Nehéz úgy a szorongásról beszélni, hogy ne érintsünk más pszichológiai témákat. A szorongás különféle alakváltozataival a teljesítménykényszer, az impulzív döntések és a párkapcsolati dinamikák kontextusába rejtve is találkozhatunk. F. Takács István előadása több ponton elágazott, de végül mindig ugyanoda kanyarodott vissza: az önbizalomhoz, hiszen a Mindset pszichológusának jelmondata – az ókori római mondás analógiájára –, hogy minden út az önbizalomhoz vezet.
F. Takács István pszichológus, coach, a Mindset szakembere a 10. Brain Baron tartott interaktív előadást Mindenki szorong címmel. A szabadba helyezett újszerű formátum, a walk and talk kötetlen beszélgetést eredményezett, amihez az időközben a rendezvény helyszínén csatangolók közül is többen spontán módon csatlakoztak.
A kiindulópont az a tipikus élethelyzet volt, amikor a munkából hazatérő párunk megjegyzi, hogy rendet rakhattunk volna, hiszen mi tartózkodtunk otthon egész nap. A pszichológus szerint erre az emberek többsége sértődötten vagy defenzív módon reagál, mert visszatér a gyerek szerepébe, akit számonkértek, elmarasztaltak a szülei. Ebből következik, hogy nem a konkrét szituációra, hanem annak a gyermeki működésmód kontextusában létrejött jelentésére reagál.
Miközben visszautazik az emlékeiben, a másikat a kritikus szülő pozíciójába helyezi, így „két felnőtt helyett a múltbeli szülő beszélget a gyermekkori énnel”
– világított rá F. Takács
Engedjük a kormányhoz a felnőtt énünket!
Az én szerkezetének három része van: a gyerek én, a felnőtt én és a szülői én, amelyeket Eric Berne nyomán énállapotoknak nevezünk. Az énállapotok olyan belső pszichés állapotok, amelyek meghatározzák, hogyan gondolkodunk, érzünk és viselkedünk adott helyzetekben. Énállapotaink viszonyaink tükrében dinamikusan változhatnak, interakcióról interakcióra, de akár egy interakción belül is válthatják egymást.
„A pszichológusok szerint a cél, hogy időnk jelentős részét a felnőtt énben töltsük. A felnőtt én mérlegel, az itt és most-ra reagál, racionális döntéseket hoz”
– emelte ki a szakember.
Hogyan vetíthetnénk ki ezt a felvázolt alapszituációra? Ha a kiinduló helyzetben felnőtt énben reagálnánk, azt jelentené, hogy:
- nem vesszük túlságosan magunkra a párunk megjegyzését,
- végiggondoljuk, hogy rossz napja lehetett, negatív érzelmi állapotban van, és ezt a frusztrációt tolja ránk,
- belátjuk, hogy a szégyen és a feszültség, ami keletkezett bennünk a múltból ismerős, gyermekkori énállapot érzelmi lenyomatai.
F. Takács István rendhagyó körülmények között beszélt a szorongásról
Ezen felismerések alapján megkérdőjelezhetjük impulzív reakcióinkat, azonnali késztetésünket, hogy magunkat a lázadó vagy elkerülő gyerek szerepébe helyezzük, és szabályozhatjuk érzéseinket teret engedve a kiérlelt, mérlegelt döntéseknek – magyarázta F. Takács, majd hozzátette: ez nem azt jelenti, hogy érzelmek nélkül, gépiesen cselekszünk. Inkább egy lehetőség, hogy lehiggadjunk, kiemeljük magunkat a negatív érzelmi állapotból, és kérdéseket tegyünk fel, párbeszédet kezdeményezzünk. Mindenkinek vannak ilyen érzelmi nyomógombjai, amelyek bizonyos helyzetekben aktiválódnak. Az önismeret segíthet ezek felismerésében, tudatosításában, ami fontos sarokköve az egészséges kapcsolatok kialakításának.
Honnan tudhatjuk, hogy érzelmi nyomógomb kapcsolódott be? „Amikor nem arra reagálok, amit a partnerem mondott, és elönt egy irányíthatatlannak tűnő érzelemhullám, akkor feltételezhetem, hogy elkezdett lefutni rajtam egy szoftver” – sorolta a jeleket a szakember, aki szerint, ha ilyenkor megállunk, és tudatosítjuk érzelmeinket („Most ideges lettem”, „Most nagyon mérges vagyok rád”, „Most szomorú vagyok”), az már félsiker, hiszen ahelyett, hogy indulatból reagálnánk, továbblépünk egy előremutató működésmód irányába.
