Te is érezted már úgy, hogy teljesen el vagy veszve a mai világban? Hogy mindenki más és más állásponton van körülötted, s hogy ezért neked is „oldalt kellene választanod”? Holott te mindegyik nézőpontban látsz némi igazságot, így fogalmad sincs, melyik mellett köteleződj el? A nyomás viszont egyre csak nő, s arra késztet, hogy elindulj valamerre ebben a zűrzavaros „koordináta-rendszerben”? Ha te is érezted már mindezt, akkor neked szól ez a cikk! Véleménycikkünk.
A pszichológusok az élet több területén is felfigyeltek már egy igen egészségtelen jelenségre. Egészen pontosan arra a kártékony hatásra, amit fizikai és szociális környezetünk azáltal fejt ki ránk, hogy olyan világot épít körénk, amely nincs többé összhangban emberi természetünkkel. Gyakorta tapasztalni ugyanis, hogy olyan kulturális manipuláció ér minket, amelyik sem a testünknek, sem az elménknek nem tesz túl jót – mi viszont még csak észre sem vesszük.
Ez a befolyás ráadásul korántsem egyirányú! Amíg ugyanis a „tömeg” egyik fele a gondtalan habzsolás és a felelőtlen szórakozás felé sodor bennünket, addig a máik fele azzal ellentétesen: az egészségvédelem és a karrierépítés érdekében való önsanyargatás irányába taszigál. Na, de melyik véglet a helyes, s melyik a helytelen? Elvégre mind a két alternatívában találhatunk prokat is, és kontrákat is. A választ sajnos nem modern kultúránk fogja megadni nekünk. Sőt! Talán még ront is a helyzeten…
Egy szemléletes allegória
Adott egy utazó, aki vándorlásai során épp egy többszörös útelágazáshoz érkezik. Eddig a pontig még úgy-ahogy eltájékozódott az ismeretlenben, most azonban fogalma sincs, merre tovább. Előveszi hát vadonatúj iránytűjét, s azzal próbálja meg belőni a helyes irányt. Amint azonban hősünk/hősnőnk elindul az egyik helyesnek vélt útszakasz felé, tájolója hirtelen megőrül, s immáron azt mutatja, hogy a választott útvonal teljesen rossz. A megfelelő irány az előzővel éppen ellentétes! Vándorunk kénytelen tehát hátraarcot csinálni, s módosítani útvonalát. Különös iránytűje azonban újfent megbolondul, s ezúttal azt jelzi, hogy egy új, az előző kettőre merőleges útszakasz lesz az igazi. „Mi a fene lesz most velem?” – vakarja meg összezavarodott fejét az utazó. Remek kérdés!
Modern kultúránk sajnos olyan, mint egy szédült iránytű.
Zabálj, amennyit csak bírsz, de légy mindig bomba formában!
A pszichológiában elsőként talán az evés- és a testképzavarok témaköre kapcsán merült fel a minket körülvevő társas-társadalmi közegek megbetegítő hatása. Ez a jelenség azonban nemcsak az érzelmi túlevés vagy az obezitás (azaz a kóros elhízottság) kapcsán került az érdeklődés fókuszába, hanem az anorexia és a bulimia nervosa patológiái kapcsán is. Sőt manapság már az úgynevezett orthorexia nervosa (vagyis az egészségesétel-függőség) és az izomdiszmorfia (vagyis a testedzésfüggőség) hátterében is komoly szociokulturális tényezőket sejtenek! Na de mégis miként lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy a saját társadalmunk, a saját kultúránk, a saját kis világunk tesz beteggé minket?
A válasz megtalálásához előbb idézzünk fel három nem is oly régi, tömegmédiából származó kijelentést. Az egyik szerint felesleges lemozogni egy éppen elfogyasztott hamburgert, mert az „rögtön beépül a jobb bicepszbe”. A másik szerint úgy kellene kerülnünk a cukrot, mint a pestist, merthogy „annak és a kokainnak majdnem ugyanaz a vegyjele”. A harmadik szerint pedig „egy remek naphoz nem kell más, csak feszes bőr”. Nos, meglehet. Ezen kijelentések igazságtartalmánál azonban fontosabb, hogy mi is az üzenetük? Az, hogy nyugodtan együnk bármiből bármennyit? Vagy az, hogy szigorúan kontrolláljuk a táplálkozásunkat? Vagy az, hogy csak attraktív külsővel érezhetjük igazán jól magunkat? Valójában mindegyik. Az egyik médiaforrás erre, a másik pedig arra buzdít bennünket.
