Befejező évadához érkezett napjaink talán legmeghatározóbb sikersorozata, a Trónok harca. Az utóbbi nyolc év alatt Westeros lakói milliók életének váltak részévé. Megtanultuk, hogy az éj sötét, és tele van iszonyattal, hogy a halálnak csak egyetlen dolgot mondhatunk (de azért valar morghulis), hogy a hatalmasok játszmájában nincs középút, a tél pedig közeleg, és Havas Jon mindezt nem tudja. De mit tanulhatunk a sorozat szereplőitől pszichológiai jóllétünk szempontjából?
1. Szublimáció
A Hét Királyságban szép számmal akadnak olyanok, akik annak ellenére váltak a történet során vezetővé, áldozták életüket szűkebb-tágabb közösségükért, hogy a csoport eredetileg előítéletes volt irányukba. Tyrion, akit az első évadban iszákos törpének tartottak, Jon, aki fattyú volt mindenki szemében, vagy akár Bran, akiben sokan csak egy nyomorékká vált kisfiút láttak, úgy váltak az eseményeket alakító, fontos szereplőkké, hogy
elfogadták és saját javukra fordították az ellenük irányuló sztereotípiákat.
Gyengeségükből kovácsoltak előnyt.
A pszichológiai szakirodalomban elhárító mechanizmusoknak nevezzük azokat a tudattalan lelki működéseket, amiknek az önértékelést fenyegető felismerések megakadályozása a funkciója. Olyan beismeréseket gátolnak, amik az „én”-t személyesen negatívan érintenék és szorongáshoz, stresszhez vezethetnek. Ennek egy típusa a szublimáció. Tulajdonképpen egy nem tudatos ösztönkésztetés, ami által egy eredetileg negatív indulat társadalmilag értékes tevékenységbe fordul. Amolyan citromból limonádé.
2. Megbocsátás
Nemcsak pozitív példákból lehet tanulni, hanem a hiányukból is. Westeroson a legtöbb karakter alapvető motivációja a bosszú. Cersei, a Véreb, Oberyn Martell, de még Daenerys vagy Arya is azzal töltötték fél életüket, hogy megtoroljanak valamit, amit ellenük vagy családjuk ellen tettek mások. Azonban ha hosszú távon nem tudnak megszabadulni ettől az érzéstől, az általában tragikus eseményekhez, bukáshoz vagy halálhoz vezet.
A megbocsátás hiánya saját negatív érzéseik foglyaivá teszi őket, nem adva esélyt számukra az újrakezdéshez.
Az interperszonális sérelmekre több lehetséges válasz adható. A pszichológiai kutatások tanúsága szerint a bosszúnál, sértődésnél és a kapcsolat megszakításánál a legtöbb esetben sokkal kifizetődőbb a megbocsátás.
A megbocsátás definíciója szerint a sérelemre adott olyan reakció, aminek fókuszában az elszenvedő személy kognitív, érzelmi és viselkedéses válaszaiban bekövetkező proszociális változás áll. Mentális és fizikai egészségünkre is pozitív hatással bír a vizsgálatok szerint. Magas szintje gyengíti a szorongás és depresszió kialakulásának esélyét. A megbocsátás tehát olyan érzelemfókuszú megküzdési mód, amivel látszólag a másik félnek teszünk jót, ugyanakkor saját magunknak is. Segítségével sikeresen csökkenthetjük az interperszonális sérelem nyomán kialakult stresszreakciót.
3. Reziliencia
A Hét Királyságban traumákból és sokkoló eseményekből mindenkinek kijut bőven életkorra, nemre vagy rangra való tekintet nélkül. Havas Jon kívülállóként, anya nélkül nőtt fel, kivégezték az embert, aki felnevelte, elveszítette szerelmét és több testvérét is, csak felnőttként szembesült származásával, sőt meg is halt. Ha még el is tekintünk a valóságban nehezen kivitelezhető halálból való visszatéréséről (ami azért valószínűleg elég traumatikus élmény lehetett), akkor is figyelemre méltó a nehézségek ellenére mutatott személyes fejlődése. Hozzá hasonlóan Sansa és Arya karakterfejlődésében is azt látjuk, hogy
erősebbekké váltak az őket érő (nem kevés) megpróbáltatás hatására.
Bár nagyon sokféle élményt élhetünk meg traumaként, közös bennük, hogy ezeknél az eseményeknél pillanatok alatt szétesik minden, ami megszokott. Megkérdőjeleződik az önmagunkról és a világról alkotott elképzelésünk.
