Pszichológia és buddhizmus: Nyugaton is érvényes, amit a Zen üzen? 2. rész

A buddhizmus és a pszichológia helyenként romantikus kapcsolata számos felfednivalót tartogat még a tarsolyában. Ezek az izgalmas kapcsolódási pontok gyakran társadalmi különbségekben gyökereznek a kollektivista Kelet és az individualista Nyugat között.

Cikksorozatunk első részét Chögyam Trungpa jóslatával zártuk, mely szerint a buddhizmus a pszichológián keresztül fogja meghódítani a Nyugatot, továbbá nyitva hagytunk egy kérdést is arra vonatkozóan, hogy nyugati emberként nehezebb-e a buddhista vallás felvétele, követése? A válasz természetesen nem lehet egy kategorikus „igen” vagy „nem”, hiszen minden egyes kultúra a maga egyedisége és jellegzetességei mellett magában hordozza a heterogenitást is, azaz sosem tehetünk egyenlőségjelet a társadalom valamely tagja és a társadalom kultúrája közé. Nem minden ír kelta, nem minden magyar betyár és a németek sem mindig nyernek fociban.

Nyugati racionalizmus

Így hát arról beszélhetünk, hogy általában milyenek vagyunk mi. Nyugaton a racionális gondolkodás uralkodik: analizálunk, induktív következtetéseket vonunk le, és intellektuális szintre emeljük a legegyszerűbb jelenségeket is. A Nyugat mintapéldánya ha egy nárciszról kellene beszámolnia (és ha egyáltalán létezne), akkor külsőleg figyelné meg azt: milyen a virága, milyenek a levelei, hol él, hogyan szaporodik, mire hasznosítható stb.? Leírja, milyen a virág. Kelet, de főként egy zen-buddhista, másként áll a feladathoz. Ő belülről figyeli meg a nárciszt. Azt a kérdést teszi fel, hogy „milyen lehet virágnak lenni”? Úgy próbálja megéretni, hogy maga is azzá válik. Természetesen a buddhista kolostorok udvarait nem a visszafordíthatatlanul átváltozott szerzetesek pompás szirmai díszítik, hanem a virág hatására lelkükben éreznek valamit, ami átjárja őket, de ezt nem fejezik ki szavakkal.

Számomra kihívást jelent hitelesen átadni azt, ahogyan a zen-buddhisták és sok-sok keleti ember megéli effektíve ugyanazt az életet, amit mi is. Azért bonyolult ez, mert mi itt a 20. hosszúsági foktól balra mindenáron verbalizálni akarunk olyan jelenségeket, amelyeket egy mélyebb érzelmi szinten megélni kellene, semmint analizálni és logikát keresni benne. Egy zen-buddhistának abszurdum lenne már az a tény is, hogy cikk formájában akarjuk bemutatni a világukat. Így hát eredeti kérdésünkre a válasz ezen a paradox helyzeten alapul.

A buddhista életfilozófia átvétele minden bizonnyal azzal kezdődik, hogy hajlandóak vagyunk lemondani nyugati mentalitásunkról.

Abba kell hagynunk az objektivitásra törekvő, törvényszerűségeket kereső, énközpontú, absztraháló magatartásunkat, amely alapvetően nyilván nem egy elítélendő vagy rossz viszonyulás az élethez, sőt a saját kultúránkban ezzel érhetünk el sikereket, ezzel boldogulhatunk a környezetünkben a legegyszerűbben. De a buddhista életfilozófia követésére ez nem feltétlenül alkalmas.

Mik a változás akadályai?

Habár a váltás elsőre könnyűnek tűnhet, sajnos mégsem az. Mentalitásunk sokkal jobban belénk ágyazódott, mint hinnénk. Ha nem is tudjuk, hogy épp racionálisan gondolkodunk, akkor is azt tesszük. Ráadásul minden történést automatikusan, ésszerűen megmagyarázunk, gondoljunk csak egy éjszakai jelenetre, amikor a sötétségből valami zajt hallunk: „biztos csak hallucináltam”, „a macska leverte a képet a falról”, „nyitva hagytam az ablakot.”

