Őszintének lenni sokszor fáj – Az önbecsapás pszichológiája

Őszintének lenni önmagunkkal nem mindig könnyű. Nem csupán arról van szó, hogy szembenézünk a valósággal, és nem áltatjuk magunkat kellemesebb magyarázatokkal. Az önismeret része az is, hogy felismerjük és megkérdőjelezzük azokat a régóta működő énvédő mechanizmusokat, amelyek egykor a szorongás csökkentését szolgálták, ma azonban eltávolíthatnak bennünket saját érzéseinktől és szükségleteinktől. Ez a folyamat jóval több bátorságot és önreflexiót kíván, mint elsőre gondolnánk.

Az őszinteséget általában erkölcsi kérdésként kezeljük. Azt gondoljuk, hogy vannak őszinte és kevésbé őszinte emberek, és a legtöbben szeretjük magunkról azt gondolni, hogy az első kategóriába tartozunk. Csakhogy az önmagunkkal való őszinteség egészen más műfaj. Sokszor nem azért nem mondunk igazat magunknak, mert szándékosan félre akarjuk vezetni önmagunkat, hanem mert bizonyos igazságokkal túl fájdalmas lenne szembenézni. Ilyenkor talán nem is tudunk az őszintétlenségünkről.

Cikkünkből kiderül:

1. Melyek az önbecsapás fő okai?
2. Miért járhatunk „jól", ha olykor megtévesztjük magunkat, és mik a hátrányai?
3. Hogyan ismerjük fel azt, amikor nem vagyunk őszinték önmagunkkal?

Miért olyan nehéz őszintének lenni önmagunkkal?

Az emberi agy nagyon összetett: amellett, hogy törekszik pontos képet alkotni a valóságról, szeretné megőrizni a biztonságérzetét, az önbecsülését és a következetes énképét, amihez néha figyelmen kívül kell hagynia az annak ellentmondó információkat.

Általában van egy narratívánk arról, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, melyek a fontos értékek számunkra. Lehet, hogy úgy gondolunk magunkra, mint jó barátra, gondoskodó szülőre, becsületes emberre, környezettudatos fogyasztóra vagy éppen olyan valakire, aki tudja, mit akar az élettől. Ezek a történetek segítenek eligazodni a világban, stabilitást adnak, és meghatározzák az identitásunkat. Mégis lehetnek olyan helyzetek, amikor kevésbé van lehetőségünk ezeknek az elképzelésnek megfelelően élni.

Lehet, hogy fontosnak tartjuk a környezetvédelmet, mégis rendszeresen olyan dolgokat vásárolunk, amelyekre valójában nincs szükségünk. Vagy, bár jó barátnak tartjuk magunkat, mégsem hívjuk vissza egy fárasztó munkanap után a barátunkat. Számtalan ilyen hétköznapi dologban hazudhatunk magunknak, beleértve olyan életre szóló döntéseket, mint például, hogy bár tudjuk, évek óta nem vagyunk boldogok a párkapcsolatunkban, mégis benne maradunk. Vagy hogy egészséges életet szeretnénk élni, mégis újra és újra halogatjuk a mozgást.

Ha ilyenkor valaki vagy akár mi magunk emlékeztetnénk magunkat arra, hogy nem így kellene éreznünk/viselkednünk, akkor valószínűleg kognitív disszonanciát élnénk át. A kognitív disszonancia olyan kellemetlen belső feszültség, amely akkor jelenik meg, amikor két egymásnak ellentmondó meggyőződés, érzés vagy viselkedés egyszerre van jelen bennünk.

Kognitív disszonancia redukció mint önvédelmi stratégia

Az ilyen helyzetekben két lehetőségünk van. Az egyik, hogy változtatunk a viselkedésünkön. A másik, hogy átírjuk a fejünkben lévő narratívát. És sokszor az utóbbi a könnyebb.

Egyszerűbb azt mondani magunknak, hogy „mostanában mindenki túl elfoglalt, ezért nem hívtam vissza”, mint szembenézni azzal, hogy talán nem volt bennünk elég energia vagy hajlandóság jelen lenni a másik számára. Könnyebb azt mondani, hogy „minden kapcsolatban vannak nehéz időszakok”, mint feltenni a kérdést, hogy valóban azt az életet éljük-e a párunkkal, amelyet magunknak választanánk.

A kognitív disszonancia csökkentésére számtalan kreatív megoldásunk lehet. Bagatellizálhatjuk a problémákat, kifogásokat kereshetünk, hibáztathatjuk a körülményeket, vagy előnyben részesíthetünk olyan információkat, amelyek megerősítik a már meglévő nézőpontunkat. Nem feltétlenül azért, mert tudatosan hazudni akarunk magunknak, hanem mert így kevésbé fáj a valóság.

