Utolsó fejezetéhez érkezett zeneterápiás interjúsorozatunk, melyben Sőnfeld Mátyás, a Magyar Zeneterápiás Egyesület korábbi elnöke osztotta meg gondolatait és tapasztalatait szakmáját illetően. Bár számos kérdést körüljártunk már a korábbiakban, jó néhány izgalmas téma került terítékre a harmadik etap során is.
A beszélgetés első része itt, a második része pedig itt olvasható!
Mindazon módszerek során, melyeket eddig említettél, a zene mint aktus volt az, ami segíthetett minket az önismeretben – milyen hangszert választunk, hogyan zenélünk stb. Maga a zene élménye is képes hasonló hatást kiváltani? Ahogy megpendítek egy húrt a gitáron, vagy hallom a harmóniát a többiek zenéjével?
Én azt gondolom, a zene maga is egyfajta viselkedés. Tehát ahogyan viselkedem, úgy zenélek, és ahogy zenélek, úgy viselkedem – ez egy nagyon szoros összefüggés. Ha én valamilyen ember vagyok, akkor olyan módon fogok majd zenélni is. Nem is tudnék máshogy. A zene pedig ezáltal tükröt tart, mert bár nagyon szeretném magamat jobbnak láttatni, itt mégis elemileg kibukkan, pontosan milyen is vagyok. Nehéz szétválasztani, hogy a zenés cselekvés vagy maga a zene az, ami fejleszti, mélyíti az önismeretet, az viszont nagyon fontos, hogy az ezáltal szerzett élményeket át is beszéljük. Ilyenkor van fontos szerepe a terapeutának, a csoportnak, a csoportvisszajelzésnek, a helyzetnek és a gyakorlatnak magának, amit úgy kell irányítani, hogy minél többet tanuljunk, fejlődjünk általa.
Olyan helyzetek persze vannak, ahol hétköznapi helyzetben, egy közös zenélés során jön rá valaki, hogy „úristen én erre képes vagyok, pedig eddig azt gondoltam, hogy nem". Ilyen elemi élményeket el lehet érni megbeszélés vagy egy konkrét irányított feladat nélkül is.
Aztán ott van a zenehallgatás. Ilyenkor a terapeutának megint csak nagy szerepe van, milyen zenéket válogat ki hallgatásra, és aztán miről, hogyan kezdünk el beszélni. Az efféle zenei élmények nagyon erősen előhívnak olyan emlékeket, melyekre máshogyan nem tudnánk emlékezni. Emellett pedig nagyon könnyen megmozgatja az érzelmeket – most kezdik egyre jobban felfedezni például, hogy az Alzheimer-kóros idős emberek memóriája mennyivel jobban karbantartható a zene segítségével, mint más eszközökkel. A zene tehát könnyebben mobilizálja az érzelmeket, ezáltal pedig könnyebben tudunk beszélni róla – ez óriási előnye. De azért alapvetően a zeneprodukció az, ami leginkább hatásos.
Az, hogy mi magunk alkotjuk a zenét, sokkal elemibben hat, mintha csak hallgatnánk azt.
Ettől függetlenül azonban a zenehallgatás is nagyon-nagyon fontos, sőt, van, aki számára ez a legmegfelelőbb út saját maga felé. A szakma receptív zeneterápiának hívja ezt a módot: így is lehet egyéni vagy csoportos szinten foglalkozást tartani (kiben, mit és hogyan indított meg az aktuális zene, amit hallgattak stb.). Célravezetőbb, ha a választott zenék nonverbálisak, tehát nincsen szöveg, ezért is szokták sokszor a klasszikus zenét használni. De ez nem törvény, sokan nem is tudnak vele mit kezdeni. Sokszor egy konkrét, akár régi magyar sláger, mondjuk egy Petróleum lámpa, vagy egy régi népdal az, ami elindíthat valamit. Ehhez kell a zeneterapeutának előzetes felméréseket végezni a kliensek zenei ízléséről, valamint folyamatosan figyelni, ki mire rezonál.
Velünk még a képzésen zenei önéletrajzot írattak: milyen dalok hatottak ránk eddigi életünk során, kronológiai sorrendben. Elképesztően érdekes volt ráeszmélni, hogy tényleg, ez a zene már akkor is ott volt az életemben! Vagy hogy egy mélypontom idején miért éppen azt a számot hallgattam (akár százötvenszer...), hogy mi volt abban a zenében, a szövege adott-e valamit, vagy az a dallamfordulat, az a zenei katarzis kellett, amit újra és újra át kellett élnem, hogy a fájdalmat kicsit kidolgozzam magamból. Nagyon izgalmas kérdés ez. Vagy milyen érdekes lehetne (de ehhez már egy klinikai szakpszichológus is kellene mellém), hogy azt mondjuk: kezdjünk el mai zenéket hallgatni, és menjünk onnan visszafelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, és a legkorábbinál hagyjuk abba, hogy ennek mentén tudjunk az igazán fontos emlékekről, sérülésekről beszélni – nagyon mélyre tudna ez vinni. Elképesztő eszköz a zene, és a technika egyik csodája, hogy pontosan ugyanazt meghallgathatjuk, amit 40 évvel ezelőtt, hangról hangra, taktusról taktusra.
Mennyire tudod elképzelni, hogy a zenével való munkát valahogyan beemeljék az egyéni tanácsadásba? Nem ütközne kompetenciahatárokba? Lenne egyáltalán értelme?
