„Minek ment oda” – avagy az áldozathibáztatás lélektani háttere

Kevés kifejezés futott be akkora karriert az elmúlt években, mint az áldozathibáztatás fogalma. A #metoo óta sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a közbeszédben nem csupán a bántalmazás, de a bántalmazóhoz és bántalmazotthoz való viszonyulásunk is. Mérsékelt és szélsőséges érvek egyaránt nagy számmal jelennek meg a témával kapcsolatos vitákban – talán segít nekünk valamennyit , ha kicsit végiggondoljuk, miért is ragadtatjuk el magunkat sokszor, ha efféle esetekről nyilvánítunk véleményt.

Az áldozathibáztatás (angolul victim blaming) és az áldozati szerep témája természetesen egyáltalán nem új keletű téma a tudományos gondolkodásban. Az úttörő eset 1964-ben történt – ekkor gyilkolták meg brutálisan, több késszúrással, fényes nappal egy new york-i utcán az akkor 28 éves Kitty Genovese-t, méghozzá 38 szemtanú szeme láttára. Hogy ennyi ember miért állt tétlenül, anélkül, hogy segítséget nyújtott volna életveszélyben lévő embertársuknak, az egész világ döbbenetét kiváltotta, és a szociálpszichológiai kutatások egyik legfontosabb irányát jelölte ki a következő évtizedekre. Érdemes hozzátenni, azóta előkerült források szerint korántsem volt mindenki csupán passzív szemlélődő az eset során, mások megkérdőjelezik, valóban ilyen sok ember volt-e a környéken – a jelenség lényegén azonban ez nem sokat változtat, hiszen számos példát tudnánk akár a saját életünkből is felsorakoztatni az efféle, úgynevezett járókelő-, eredeti nevén bystander effektusra.

Az emberiség megdöbbent saját közönyösségén és gonoszságán, melyet a ‘70-es évek híres esetei, a Zimbardo-féle börtönkísérlet, valamint a Milgram-féle elektrosokkos tanulási kísérlet még magasabb polcra helyeztek. Ezek a kutatások még erősebb kollektív szorongást váltottak ki belőlünk, valamint egyre több tudományos magyarázattal (és védelmi mechanizmussal) szolgáltak számunkra saját gonoszságunk mibenlétéről. A Genovese-esetről és pszichológiai hátteréről pedig már mi is írtunk korábban a Mindseten, itt és itt.

Ahogy nem tudunk sokszor mit kezdeni azzal, hogy a másokat megkárosító démon valószínűleg bennünk is ott lakozik, ugyanúgy nehezen kezeljük azt is, amikor egy társadalmilag elítélt cselekedetet (esetünkben a bántalmazást, legyen az szexuális, fizikai, vagy lelki jellegű) szinte reflexszerűen kezdünk el magunkban relativizálni. „Rossz ember vagyok-e, ha az áldozatot is hibásnak tartom?” – merül fel bennünk ilyenkor a kérdés, és erre az intrapszichés szorongásra könnyen rá tud erősíteni a környezet is azzal, ha egy egyértelmű igen válasszal, és az „áldozathibáztató” címkével jelöli meg a dilemmázó felet. A kérdés azonban sokkal rétegzettebb annál, mint hogy egyszerűen csak a jó-gonosz tengelyen elhelyezhessük az erről gondolkodókat.

Kezünkben a sorsunk?

