Na és ha különc vagyok? Én élvezem! – A csodabogarak pszichológiája

„– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Alice.

– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.” Lewis Carroll híres meseregénye – az Alice Csodaországban – többször is felteszi a nagy kérdést: mindenki bolond, aki furcsán viselkedik? Mi a különbség az egyszerű csodabogarak és a valódi elmebetegek között? Érdekes dilemma. A pszichológusok is megkérdezték már maguktól. S hogy mit kaptak válaszul? Nézzünk utána!

A pszichodinamikus irányzat igen korán felismerte, hogy az egészséges és a beteges elmeműködés nem minőségileg, hanem mennyiségileg különbözik csak egymástól. Mit jelent ez? Nos, az analitikusok szerint azt, hogy valójában nincs is akkora eltérés normális és abnormális, konform és deviáns viselkedés között. Ezek ugyanis nem különálló kategóriák egymástól élesen elkülönülő fogalmai, hanem egy folytonos dimenzió egymással szoros kapcsolatban álló végpontjai. S hogy mi okozza az egyik vagy a másik irányba való eltolódást?

Hát az, hogy kinek mennyi kockázati tényező van jelen az életében!

Elméleti elmezavar

A mentális rendellenességeknek számtalan eltérő megközelítésű, ám korántsem egyetemesen elfogadott definíciója fogalmazódott már meg az idők folyamán. Ezeknek az értelmezéseknek a rendszerezésekor Comer és munkatársai azt állapították meg, hogy a fennálló meghatározások közül ugyan egyik sem teljesen kizárólagos, ennek ellenére majdnem mindegyik megfelel egy úgynevezett 4D-modellnek. Ezen elmélet szerint a pszichés zavarok legfőbb kritériuma a deviancia (Deviance), a distressz (Distress), a diszfunkcionalitás (Dysfunction) és a veszélyeztetés (Danger) jellegzetességeinek együttes jelenléte.

Ebből a szemszögből nézve tehát csak akkor tekinthetünk valakit mentálisan betegnek, ha az illető a társadalmi kultúrájához és az egyéni élethelyzetéhez képest olyan életmódot folytat, amely egyszerre:

• deviáns (vagyis a hétköznapitól szélsőségesen eltérő, szokatlan, furcsa, esetleg bizarr),
• distresszkeltő (vagyis nyugtalanságot, kellemetlenséget, feszültséget, frusztrációt vagy egyenesen szorongást okozó),
• diszfunkcionális (vagyis a mindennapos tevékenységeket erősen bomlasztó, az önálló életvitelt pedig szinte teljesen ellehetetlenítő), valamint
• veszélyes (vagyis önmagát és/vagy másokat is veszélyeztető).

Ez a modell első ránézésre ugyan igen vonzó fogalmi keretnek tűnhet a lelki betegségek körülhatárolásához, csakhogy ennek is megvannak a maga korlátai. Ezen limitációk azonnali megértése érdekében idézzük fel Mahátma Gandhinak és követőinek nevezetes éhségsztrájkjait. Abnormális módon viselkedtek? Természetesen. Sok kellemetlenséget okoztak maguknak? De még mennyire. Lehetetlenné tették hétköznapi életvitelüket? Naná. Veszélybe sodorták önmagukat? Nem is kicsit. Elmezavarral küzdöttek? Aligha!

Az ilyen esetekben kap szerepet a minőség mellett a mennyiség szempontja.

Te kis bolond, te…

Társadalmunk számára az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy a professzionális beavatkozást igénylő abnormalitást megkülönböztesse a mindennapok különcségeitől. Az utóbbiba ugyanis kultúránknak nincs beleszólási joga. Sokszor hallani elvégre igazán furcsa emberekről, például olyan nőkről, akik több tucat macskával élnek együtt, vagy olyan férfiakról, akik remeteként kerülik mások társaságát. Ezeket a személyeket mégsem rendellenes betegeknek, hanem inkább egészséges különcöknek tekintik a szakemberek.

