Rendkívül kompetitív világban élünk. Szülőként pedig legszívesebben mindent megtennénk, hogy segítsük gyermekünket sikereket elérni, mert az ő kudarcuk olykor fájdalmasabb a sajátunknál. Ha tehetnénk, minden bajtól megkímélnénk őket, hiszen a legjobbat szeretnénk nekik. De milyen hatással van valójában a gyerekek életére a minden veszélyt elhárító, folyamatosan a fejük felett repkedő „helikopterszülő”?
Az emberi történelem java részében úgy kezelték a gyermekeket, mintha apró felnőttek lettek volna. Az a gyermekkor-definíció, amit ma ismerünk – vagyis az ártatlanság és egy bizonyos fokú védtelenség időszaka – a 17. században merült fel először. Az 1800-as években ettől függetlenül még teljesen elfogadott volt, hogy a gyerekek is kemény munkát végeznek a ház körül, és a felnőttekével azonos elvárásokkal néznek szembe – egészen addig, míg gyengébb szervezetüket le nem terítette valamilyen járvány.
Az iparosodással járó társadalmi és gazdasági változások azonban kedvezően hatottak a gyermekek sorsára is. Az új törvények korlátozták számukra a munkavégzést, a megerősödő anya-gyermek kapcsolat pedig pontosan azokat az értékeket emelte piedesztálra, amit a modernizáció látszólag eltörléssel fenyegetett: kötődés, ártatlanság, szeretet, melegség. Ez az új megközelítés sebezhetőnek mutatta a gyerekeket, akik védelemre és törődésre szorulnak. Egyes szakemberek szerint ez a kultúrtörténeti változás az oka annak, hogy a 21. századi szülők – az elődeikhez képest legalábbis – egyfajta „túlvédő” attitűdöt vettek magukra. Közülük is a legextrémebb esetek az úgy nevezett helikopterszülők. Ők azok, akik gyermekeik élete felett őrködve minden problémát igyekeznek elsimítani még azelőtt, hogy az igazán kialakulhatna. Ha tehetnék, mindentől megvédenék gyermekeiket.
A stressz két arca
A minket érő hatásokat nemcsak a rá adott reakcióinkat tekintve oszthatjuk ketté (distresszre és eustresszre), hanem a fennállás ideje alapján is. A krónikus, azaz hosszan elhúzódó, folyamatos stressz természetesen rendkívül káros. Gyerekek esetében ez legtöbbször abúzus, elhanyagolás, túlzott szorongás, szenzoros depriváció vagy hasonló fájdalmas hatások következtében alakul ki. Gazdag vizsgálati anyag bizonyítja, hogy a gyermekkorban elszenvedett krónikus stressz szorongással, addikciókkal és depresszióval küzdő felnőttkort eredményezhet, így ettől minden gyermeket meg kell(ene) védeni.
Szakemberek szerint azonban az akut, azaz rövid ideig tartó stressz pozitív hatásokat is eredményezhet. Egy vizsgálatban az akut stressznek kitett patkányok agyában több neuront és aktívabb hippokampális működést találtak, mint más példányoknál. Ez az agyterület felelős többek között azért, hogy a rövid távú emlékezetből a hosszú távúba kerüljenek át az információk, de a nyelvi képességekre is hatással van.
Egy másik kutatásban, amit szintén patkányokkal végeztek, azt találták, hogy az akut stressztől megkímélt állatok (vagyis akiket nem engedtek a fejlődés során általános, meglehetősen vad játékokban részt venni) másképp viselkedtek, mint a többiek. Ezek az állatok komoly társas problémákkal küzdöttek felnőttkorukban, agresszívvé és antiszociálissá váltak. Emellett teljesen lefagytak, ha stresszes szituációban kellett volna helytállniuk.
Az állatkísérletek eredményei természetesen csak részlegesen ültethetők át az emberi psziché működésére, az azonban bizonyosnak látszik, hogy
nem feltétlenül azzal teszünk legjobbat gyermekünknek, ha mindentől meg szeretnénk kímélni.
H – mint helikopterszülő – H-mint HELP?