Ha az áldozathibáztatásról beszélünk, két fontos kifejezést érdemes megemlítenünk ennek nyomán: az igazságos világba vetett hit, valamint a kontroll fogalmát. A igazságos világba vetett hit („Just-world hypotesis”) tulajdonképpen egy kognitív torzítás, mely befolyásol minket abban, hogy a világban történt eseményeket úgy tudjuk értelmezni: mindenki azt kapja, amit megérdemel. A világunk igazságos, és ha a szabályai szerint cselekszünk, annak meglesz a jutalma, amiről pedig tudjuk, hogy negatív következményekkel járna, nem tesszük meg, így testi és lelki egészségünk a saját irányításunk alatt marad. Ez a beállítódás mindannyiunkra egyaránt érvényes, és lássuk be, ha nem így látnánk a világot, az kétségbeesésbe taszíthatna minket, hiszen

megkérdőjeleznénk, érdemes-e egyáltalán élnünk,

célszerűen terveznünk. Nem csoda, hogy a depresszió egyik fontos tünetének tekinthetjük, ha valaki ezt a kognitív torzítást nem tudja megfelelően működtetni – cinikusan akár úgy is fogalmazhatunk, ennek következményében meglátja a világot a maga tényleges valóságában.

Ha pedig irányítani szeretnénk a magunk sorsát, akkor máris aktuálissá válik a kontroll témaköre is. A kontroll fogalma összecseng a szociálpszichológia három alapvető motivációs alapelvének egyikével, melyet a tudomány a „törekvés az események kézben tartására” kifejezéssel jelöl meg. A kontroll forrása egyénenként eltérő lehet: vannak inkább belső, illetve inkább külső kontrollal rendelkező személyek is. Előbbiek erősebben hisznek képességeikben, valamint abban, hogy felelősek a saját sorsuk alakulásáért; míg utóbbi csoport tagjai sokkal inkább bízzák rá magukat felsőbb erők vezérletére. Legyen azonban bárhol is a kontroll forrása, az hogy egy olyan támadás vagy baleset áldozatai legyünk, melynek előidézését képtelenek vagyunk befolyásolni, megakadályozni (akár mi magunk, akár egy olyan felsőbb erő, melyben bízunk), az egyszerűen összeegyeztethetetlen a kontrollba vetett hitünkkel. És hogy mivel kompenzálunk? Nos, ilyenkor hajlamosak vagyunk akár egy helyzetre vonatkoztatott, gyakorlati jellegű indokot („minek öltözött úgy”), akár egy általánosabb, morális ítéletet („már járt neki egy pofon az élettől”) gyártani. A lényeg, hogy valahogyan visszaszerezhessük a magunk, a Sors vagy Isten mindenhatóságába vetett bizodalmunkat.

A mondatok mögött

Mint látható, az áldozathibáztatás jelensége nem magyarázható csupán annyival, hogy az illető rosszindulatú, vagy örül annak, hogy az áldozattal baj történt. A jelenség, úgy tűnik, sokkal inkább szól magáról a hibáztatóról, mintsem a tényleges áldozatról. Semmiképpen ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az áldozathibáztatás mennyire visszás, romboló jellegű kommunikációs forma tud lenni, mely nemcsak degradálja az eset jelentőségét, de a szenvedő felet is megfosztaná a vele esett trauma egészséges feldolgozásától. A hátterében azonban sokkal összetettebb, esendőbb és emberibb ok húzódik meg, ez pedig nem más, mint az értelmes életbe vetett hitünk. Az, hogy elviselhetetlennek éreznénk a tudatát, miszerint a gondosságunk, elővigyázatosságunk, múltbeli jócselekedeteink bizonyos esetekben egyszerűen hiábavalóak, és nem védenek meg bennünket a veszélyben.

Az „áldozathibáztató” kifejezés számos diskurzusban aduász,

mindent elsöprő érvként jelenik meg, olyan stigmaként, mely automatikusan leértékeli a másik fél személyét és véleményét, teljességgel megölve ezzel a további értelmes vita lehetőségét. Ahelyett azonban, hogy egymást megcímkézve lezárnánk egy ilyen beszélgetést, érdemes lehet talán inkább kicsit a szavak mögé nézni, és tudatosítani a reflexszerűen kimondott, hangoskodó „minek ment odá”-k és „miért öltözött úgy”-ok felszíne alatt csendben, mélyen megbúvó elemi szorongásainkat - mind beszélgetőpartnerünkben, mind akár saját magunkban.