Az önbecsapás sokszor hoz megkönnyebbülést, ezért olyan nehéz őszintének lenni önmagunkkal.

Az igazság néha veszteséget, csalódást, gyászt jelent vagy annak beismerését, hogy változtatnunk kellene.

Az őszinteség sokszor nem azért nehéz, mert nem látjuk a valóságot, hanem azért, mert sejtjük, hogy ha valóban kimondanánk magunknak, amit érzünk vagy tudunk, annak következményei lennének.

Például szakítanánk, felmondanánk, vagy rossz embernek éreznénk magunkat.

Sok esetben tehát nem magát a vágyat, a hiányt vagy a problémát tagadjuk, hanem azt, amit ezek felvállalása jelentene. Mert ha elismerjük magunknak, hogy valamire vágyunk, akkor szembe kell néznünk annak lehetőségével is, hogy talán nem kapjuk meg. Ha beismerjük, hogy boldogtalanok vagyunk, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem változtatunk.

Akik nem akarnak, sokszor valójában a vágyaik következményét nem szeretnék. Az önbecsapás ezért nem egyszerűen a valóság elutasítása, hanem egy kísérlet arra, hogy elkerüljük azokat az érzéseket, amelyek a valósággal járnának együtt.

A probléma csak az, hogy ami rövid távon ezek a ferdítések bár megvédenek bennünket a fájdalomtól, hosszú távon eltávolíthatnak a valódi szükségleteinktől és attól az élettől, amelyet valójában szeretnénk élni.

Az önbecsapás biztonságot ígér, de gyakran éppen azokat a változásokat akadályozza meg, amelyekre a leginkább szükségünk lenne.

Pszichoanalitikus megközelítés – Az elhárító mechanizmusok

A pszichoanalitikus megközelítés szerint az önbecsapás mögött gyakran úgynevezett elhárító mechanizmusok állnak. Ezek többnyire tudattalan folyamatok, amelyek segítenek csökkenteni a szorongást, amikor valami nem fér össze azzal, amilyennek látni szeretnénk magunkat. Az elhárító mechanizmusok sem feltétlenül károsak. Sőt, mindannyian használjuk őket kisebb-nagyobb mértékben. Problémát inkább akkor jelentenek, amikor tartósan eltávolítanak bennünket a valóságtól vagy a saját érzéseinktől.

Az egyik legismertebb ilyen a tagadás, amikor egyszerűen nem veszünk tudomást egy kellemetlen tényről, letagadjuk annak létezését magunk előtt. Ilyen az, amikor valaki annak ellenére állítja, hogy „nincs semmi baj”, hogy hónapok óta kimerült, boldogtalan stb.

A projekció során saját, nehezen elfogadható érzéseinket másoknak tulajdonítjuk. Például aki maga bizonytalan a kapcsolatában, könnyebben gyanakszik arra, hogy a partnere hűtlen vagy eltávolodott.

A racionalizáció talán az egyik leggyakoribb ilyen önmegtévesztő elhárító mechanizmus. Amikor racionalizálunk egy helyzetet, akkor logikusnak tűnő magyarázatokat gyártunk olyan döntésekre vagy helyzetekre, amelyek mögött valójában érzelmi okok húzódnak meg. „Nem is akartam azt az állást.” „Nem is volt igazán fontos ez a kapcsolat.” Ezek a magyarázatok segítenek megóvni az önbecsülésünket a csalódástól.

Gyakori még a hasítás, amikor valakit vagy valamit csak jónak vagy csak rossznak látunk. A valóság összetettsége helyett egyszerű történeteket alkotunk, mert azokat könnyebb elviselni.

Az elhárító mechanizmusok közös célja, hogy megvédjék az énképet és csökkentsék a szorongást. Rövid távon segítenek fennmaradni, hosszú távon azonban megakadályozhatják, hogy valóban megértsük önmagunkat. Az önismeret egyik fontos lépése annak felismerése, hogy nem minden gondolatunk tükrözi a valóságot – néha csak azt mutatják meg, mitől próbáljuk megóvni magunkat.

Melyek a leggyakoribb magunknak mondott hazugságok?

Mindannyian hazudunk olykor magunknak, még ha nem is szándékosan. Íme néhány tipikus példa arra, amikor elferdítjük a saját valóságunkat, azért, hogy ne kelljen annyi kellemetlenséggel szembesülnünk.