Rick Nauert és csapata nemrégiben azt vizsgálták, hogyan hat a helikopterszülőség a szorongó gyerekekre. Az eljárás során a kis kísérleti személyeknek tíz perc alatt annyi puzzle-t kellett kirakniuk, amennyit csak tudtak. A szülőknek ugyan nem volt megtiltva, hogy segítsenek a feladatban, de nem is bátorította őket erre senki.
Azok a szülők, akiknek gyermekei szorongásos zavarral küzdöttek, szignifikánsan gyakrabban érintették meg a kirakóst, mint a többiek. Bár nem viselkedtek kritikusan vagy negatívan velük, akkor is segítettek gyermeküknek, amikor ő nem kérte azt. Ez az eredmény arra enged következtetni, hogy a szorongó gyermekek szülei hajlamosak fenyegetőbbnek megélni egy-egy kihívást, mint maga a gyermek, akire ez a kihívás irányul.
Ez súlyosan megingathatja a gyermek önmagába, önállóságába, kompetenciájába vetett hitét,
és valószínűleg tovább növeli a szorongást is. Más vizsgálatok is igazolták ezt az eredményt: azon egyetemi hallgatók között, akiknek szülei túlvédő magatartást tanúsítottak, nagyobb arányban fordul elő depresszió, szorongás és tanulási nehézség is.
Jill Bradlex-Geist és Julie Olson-Buchanan 2014-es kutatásukban 482 diákot kérdeztek meg arról, hogyan viselkednének különböző stresszes (pl. munkahelyi) szituációkban. Az eredmények hozták a papírformát. A magukat helikopterszülők gyermekeinek valló diákok énhatékonysága volt a leggyengébb, és a munkahelyi kérdésekre is ők adták a legkevésbé adaptív válaszokat. Arra a helyzetre például, amiben a főnök kritikát fogalmaz meg a munkájukkal kapcsolatban, a kontrollcsoport tagjainál jóval gyakrabban jelölték meg azt a választ, hogy felmondanának (vagy segítséget kérnének egy másik felettestől/szüleiktől), mint azt, hogy megpróbálnának tanulni a kritikából és maguk rendezni a konfliktust.
Számos további kutatás jutott hasonló eredményre az elmúlt években, amik alapján kijelenthetjük: a túlvédő szülői magatartás a fenti tüneteken túl az élettel való megelégedés csökkenéséhez, szerhasználathoz és a többiektől való elidegenedéshez vezethet (LeMoyne & Buchanan, 2011; Shiffrin et al., 2014; van Ingen et al., 2015).
Mi a helyes lépés?
Bár a szülői szeretet arra késztet, hogy igyekezzünk minden rossztól, kudarctól és fájdalomtól megvédeni gyermekeinket, a tudomány álláspontja szerint
nem minden esetben érdemes az ösztöneinkre hallgatnunk
ebben a kérdésben.
Némi odafigyeléssel és kellő önkritikával azonban elkerülhetjük a helikopter-leszállópályákat, és támogathatjuk gyermekünket abban, hogy önállósága, függetlensége fejlődjön.
Fel kell ismernünk, hogy valójában nem segítünk azzal, ha helyette tartjuk észben a határidőket, vagy ha rendezzük a konfliktusait a kortársaival, tanáraival. Hacsak nem igazságtalanok, ne mentsük ki gyermekünket a tettei következményei alól (például ne engedjük otthon maradni csak azért, mert nem tanult egy dolgozatra).
Sokkal többet segítünk, ha valóban bátorítjuk az önálló problémamegoldásra. Hallgassuk meg a gondolatait, véleményét, így fejleszthetjük kritikai gondolkodását is. Ne próbáljuk meg belélátni saját erényeinket, ambícióinkat – engedjünk teret, hogy felfedezhesse, ki is ő valójában.
Nem könnyű kiengedni gyermekeinket egy olykor meglehetősen ellenséges, de legalábbis kihívásokkal teli világba, és végignézni, ahogy szenvednek, esetleg elbuknak. De nem leszünk mindig ott, amikor ez megtörténik velük, így szülői felelősség felkészíteni őket a nehéz helyzetekkel való megbirkózásra is.
A pszichológusok szerint pedig a gyerekeknek igenis szükségük van arra, hogy néha fejjel szaladjanak a falnak – legalább annyira, mint az azt követő szülői vigasztalásra.