Sokan úgy érezzük ilyenkor, hogy minden kilátástalan, de az átélt krízis által akár erősebbekké is válhatunk! A reziliencia az egyén azon képessége, aminek segítségével akár sokkoló külső hatások ellenére is képes valaki sikeresen alkalmazkodni. Mindannyiunkat érnek traumák, veszteségek, de nem mindegy, hogy a fennálló krízist összeomlásként vagy megoldandó lehetőségként éljük meg.
4. Önismeret
Már Sigmund Freud is úgy gondolta, hogy a lelki betegségeink fő okozója az önmagunk megismerésétől való félelem. Öntudatlanul is próbáljuk elfojtani a nem kívánt emlékeinket és érzéseinket. Ez a tudattalan félelem az önvédelemből fakad, hiszen önértékelésünk megőrzése érdekében zárjuk ki az idealizált képünket fenyegető felismeréseket.
Őszintének lenni önmagunkkal az egyik legnagyobb erőfeszítés, amire emberi lény képes lehet,
ugyanakkor hiányában sosem juthatunk el az önmagunkkal szembeni empátia és szeretet megfelelő szintjére. Ez pedig hatással van az interperszonális kapcsolatainkra is.
Westeros világában mindez fokozottan érvényesül, hiszen az intrapszichés és társas konfliktusok életről, halálról döntenek. Daenerys néhai bátyjának a sorsa, Arya identitáskeresése vagy akár Theon Greyjoy „önismereti útjának” fájdalmas állomásai megmutatják, hogy ahhoz, hogy mások elfogadjanak és megtaláljuk a helyünket a világban, először önmagunk jó és rossz oldalával kell tisztába legyünk.
5. Társas kapcsolatok
A szociálpszichológiában nem számít újdonságnak, hogy szükségünk van támogató és pozitív emberi kapcsolatok kialakítására és fenntartására. Baumeister és Leary „valahová tartozás” elmélete alapján ezek a tartós kapcsolatok kihatnak a szubjektív jóllétünkre. Egészségesebbnek és boldogabbnak érezzük magunkat, ha tudjuk, hogy van kire számítanunk. Pszichológiai értelemben tehát a másokhoz tartozás ugyanúgy alapvető emberi szükséglet, mint az éhség vagy akár a szexuális vágy.
A hatalmasok játszmájában mindennaposak a manipulációk, hátbatámadások és árulások. Könnyen azt hihetjük, hogy a Trónok harcában senki se bízhat senkiben. Ha jobban megnézzük azonban, feltűnik, hogy szinte minden olyan karakter, aki a nyolcadik évadra is velünk maradt, annak köszönheti sikerét, hogy olyan emberekkel vette körül magát, akikre bármikor számíthatott. A Stark gyerekek mindent felülíró összetartozása, Cersei és Jaime (vérfertőző, de mégis igaz) szerelme, Daenerys és legközelebbi tanácsadói kapcsolata, mind mind azt bizonyítják, hogy
mindenkinek szüksége van a kölcsönös szeretetre és bizalomra.
Az utóbbi példa egyben azt is megmutatja, hogy milyen tragikus következményekkel járhat, ha sérül ez az alapvető szükségletünk, és magunkra maradunk félelmeinkkel.
Felhasznált szakirodalom Baumeister, R. F., Leary, M. R. (1995). The need to belong: desire for interpersonal attachments as a fundamental human motivation. Psychological bulletin, 117(3), 497. Bókay, A. (2006). Freud és a személyiség relativitás-elmélete. Magyar Lettre Internationale, (62), 9-12. Freud, A., Csaba, H. (2008). Az én és az elhárító mechanizmusok. Budapest, Animula. Szondy, M. (2006). A megbocsátás pszichológiája: kialakulása, hatásai és fejlesztése. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 7(1), 15-34. Tanyi, Zs. (2015). A trauma pozitív hozadéka: A poszttraumás növekedés In Szabó, I., Tisljár-Szabó E. (szerk.) Úgy szerettem volna, ha nem bántottalak volna. Budapest, Oriold és társai Kft. Masten, A. S., Wright, M. O’D. (2009). Resilience over lifespan: Developmental perspectives on resistance, recovery, and transformation. In Reich, J. W., Zautra, A. J., Hall, J. S.(szerk.) Handbook of adult resilience. New York, Guilford Press.