„Nem érdekel”

Sokszor ennek az ellenkezője igaz: nagyon is érdekelne, csak az érdeklődés sérülékennyé tesz. Ha valami fontos számunkra, azzal együtt jár a visszautasítás, a csalódás vagy a veszteség kockázata. A „nem érdekel” így gyakran egy érzelmi páncél, nem pedig valódi közöny.

„Már túl késő változtatni”

Ez a mondat kevésbé szól ténylegesen az időről, inkább döntési és felelősségvállalási nehézségekről. A „túl késő” sokszor azt jelenti: „túl nehéz lenne szembenézni azzal, hogy újrakezdhetném, de nem teszem”. A változás lehetőségének lezárása paradox módon biztonságot ad, mert nem kell kockázatot vállalni. Pedig valójában sosem vagyunk elkésve azzal, hogy autentikusabb életet éljünk, vagy új dolgokkal kísérletezzünk, változtassunk.

„Majd akkor leszek boldog, ha…”

Ez a késleltetett élet egyik leggyakoribb példája. A jelen elégtelenségét egy jövőbeli feltétel javítja ki: majd, ha meglesz a párkapcsolat, a munka, a pénz vagy a test. Ez a gondolkodás átmenetileg reményt ad, de közben eltolja a figyelmet arról, hogy a hiányérzet sokszor nem egyetlen külső tényezőn múlik.

„Dühös vagyok”

A düh sokszor másodlagos érzelem, amely elfedi a sértettséget, szomorúságot, a csalódást vagy a tehetetlenséget. Dühösnek lenni viszont energizáló, kontrolláltabb érzelmi állapot, mint a sebezhetőnek , vagy megbántottnak lenni. Könnyebb dühöt érezni, mint beismerni, hogy valami fontos fájt.

„Nekem mindegy”

Nem akarni olyan, mintha elnyomnánk az érzéseinket. Amikor nincs preferenciánk egy dologgal kapcsolatban, akkor sokszor szintén a felelősségvállalást próbáljuk elkerülni, vagy másoknak szeretnénk megfelelni.

Hogyan legyünk őszintébbek önmagunkkal?

Teljesen őszinték önmagunkkal valószínűleg sosem leszünk – és talán nem is ez a cél. Az önismeret nem arról szól, hogy minden önbecsapástól megszabaduljunk, hanem arról, hogy egyre jobban felismerjük a vakfoltjainkat és megértsük, miért van szükségünk bizonyos történetekre önmagunkról. Ha időnként meg is tévesztjük magunkat, azt is tehetjük egyre tudatosabban. Íme néhány gyakorlati tipp, ami segíthet ebben:

Figyeljük meg az önigazolásainkat

Amikor egy helyzetre azonnal kész magyarázatunk van, érdemes megállni egy pillanatra. Nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, hogy igazunk van-e, hanem az, hogy vajon nem egy kényelmes magyarázatot választottunk-e. Mit változtatna a helyzeten, ha a történet, amit mesélünk magunknak, csak részben lenne igaz?

Válasszuk szét a vágyat és a döntést

Gyakran úgy teszünk, mintha a döntéseinknek és a vágyainknak mindig összhangban kellene lenniük. Pedig nem így van. A vágyaink nem köteleznek semmire, és a döntéseink sem szüntetik meg a mögöttük húzódó vágyainkat. Lehet úgy maradni egy kapcsolatban, hogy közben őszintén elismerjük: hiányzik belőle valami. Lehet egyszerre szeretni valakit és vágyni valamire, amit nem kapunk meg tőle. Ez nem ellentmondás, hanem az emberi tapasztalat része, amiről nem muszáj hazudnunk magunknak.

Tanuljuk meg elviselni a kellemetlen érzéseket

Az önmagunkkal való őszinteség nemcsak felismerésekkel jár, hanem érzelmi terhekkel is. Szorongást, veszteségérzést, csalódottságot vagy bizonytalanságot hozhat magával. Mégis gyakran ezek azok az érzések, amelyeken keresztül közelebb kerülünk ahhoz, hogy valóban megértsük önmagunkat és a szükségleteinket.

Talán itt ér össze az egész: az önmagunkkal való őszinteség nem egyetlen nagy felismerés pillanata, hanem annak fokozatos gyakorlata, hogy egyre kevésbé menekülünk el az érzéseink és azok következményei elől. Nem attól válunk önazonossá, hogy soha nem csapjuk be magunkat, hanem attól, hogy egyre nagyobb kíváncsisággal és bátorsággal nézünk rá arra, amikor mégis megtesszük.