Mindemellett előfordulhat az is, hogy a környezetünk nem reagál megfelelően gondolkodásunk radikális változására, ami tovább nehezítheti a dolgunkat. Néhányan biztosan furcsállnák páldául a munkahelyen, ha elmesélnénk, hogy a hétvégén megértettük, milyen lehet búzakalásznak lenni. Reakciójuk nagyjából kétféle lehet: egy kedves, kíváncsiskodó kérdés, vagy egy vizeletminta kérése drogteszt feliratú pohárkában. Ugyanakkor ebből előnyt is kovácsolhatunk, mert ha túl tudunk lépni azon, hogy egyesek furcsának vagy akár nevetségesnek tartanak bennünket, az egy újabb lépést jelenthet a megvilágosodás felé. Azt azonban feltétlenül le kell szögeznünk, hogy – az élet más területeihez hasonlóan – itt is jelentkeznek egyéni különbségek, vagyis egyeseknek egyszerűen, míg másoknak nehézkesen sikerül megbirkózni mind a környezettel, mind a saját elméjükkel a buddhizmus elsajátításának útján.

Pszichológiában alkalmazott buddhizmus

Nos, miután amellett érveltünk, hogy milyen robosztus változást jelentene egy helyi ember életében, ha mindenáron buddhista szeretne lenni, el kell ismernünk, hogy az érmének ezúttal nem pusztán két oldala van, tudniillik létezik valamiféle átmenet is.  Mi több, a pszichológia berkein belül is találkozhatunk módszerekkel vagy elméletekkel, melyekben ez az átmenet manifesztálódik. Gyakran alkalmazott módszerek például a buddhizmusból eredő meditációs technikák, melyek többek közt a kognitív viselkedésterápia repertoárjában is megtalálhatóak. Alább a teljesség igénye nélkül írunk két jelentős, a pszichológiai kutatások alapján jótékony hatású meditációról.

A mindfulness lényege, hogy a meditáló személy csakis a jelen történéseire koncentráljon, mentális egyensúlyából ne zökkentse ki a külvilág vagy a múlt/jövő gondolatai. A rendszeres meditáció hosszú távon csökkenti a krónikus stresszt, a szorongást, hozzájárul az általános jólléthez, de még a kognitív képességekre (pl. memória, kognitív flexibilitás) is jótékonyan hat. Egy kísérlet alapján akár már a mindfulness 8 hetes gyakorlása után kimutatható az agy szürkeállományának vastagodása olyan területeken, melyek összefüggésben állnak az érzelemszabályozással, a tanulással, a memóriával, az önreflexióval.

A mettá (jóakarat, jószándék) és szelf-nélküliség egymásba fonódó fogalmak, a mettá meditáció alapjai, amely az egyik legnépszerűbb buddhista meditációs módszer. Célja, hogy vizualizáljuk szeretteinket, barátainkat, ellenségeinket vagy akár fájdalmainkat, majd részvétet és szeretetet érezzünk feléjük, összekapcsolódjunk velük, lemondva ezzel egónkról. Néhány kutatás tanulsága szerint ez a fajta meditáció csökkentheti a fájdalmat, valamint segít elérni és megőrizni a pozitív hangulatot.

Az integrált elmélet

A különféle buddhista meditációs technikák tehát kezdenek a klinikai pszichológia eszközévé válni. Emellett azonban találkozhatunk olyan tágabb elméleti keretekkel is, amelyek nem pusztán átvesznek elemeket a buddhizmusból, hanem integrálják azt a pszichológiával. Kiemelt integrált elmélet köthető Ken Wilber, amerikai író, filozófus nevéhez, aki a valóságot négy kvadránsra, illetve további szintekre osztja, és így beszél belső/külső világról, valamint egyéni és kollektív valóságról. A teória összetettsége számtalan további oldalt kívánna meg, de egyik legfontosabb jelentőségét érdemes hangsúlyozni, mégpedig azt, hogy

az elméletben megférnek egymás mellett a különböző pszichológiai szemléletmódok, mint páldául a pszichoanalízis és a behaviorizmus.

Wilberre erősen hatott a buddhizmus, és több kulcsfontosságú elemét kölcsönzi is.

Chögyam Trungpa jóslata tehát részben beigazolódni látszik, ám fontos kiemelnünk, hogy „a Nyugat meghódítása” negatív többletjelentésektől mentes, hiszen a buddhizmus alkalmazása bizonyítottan hatékony kezelés, továbbá vallási szempontból sem jelenthet mindez versenyt a kereszténységgel. A technikák terápiás hasznosítása nem követeli meg a klienstől, hogy nézeteit módosítsa.