David Weeks munkássága óriási változást hozott az efféle csodabogarak megítélésében. A kutató tíz év leforgása alatt ezer „főfoglalkozású különcöt” vizsgált meg mélyinterjúk, intelligenciatesztek, személyiség-kérdőívek és egyéb módszerek segítségével. Kapott eredményei alapján végül arra a következtetésre jutott, hogy a különcök nagyon szokatlanul élnek ugyan, mégsem zavart az elméjük. Amíg ugyanis mind a különcök, mind az elmebetegek aberráns módon viselkednek, addig az utóbbiaknak nincs választásuk, az előbbieknek pedig van. A különcködés Weeks szerint egy olyan önként vállalt szerep,

amely viselőjének végtelen örömére szolgál.

„A neurotikusok tehát nyomorult módon rosszabbnak gondolják magukat a többieknél, a különcök pedig sütkéreznek különbözőségük tudatában” – állapítja meg a szakember. Noha a különcök elméje nagyon sajátosan jár, ez korántsem azonos a mentális zavaroknál jelentkező, irracionális gondolkodásmódokkal. A különcök sosem diszfunkcionálisak! Weeks vizsgálatának résztvevői között például a népesség egészéhez képest lényegesen kisebb volt a pszichés és a fizikális megbetegedések valószínűsége. Lehet, hogy épp a szóban forgó „eredetiségük” védte meg őket a testi-lelki bajoktól?

A kutató szerint a különcök zöme hóbortos viselkedése ellenére boldog és kiegyensúlyozott embernek bizonyul. Egy nonkonformista elvégre könnyedén lerázhatja magáról a másoknak való megfelelés kényszerét, s a kellemetlen konvenciókra fittyet hányva élheti a maga színes, individualista életét. Weeks úgy véli, hogy ezek a rendkívüli figurák üde színfoltok a normalitásért rajongó és az átlagosat dicsőítő tömegek szürkeségében.

A különcök diagnózisa

David Weeks az alábbi tizenöt tulajdonságot tartja a különc emberekre jellemzőnek. Szerinte tíz ilyen vonás fennállása esetén már különcnek tekinthető valaki. Eredményei szerint egy igazi különc ugyanis rendszerint:

• kíváncsi
• kreatív
• intelligens
• idealista
• nonkonformista
• egyedülálló
• nem versengő
• elsőszülött vagy egyke
• rossz a helyesírása
• szarkasztikus a humora
• boldogan adja át magát hobbijainak
• szókimondó és kitart a véleménye mellett
• nem érdekli mások véleménye vagy társasága
• meglepő étkezési és életvezetési szokásai vannak
• már gyermekként is tudta, hogy ő különbözik a többiektől

Na és te milyen vagy?

Őrült zsenik vagy zseniális őrültek?

Az igazi géniuszoknak szinte mindig vannak olyan különös hóbortjaik, amelyek csak még érdekesebbé teszik amúgy sem szokványos életüket. Lássuk hát, mik voltak a nagy emberek legizgalmasabb furcsaságai!

• Benjamin Franklin időnként „egészségmegőrző légfürdőket vett” – azaz meztelenül kiült a nyitott ablakba.
• Alexander Graham Bell bizonyos estéken bedeszkázta háza ablakait, nehogy besüssön rajtuk a holdvilág. (Nem mellesleg a kutyáját is beszélni tanította.)
• Herbert Spencer mindig bársonyfüldugókat és egy saját tervezésű köntöst viselt otthon. Barátai szerint ilyenkor egy „süket medvére” hasonlított.
• James Joyce mindenhova egy női bundabugyit hordott magával. Ezzel mindig elismerően integetett, ha valami elnyerte a tetszését.
• Dan Brown az írói blokkok leküzdése érdekében mindig fejjel lefelé lógott. Szerinte ez a terápia segített neki abban, hogy jobban tudjon koncentrálni a Da Vinci kód írására.

Egy kicsit talán mindannyiunknak érdemes lenne elmerengenünk különc szokásainkon. Az efféle bizarrnak tűnő tevékenységek miatt ugyanis sokan feszélyezve érezzük magunkat, holott személyiségünket érdekesebbé, életünket pedig élvezetesebbé teszik. Merjünk furák lenni!