Pszichológus Szemmel – egy kiállításról, ami ablakot nyit a világra

„Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.” Az idei év World Press Photo kiállításának, aminek először a Magyar Nemzeti Múzeum ad otthont, akár ez az örökérvényű Radnóti-idézet is lehetne a kulcsmondata. Hiszen bár a termeket végigjárva egyedi és soha meg nem ismétlődő alkotásokat láthatunk, majdnem minden fotót élesen áthat a fájdalom és az emberi szenvedés. Élményanalízisünk.

Különösen sötétre és kegyetlenre sikerült az idei World Press Photo kiállítás, ahol az elmúlt egy év legjobb sajtófotósainak művei között barangolhatunk. Bár évről-évre a világhírű kiállítás nem eltitkolt célja a sokkolás és a borzongatás, valahogy ez az idei kiállítás a korábbiakat is túlszárnyalja. Ez pedig igencsak elgondolkodtató, hiszen

nem lenne ennyi fájdalmas pillanat és szenvedés, ha maga az ember nem volna ennyire kegyetlen.

Az idő múlékony mivoltát már évezredek óta próbáljuk felülírni az alkotás által: kezdetben a festészet és szobrászat eszközeivel, napjainkban azonban a fényképezés révén elégíthetjük ki a valóság megragadása iránti szükségletünket. A fénykép egy olyan objektív reprodukció, mely a valóságot minden részletével együtt rögzíti az idő egy adott pontján. A fotók mindemellett abban segítenek, hogy kicsit többet tudjunk meg arról, milyen a körülöttünk lévő világ.

Az élet olyan szeleteibe nyerünk betekintést, amelyekbe egyébként nem lenne lehetőségünk, vagy egyébként nem is akarnánk betekinteni.

A kiállítás kapcsán egy kérdést biztosan érdemes magunknak feltennünk:

valóban ez az a valóság, amiben élni szeretnénk?

Az alkotások egytől-egyig kifejezetten intenzívek, szerintem nincs olyan ember a bolygón, akiben ne hagynának mély nyomot a fehér falakra aggatott fotók, de főként azok a gondolatsorok kifejezetten súlyosak, amiket a fényképeken megörökített pillanatok indítanak el a nézőben. Mi annak a könnyes szemű, kétségbeesett kisfiúnak a története, aki a terror sújtotta övezetre érkező karitatív munkások adományára úgy tekint, akár valami csodára? Hogyan juthatott oda egy sikeres, korábban üzletasszonyként dolgozó nő, hogy végül a legősibb foglalkozás felé forduljon, és áruba bocsássa az egyik legnagyobb kincsét?

Számtalan fájdalmas példát lehetne hozni, hiszen a fotókon elénk tárul az emberi érzelmek legszélesebb skálája. Azonban – bár nagyon szeretném ezt írni és gondolni –, de a kétségbeesés és a szenvedés gödréből nincs semmi, ami kirántana. Egy képen sem csillan meg a szemekben a reménysugár. Az erős érzelmi koktélra az egyetlen feloldozást a sajtófotókkal egybekötött természetfotó pályázat díjnyertes fényképei jelentik. Nem véletlen, hogy ezekkel a csodálatos természeti képekkel telepakolt terem az, amely

végül kivezet minket az emberiség poklából.

És vitathatatlan, hogy érdemes ezzel zárni a kiállítást, hiszen a természet képes lecsendesíteni az elmét, és rendet tenni a felkavaró gondolatok káoszában, azonban újabb kérdést vet fel:

tényleg csak a természet képes arra, hogy valami szépet teremtsen?

Úgy gondolom, ennek nem így kellene lennie. Az élet érmének persze két oldala van, és a szenvedés, valamint az öröm két egymástól elválaszthatatlan és egymás nélkül értelmezhetetlen fogalom. Miközben a kiállítás jónéhány ember szemét nyithatja fel a jelenlegi világunkkal kapcsolatban, talán arra is ráébreszt, hogy csak rajtunk múlik, hogy az elkövetkező év vagy évek fényképekkel telitűzdelt idővonala milyen eseményekkel lesz tarkítva. És ha mi nem akarjuk, hogy ennyire sötét legyen, nem kell annak lennie.

A fényképek arra hivatottak, hogy a pillanat múlékony tulajdonságát írják felül azzal, hogy rögzítenek valamit az időben, amely sosem volt és soha többé nem is lesz. Azért, hogy emlékezhessünk és megállítsák az időt egy adott pontján. Végig tekintve a Magyar Nemzeti Múzeum falaira felfüggesztett fotókon,

ezen a ponton nem érdemes megállítani az időt.

Élményanalízis

Flow – 5/2

Az az egy-másfél óra, amelyet a múzeum falai között töltünk, kiragad minket a saját valóságunkból, és párhuzamos világokba repít, akár néhány perc erejéig is. Azonban a mentális utazás gyorsan elillan, ahogyan egy másik fotó kerül a szemünk elé.

Intenzitás – 5/4

Fizikailag semmiképp (leszámítva az érdeklődők tömege közötti szlalomozást), érzelmileg már annál intenzívebb élmény a World Press Photo kiállítás. A képek mindegyike erőteljesen felkavarja bennünk az érzelmeink állóvizét.

Különlegesség – 5/4

Évről-évre lehetőségünk van ellátogatni a kiállításra, azonban a kiállított fényképek az elmúlt év megismételhetetlen pillanatainak látleletei.

Inspiráció – 5/5

Kezdő, akár profi fotósként vagy úgy általánosságban a fotóművészet iránt érdeklődőként sok inspirációt meríthetünk az itteni képekből. Azonban talán nem is az alkotásra inspirálnak leginkább ezek a képek, hanem a cselekvésre, hogy más irányt vegyen a körülöttünk lévő világ.

Megoszthatóság – 5/5

A nehéz témákat és gondolatokat, amelyeket a fényképek ébresztenek bennünk, jobb megosztani valakivel, és kölcsönös feloldozást keresni a másikban. Emellett pedig egy másik ember teljesen más megvilágításba helyezheti a bennünk lecsapodó gondolatokat, érzelmeket is.

Összegezve azoknak ajánljuk, akik:

• szívesen ellátogatnának egy olyan kiállításra, amely hitelesen ábrázolja, milyen a valóság,
• elgondolkodtató, intenzív érzelmeket ébresztő élményre vágynak,
• kíváncsiak, melyek voltak az elmúlt év főbb eseményei, amely megörökítésre érdemesek voltak.

A kiállítás 2018. október 23-ig látogatható.