Persze, kifejezetten! A zeneterapeuták amúgy is dolgoznak egyéniben, de szigorúan tartva a saját kompetenciahatárukat. Azonban ha egy pszichológus végzi el a zeneterápiás képzést (sok példa van rá Magyarországon is), vagy egy zeneterapeuta válik netán klinikai szakpszichológussá, akkor határ a csillagos ég! Szerintem iszonyúan sokat tudna segíteni a zene a közös munkában. Csak gondolj bele: ülsz a pszichológusoddal szemben, és beszélni kéne mindenféle olyan érzelemről, melyet igazán nehéz szavakba önteni. Ehelyett viszont csak annyit mond neked, hogy nem kell megszólalnod egyáltalán, itt van ez az iszonyatosan nagy dzsembe vagy ez a hatalmas dob, játszd el, amit érzel! Ott mennyivel mélyebben ki tudna jönni a harag, vagy épp ellenkezőleg, a hála, a boldogság, az iszonyatosan nagy fájdalom...
Miután ez megtörtént egy ilyen projekciós felület segítségével máris sokkal könnyebb a zenéről magáról beszélni, amiben ott rejlik minden érzelem. A zene tökéletes ugródeszka vagy akár kapaszkodó, ha úgy tetszik.
A terápia során fontos, hogy az elkészült „mű” zeneileg értelmezhető legyen?
Jaj, ez egy nagyon fontos kérdés! Nem, egyáltalán nem kell. Nem kellenek harmóniák vagy tiszta kvintek. A zeneterápia nagyon csalóka név, mert ha azt mondod „zene”, ugyan mindenki kicsit másra asszociál, de azért általában valami dallamos, szép dolog jut róla az eszünkbe. A zeneterápiában azonban nem ez van. Ott nem kell, hogy a hangok harmonikusak, tiszták, kottahűek legyenek, sőt! A zongorára akár rá is könyökölhetünk, vagy üthetünk bármilyen disszonáns hangzatot. Ha háttérsztori nélkül egy ilyet meghallasz, akkor azt egyrészt valószínűleg hallgathatatlannak fogod tartani, másrészt viszont ömleni fognak az asszociációid. Zeneileg ugyan értelmetlennek tűnhet, mert lehet, hogy nincs felismerhető szerkezet vagy refrén, viszont ha meghallgatod, és én megkérdezem tőled, hogy ha ez valakinek a története, akkor szerinted miről szólhat, te egyből el tudnád mondani, hogy például ekkor és ekkor valami nagyon meghatározó esemény történhetett az éppen zenélő életében – mert ez egyszerűen átjön. Olyan, mint a vizualitásban: nem mindegy, hogy finoman odarajzolsz vagy vadul odafröccsentesz valamit, vagy hogy milyen színeket használsz, milyen nyomatékot. Ott is egy csomó minden át tud jönni – a zenében ugyanígy. És ezért van az, hogy
a zeneterápia sohasem használ olyan hangszereket, melyekhez kell előzetes tudás.
Ahhoz, hogy valaki zeneterápiára menjen, semmilyen, ismétlem, semmilyen zenei tudás nem szükséges. Sőt, még jobb is, ha az ember nem zenész, mert ellenkező esetben beleeshet a megtanult zenei sablonok csapdájába, és nehezebben tudja az ösztöneit előhívni.
A kliensnek tehát nem kell tudnia zenélni, ez érthető. Viszont a terapeuta esetében mennyire fontos az, hogy jó zenész legyen?
Ó, nála viszont nagyon. Ő az, akinek egyrészről tudnia kell irányítania a folyamatokat, másrészt pedig értelmeznie is azokat. Tehát nekem tudnom kell, mit jelenthet, amit éppen zenél az illető, vagy nekem pontosan úgy kell játszanom, hogy arrafelé tereljem őt, amerre úgy érzem, hogy az neki a legtöbbet segít. A leendő zeneterapeuta számára már a jelentkezésnél alapkövetelmény, hogy legyen egy hangszer, amit magabiztosan tud használni, és a felvételi során is meg kell mutatnia improvizációs készségét, hangszeres- és énektudását.
Végezetül egy levezető kis gondolatkísérlet: ha mostantól kezdve egyetlen zenész műveit használhatnád csak a munkád során, ki lenne az, kivel gyógyítanál?
Az első asszociációm Bobby McFerrin. Ő az, aki a „Don’t worry be happy”-t énekli, de azért ő jóval több ennél... Nagyon kreatívan, határokat feszegetve használja a zenét. Képes két szólamban énekelni, egy torokhangon és egy saját hangon egyszerre, szóval képes úgy összehangolni, hogy duettet énekeljen saját magával. Hihetetlenül benne van a zenében, és mindenközben elképesztő, hogyan tud játszani vele. Az Ave Mariáját például szerintem már minden hallgatóm látta, abban ő maga énekli az akkordfelbontásokat, miközben a közönség ráénekel, hát az valami eszméletlenül gyönyörű. De amúgy is nagyon sokat kísérletezik és nagyon szép dolgokat csinál a zenével: ösztönből, érzéssel... Megmutatta, mennyire benne van az emberekben például a pentaton: elkezdett úgy ugrálni a színpadon, mintha egy elképzelt zongorán lépkedne, és közben megénekeltette a közönséget. Igazi színes egyéniség, akin látszik, hogy teljesen átszövi az életét a zene, szóval őt mondanám elsőre. Nála nem is a zenéje az igazán fontos, hanem az, ahogyan ő a zenét használja. Úgy szeretném használni én is.
De ha az a kérdés, hogy kinek a zenéjét játszanám le leginkább a foglalkozásokon, az megint más. Talán Thomas Newman. Ő elsősorban filmzeneszerző, és valahogy olyan húrokat penget meg bennem, melyeket más zeneszerző nem tud. Ő az, aki pl. A kárhozat útja c. filmzenében valahogy úgy használja a dinamikát, a harmóniát, a dallamvezetést, hogy képes vele igazi katarzist okozni.
