Mi lehet a kötődés titka? Van-e bármiféle haszna annak, hogy kötődünk valakihez? Hogyan alakulnak ki egyáltalán „lelki kötelékeink”? Megtanuljuk szeretni édesanyánkat? Netalán eleve velünk születik egyfajta „szeretetre való hajlam”? Ezeket a kérdéseket tehette fel magának Sigmund Freud is annak idején, amikor az anya-gyermek kapcsolatokat tanulmányozta. A pszichoanalízis vezéralakjának mindezekkel kapcsolatos véleményéhez azonban a modern pszichológiának és az ősi majomvilágnak is volt egy-két szava!
Korábbi cikkünkben láthattuk, hogy mi, emberek mennyiben hasonlítunk az állatokhoz intim kapcsolataink terén. Megfigyelhettük, hogy a mi egyedfejlődésünkben is létezik egy olyan korai időablak, amit egyfajta „szenzitív periódusnak” tekinthetünk. Igen súlyos árat fizethetünk azzal, hogyha az említett időszak folyamán nem tudunk legalább egy megfelelő minőségű kötődést kialakítani. Azon kérdéseink azonban megválaszolatlanok maradtak, hogy mindennek vajon mi lehet a funkciója, a mechanizmusa, illetőleg az életünkben játszott szerepe?
Az Ősvalami és Freud
Sigmund Freud (1856 – 1939), osztrák pszichiáter és pszichoanalitikus elméletalkotó nevét talán senkinek sem kell bemutatnunk. A pszichológus emberi személyiségről alkotott, híres-hírhedt elképzeléseit azonban érdemes egy kissé közelebbről is megismernünk. Szóban forgó témakörünk szempontjából ugyanis korántsem elhanyagolhatók.
Freud úgy vélte, hogy személyiségünk és viselkedésünk fejlődésbeli mintázatát és felnőttkori struktúráját ősi ösztöneink és gyermekkori tapasztalatink együttesen határozzák meg. Az embereket éppen ezért szerinte a különféle biológiai eredetű késztetéseik (az ún. drive-jaik vagy Trieb-jeik) motiválják, amelyek lényegében olyan szöveti hiányállapotokból eredő, pszichés izgalmi állapotok, melyek minden élőlényt az életben maradásra sarkallnak. Ilyen például az éhség, a szomjúság vagy a szexuális vágy is.
Amikor egy efféle késztetés létrejön bennünk, akkor azzal párhuzamosan egy fokozatosan erősödő sóvárgás is elfog bennünket. Ez pedig aztán arra motivál minket, hogy valami módon kielégítsük az éppen fennálló szükségletünket. A szomjúság értelemszerűen mindenkit ivásra fog késztetni. Egy adott késztetésnek a sikeres lecsökkentése és megszüntetése (szakszóval élve: egy bizonyos drive-nak az eredményes redukciója) ugyanakkor jellemzően az élvezet és a kielégülés érzetével jár együtt.
Ennek a katartikus élménynek a sorozatos megtapasztalása mindazonáltal nemcsak azt fogja eredményezni, hogy a célra vezető viselkedés megerősödik bennünk, de egyben azt is, hogy az ahhoz szorosabban fűződő tényezők is egyre pozitívabb és vonzóbb színben tűnnek majd fel előttünk. A szomjúság példájánál maradva: ha egyszer már felfrissítettük magunkat egy kis hideg vízzel, akkor onnantól kezdve hasonló helyzetekben nemcsak az ivást, mint viselkedésformát fogjuk célravezetőnek találni (és megismételni), de a vizet is kedvelni (és keresni) fogjuk.
Freud lényegében ezt a „drive-redukciós” gondolatmenetet ültette át a gyermekek édesanyjuk iránt érzett szeretetének a kialakulására. Csakhogy ő nem egy teljesen önálló, a szomjúsághoz hasonló „szeretet-szükségletet” vélt felfedezni legelső emberi kapcsolatunk hátterében! A pszichoanalízis „atyja” ennél azért egy kissé pesszimistábban gondolkodott. Ő ugyanis úgy vélte, hogy
a gyermeki szeretet eredete az éhség kielégítésében keresendő.
Éppen ezért szerinte az első és legfontosabb személy, akihez egy csecsemő kötődni fog, az azért az anyja lesz, mert lényegében ő táplálja a gyermeket! S hogy miként lehetséges ez? Nos, azért – érvel Freud – mert a babák elméjében nemcsak az kapcsolódik össze egymással, hogy éhség esetén anyatejet (vagy bármi mást) kell enniük, hanem az is, hogy annak megszerzése érdekében egy bizonyos személyhez (az édesanyjukhoz) kell fordulniuk. Márpedig hogyha van számukra valaki, aki rendszeresen kielégíti ezt a bizonyos táplálkozási szükségletüket, s így újra meg újra élvezetet okoz nekik, akkor természetesnek tűnik, hogy a gyerekek ezeket az egyéneket ismételten keresni, kedvelni, végül pedig szeretni fogják.