„A reflektív én arról szól, hogy tudásom van magamról, ismerem a saját működésmódomat. Vagyis nemcsak átfutnak rajtam az érzelmek, gondolatok, nemcsak történnek velem a dolgok, hanem felismerem a mögöttes mintázatokat is. Egy kameraképet látok magamról, és tulajdonképpen azon keresztül tudom elemezni a saját működésmódomat”
– fogalmazott szemléletesen F. Takács István, aki a téma mélyebb megismeréséhez Vágyi Petra Sémáink fogságában című könyvét ajánlotta.
A szorongás forrása bennünk van
A szorongás sok esetben természetes reakció, elkerülni nem lehet (és nem is kell). De vajon milyen mértékű a normális szorongás, és mikor van az, amikor már érdemes közbeavatkozni? Hol tudjuk meghúzni a határt? A szakember szerint minden önismereti és önszabályozási kérdésnek akkor van jelentősége, ha az adott működésmód egyéni funkcióromláshoz vezet. „A normalitás meghatározása pont erről szól. Ha valami az életedet nehezíti, úgy érzed, hogy a munkában, magánéletben, közösségben diszfunkcionális vagy, akkor ott valószínűleg van valami dolgod” – fejtette ki.
Sokan szorongáscsökkentő technikák segítségével oldják magukban a feszültséget (pl. mindfulnessgyakorlatok), ami rövid távon hatékony és hasznos lehet, azonban nem árt hosszabb távú megoldásokban is gondolkodnunk. F. Takács István hangsúlyozta a gondolkodásmódunk megváltoztatásának lehetőségét, hiszen legtöbbször önromboló, negatív gondolatok húzódnak a szorongás hátterében. „Mindenkinek vannak saját magával kapcsolatban gondolatai. Ha azt gondolom magamról, hogy nem vagyok eléggé felkészült, nincs pszichológiai kompetenciám az engem ért nehézségeket leküzdeni, és ez találkozik azzal a gondolatommal, hogy az engem ért kihívások óriásiak, az egyenes út a szorongáshoz” – vázolta a pszichológus.
F. Takács István a közönség gyűrűjében
Rávilágított, hogy ennek tükrében
a gondolat teremtő ereje sem valami spirituális eszmefuttatás, hiszen a gondolatoknak érezhető és tapasztalható következményei vannak.
Ha például olyan alapgondolataink vannak önmagunkról, hogy nem vagyunk elég ügyesek, okosak, esetleg bénák és értéktelenek vagyunk, elkezdünk olyan cselekvéseket létrehozni, amelyek visszaigazolják ezeket a hiedelmeket.
A jövővel kapcsolatos szorongás is a negatív önképre, önbizalomhiányra vezethető vissza. F. Takács szerint a bizonytalanságra két ellenszerünk van: a hit és a remény, vagyis hogy hiszek-e meg reménykedek-e magamban, a saját énerőmben, képességeimben, megoldási kulcsaimban. „Az, hogy én mit gondolok magamról, vagyis hogy az én mentális struktúrámban milyen mondatok vannak írva magamról, az meg fogja határozni, hogy hogyan reagálok a világra, és azt is állítom, hogy mivel ezeket a mondatokat mindenki tanulta a szüleitől meg a szociális környezetből, ezért ezek a mondatok megváltoztathatók” – biztatott a szakember.
Az előadás egy közönségkérdés kapcsán kitért arra is, hogy lehet-e motivációs erő a szorongás. F. Takács meglátása szerint nem előremutató a szorongásra motivációs tényezőként tekinteni, mert könnyű beleesni a teljesítménykényszer és maximalizmus csapdájába. Ilyenkor a „nagyon erős feladatmotiváció szorongatóvá válik, nem lesz bennünk munkasiker és elégedettségérzés, ami önbizalomvesztéshez, az önbecsülés csökkenéséhez vezet” – emelte ki, majd hozzátette: ha ehhez társul egy olyan szocializációs háttér, ami elsősorban a teljesítményt jutalmazta, az érzelmi kommunikációt pedig nem támogatta, akkor könnyen belecsúszhatunk abba a helyzetbe, hogy „az érzelmi hiányosságokat teljesítménnyel kompenzáljuk”.