S hogy mi ezzel a baj? Két dolog. Az egyik az, hogy az efféle sugalmazások rendellenes módon le vannak sarkítva annak érdekében, hogy hatékonyan tudjanak befolyásolni bennünket. Mind rendkívül végletesek és felszínesek. A másik ugyanakkor az, hogy ezek az üzenetek homlokegyenest ellentmondanak egymásnak! Elvégre honnan tudjuk, hogy akkor most mi a helyes? Egyek jókat akkor és ahol csak akarok, közben pedig dacoljak a diabétesz veszélyeivel, s tűrjem el a „kövér” meg a „lusta” címkéket? Vagy rutinszerűen számoljam a bevitt kalóriákat, két koplalás között pedig egyszerűen nyeljem le, hogy mások megszállottnak tartanak? Vagy egy bombabiztos edzéstervvé alakítsam át az életem, amivel kimerülésig hajszolhatom magam, miközben a többiek csak egy sekélyes és hiú ripacsot látnak bennem? A közvélemény valahogy mindegyik saját maga által felkínált opcióban talál valami kritizálhatót. És kritizálja is…
Szóval vándor:
merre tovább?
Bulizz, amennyit csak bírsz, de sose hagyd abba a munkát!
Az talán még csak a jéghegy csúcsa, hogy modern kultúránk egyszerre jutalmaz és büntet meg minket akkor is, ha nem figyelünk oda táplálkozásunkra és életvitelünkre, s akkor is, ha odafigyelünk rá. Éppen ezért nem csoda, hogy ekkora szerepet játszik abban, hogy a legtöbb ember képtelen elfogadni magát olyannak, amilyen. Vagy épp ellenkezőleg: tehetetlenül nyugszik bele abba a „ténybe”, hogy ő sajnos már csak ilyen. Ám az étkezés és a testmozgás nem az egyetlen pellengérre állított témakör mai társadalmunkban. Ugyanilyen önellentmondásos megítélés alá esik ugyanis a munkahelyi és az otthoni élet közötti egyensúly (az úgynevezett work-life balance) is!
Ha egy földönkívüli életforma valamilyen úton-módon feltévedne a Facebookra, minden bizonnyal abba a hitbe ringatná magát, hogy az emberi lét nem más, mint egy hatalmas buli. Mindig mindenki síel, nyaral, eszik, iszik, strandol, fesztiválozik, hajókázik, koncertezik vagy éppen kondizik. Aztán elvétve persze dolgozgat is egy kicsit, de szigorúan csak a „work hard, play hard” (vagy inkább „work hardly, play hard”) szellemében. „Csuda egy hely ez a Föld!” – gondolná magában idegen barátunk. No de mit tapasztalna akkor, hogyha véletlenül a tévéadásba is belepillantana? Szőrtelen, szagtalan, jólöltözött és fáradhatatlan gépezeteket.
Tudniillik a legtöbb film, sorozat és reklám manapság másról sem szól, csak az egyedivé, az erőteljessé, a függetlenné, az irányítóvá és a gazdaggá válás álmáról. Kapj be egy pirulát a hasogató fejedre, kend be géllel a két perce fájó derekadat, szedj rendszeresen multivitamint, frissülj fel egy csésze kávéval, vedd meg a legjobb mobil- és internetcsomagunkat… aztán sipirc vissza dolgozni! Ha nem leszel a legjobb, nem leszel senki sem.
Újfent adott hát egy paradoxon: modern kultúránk egyszerre a „haverok, buli, Fanta”, valamint a „vér, verejték és könnyek” világa. Vagy teljes szívvel élvezed az életet, vagy szorgalmasan építgeted a karriered. Nincs középút, nincs kompromisszum. Csak két összeegyeztethetetlennek tűnő elvárás. Csoda hát, hogy lassan népbetegséggé válik az önértékelési zavar, a perfekcionizmus, a munkamánia, a sikerszorongás, a kudarckerülés, a krónikus halogatás vagy a krónikus fáradtság? Aligha.
Szóval vándor:
merre tovább?
Vissza a Természetbe?
Rendkívül sötét és reménytelen képet sikerült ugyan festenünk most korunk világáról, csakhogy ez messze nem jelenti még azt, hogy ne lenne valamiféle megoldás. Mivel fejlett civilizációnk egyszerű elhagyása sajnos nemigen járható út – noha sokszor elég csábító –, egy kis pszichológiához kell folyamodnunk. Érdemes lehet ugyanis a fent említett hatásokat tudatosítanunk, átgondolnunk, s a mindennapjainkban is felismernünk, hogy ne engedhessünk torzító befolyásuknak. Ugyanakkor hasznos lehet megkeresni a nekünk szegezett végletek közötti kompromisszumokat is, s megpróbálkozni a köztük feszülő ellentmondások feloldásával. Biztos, hogy nem maradhatok jó formában úgy, hogy közben olyan ételeket is eszem, amelyeket szeretek? Biztos, hogy nem fejlődhetek a munkahelyemen anélkül, hogy az a magánéletem rovására menne? Biztos, hogy választanom kell?
Szóval vándor:
merre tovább?