Egy kissé azért elkeserítő ez az elképzelés, nemde? Elvégre úgy állítja be az emberi fajt, mint amelynek az egyedeit csakis az önérdek, az egyéni túlélés és az állandó ösztön-kielégítés hajtja. Ráadásul egészen a születésüktől fogva! Valóban így volna? Ismeretes, hogy Freud szeretett provokatív gondolatokat hangoztatni. Ugyanakkor az is, hogy igencsak nagy hatású és maradandó elméleteket alkotott. Vajon ebben az esetben is igaza volt? Vagy polgárpukkasztó habitusa ezúttal tévútra vezette őt? Harlow mérföldkőnek számító kísérleteiből minden kiderült az 1960-as években.
Majomkodjunk egy kicsit!
Harry Harlow (1905 – 1981), amerikai pszichológus nem értett egyet sem Freuddal, sem pedig annak követőivel. Lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy a korai kötődésben az anyák fő
feladata csakis tápláló szerepük betöltése volna. Ő sokkal inkább úgy vélte, hogy az utódok rendszeres megetetése bár szükséges, ám korántsem elégséges feltétele a velük való kapcsolat megalapozásához és kiépítéséhez. Ahhoz valami sokkal melegebb és kézzelfoghatóbb dolog igényeltetik – okoskodott. S valóban! Nem is gondolnánk, hogy mennyire igaza volt.
Harlow rhesusmajmokon végzett kutatásainak egy bizonyos szakaszát gyakran csak „drótanya-szőranya kísérletként” emlegetik. A kutató ugyanis az anya-gyermek kapcsolat vizsgálata érdekében egy-egy élettelen pót-anyát készíttetett minden egyes újszülötten elkülönített kölyökmajma számára. Az egyik „anya” drótból, a másik pedig fából és frottírból állt. A majmokhoz azonban Harlow kétféleképpen osztotta be ezeket a mű-anyákat. Az egyik felállásban a drótanyára egy táplálékkal teli cumisüveg volt felerősítve, míg a szőranyára pedig semmi. A másik verzióban ezzel ellentétes volt a helyzet: a szőranyán volt a cumisüveg, s nem a drótanyán. A pszichológus mindezek tekintetében azt kívánta megfigyelni, hogy a kölykök a különböző szituációkban vajon kit fognak inkább preferálni? A drót- vagy a szőranyát?
A kapott eredmények végső soron teljesen egyértelműek voltak. A kicsik ugyanis jellemzően inkább a szőranyába csimpaszkodva töltötték az idejüket – attól függetlenül, hogy náluk volt-e a táplálék vagy sem. (Az utóbbi opció esetén is csak enni mentek oda a majmok a drótanyához!) A különféle tesztek aztán empirikusan is igazolták, hogy a kölykök valóban a szőranyát kedvelik jobban, alapvetően ugyanis azt tekintették „biztos bázisuknak”. Például hozzájuk tértek vissza akkor, amikor felfedező útjaikat befejezték, de hozzájuk húzódtak oda akkor is, amikor valamiféle fenyegetéssel találták szembe magukat.
Harlow mindezekből levont következtetései szerint a csecsemőkori kötődés nem egyszerűen csak az éhség következetes kielégítésén múlik. Ez a freudi hozzáállás túlságosan redukcionista már a majmok szintjén is, s pláne az az emberekén! Az anyák és a gyermekek közötti kötelék láthatóan jóval többről szól. Sokkal inkább a melegség, az érintés és a biztonságnyújtás a kulcs mind az állatok, mind pedig az emberek egészséges pszichológiai fejlődésében. Elvégre az árvaházakban sem elegendő csak ételről és italról gondoskodniuk a nevelőknek! Azt akár egy gép is meg tudná tenni.
A testi-lelki közelség biztosításához érzelmi bevonódás is szükséges.
Minden út Bowlbyhoz vezet
Mégis hogyan kapcsolódik mindez John Bowlbyhoz és a korábbiakban már emlegetett teóriájához? – tehetjük fel a kérdést. Freud eszmefuttatása és Harlow kutatása számos kérdést vetett fel és sok vitát robbantott ki. Összességében mégis két fontos adalékot jelentettek Bowlby számára. Egyrészt rámutattak arra, hogy mivel korai éveinkben az életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen a biológiai szükségleteinkről való gondoskodás, éppen ezért azok kielégítése bizonyos mértékig része kell, hogy legyen kötődési igényeinknek is. Másrészt mindazonáltal azt is egyértelművé tették, hogy a drive-ok ismétlődő redukciója önmagában még korántsem elég az efféle kötelékek kialakulásához. Ahhoz másra is szükség lesz, többek között: hozzáférhetőségre, elérhetőségre, melegségre, érintésre és biztonságra. Azaz szeretetre.
Sorozatunk harmadik részében Erik Erikson klasszikus elméletét vesszük közelebbről is szemügyre. Az egész életen át tartó, emberi fejlődés ugyanis szerinte nem másra épül, mint a szüleinkbe vetett „ős-bizalmunkra”!
