezgésbe hozható, milyen meglepő, ahogyan ezek a rezgések hatnak a világra, és ezt a kísérletezést tényleg egy gyerek lelkesedésével adom át. Én ebben megszállott vagyok. Ezért nem tudom magamról biztosan kijelenti, hogy csakis zeneterapeuta vagyok. Mert az, amit látsz a Moszkva téren vagy a könyveimmel, az nem zeneterápia, semmilyen szinten (nevet). De nem is gyógypedagógia és nem is élményterápia, szóval nem tudom mi... Talán leginkább zenebatyuzás.
Annak a szemléletnek az átadása, hogy bármiből képes lehetsz alkotótevékenységet folytatni, az nem terápia?
Persze, az, csak a terápia szóval óvatosan kell bánni. Terápiás hatású lehet, de maga a terápia mindig egy hosszabb, követett folyamat, mely célirányosan tart A-tól B-ig. Attól még, hogy a másiknak tetszett, amit csináltam, vagy inspirálta őt, én még nem terápiát folytattam vele. A terápiának megvannak a maga külön keretei. Példának okáért, ha én egy nagyon jót dumálok valakivel, az attól még nem lesz pszichoterápia – akkor sem, ha valóban egy fantasztikusan jó beszélgetés volt, és akár még tovább is löktem vele a másikat.
Ilyen értelemben akkor te csinálsz valahol zeneterápiát?
A suliban, ahol dolgozom, van két ovis-, illetve négy középsúlyos csoport, náluk tartok olyan zenés foglalkozásokat, melyeknek terápiás céljuk van. Van emellett egy tízalkalmas zenebatyus programom is, ahol folyamatban tudok gondolkodni, szóval az is már nagyon közelít hozzá... Csak ők még ovisok, velük még más síkon folyik a munka. De ezekben a csoportokban gyakorlatilag zeneterápiát tartok:
nem azt várom, hogy a gyerekek visszatapsoljanak vagy visszaénekeljenek valamit,
hanem kifejezetten egy közös élmény megélésére törekszem. Közös a zene, minden megoszlik egymással: közösen éneklünk, közösen állunk meg vagy gyorsulunk fel, együtt változtatjuk a hangerőt. Számomra ez a nagybetűs Zeneterápia, szerintem erről szól leginkább. Önismeretfejlesztés, tükrözés, önreflexió, és persze katarzis a zenén keresztül.
Milyen jellegű feladatokat kell ilyenkor elképzelni? Mi az, ami zenésen az önismeretet hívja elő, szólítja meg?
Általában úgy magyarázom el, ahogyan a legkönnyebben megközelíthető: vegyünk alapul egy felnőtt, verbális csoportterápiát, ilyesmiről már mindenki hallott. Hogy képzeljük el? A terapeuta és a sok kliens egy nagy körben ül. A zeneterápiának is ez a legnépszerűbb formája, csak itt középen hangszerek vannak, és azok segítségével jövünk rá dolgokra. Tehát a hangszer lesz a projekciós felület, ami a szemünk mögött megbújó tudattalant a szemünk elé tudja helyezni – pontosabban nemcsak a szemünk, hanem a fülünk elé is. Akár a legegyszerűbb zenés gyakorlattal, akár a már korábban említett improvizációval hihetetlen mélységekbe lehet menni. Ki milyen hangszert választott, miért éppen azt választotta, mennyire hasonlít saját magára a hangszer, a hangja, a megszólaltatása. Nem akart-e valami más hangszert választani, és ha igen, akkor miért nem vette el azt, miért nem küzdött meg érte, vagy éppen miért igen. Szóval már önmagában ez egy nagyon izgalmas kérdéskör; ezután pedig következik az, hogy hogyan szólaltatta meg a hangszert, és ennek milyen szerepe volt a csoportban. Számtalan kérdést lehet így átbeszélni, és mindig borzasztóan izgalmas ráismerések kerülnek elő. Rengeteg aha-élmény történik meg ilyenkor, és én azt gondolom, egy efféle foglalkozásnak éppen ez a leglényegesebb feladata.
