Szokolszky Ágnes: Ezután mit gondoljunk a stanfordi börtönkísérletről? – III. rész

Cikksorozatunk első részében Dr. Szokolszky Ágnes, a hazai pszichológiatudomány ismert szakembere áttekintette a stanfordi börtönkísérlet hátterét, előzményeit és körülményeit. A második részben megvizsgálta magát a kísérletet, majd kitért annak értelmezésére és társadalmi-szakmai fogadtatására. A cikk utolsó részében a szerző kitér a kísérletre mint kulturális ikonra, és ismerteti Ben Blum újságíró 2018 júniusi, a kísérletet megkérdőjelező cikkének pontjait, valamint Zimbardo professzor válaszát. Végül egy tágabb kritikai reflexió keretében villant fel támpontokat ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést: mit gondoljunk ezek után a stanfordi börtönkísérletről és a pszichológiai kutatás feladatairól?

A szimulációs kísérletek esetében különböző korlátokkal kell számolnunk, amelyek miatt lehetetlen „laboratóriumi tisztaságú” szociálpszichológiai kísérletet végezni. A „való világ” azonban a nácizmus óta is számtalan példát szolgáltatott arra, hogy miként válhatnak jóravaló emberek embertársaikat bántalmazó agresszorokká. A kétezres évek elején a stanfordi börtönkísérletet ismét reflektorfénybe helyezte egy, az iraki háború alatt történt esemény. Mint ismeretes, 2004-ben napvilágra került, hogy a Bagdad melletti Abu Ghraib amerikai katonai börtönben fiatal amerikai katonák és katonanők szélsőségesen embertelen módon viselkedtek iraki hadifoglyokkal. Az eset következtében 11 katonát állítottak hadbíróság elé. Philip Zimbardót az egyik vádlott ügyvédje felkérte szakértő tanúnak. A professzor bíróság előtti érvelése a stanfordi kísérlet tanulságára épült: a katonák extrém nehéz és embertelen háborús körülmények között teljesítettek szolgálatot, miközben a feletteseik elvárták, hogy bármi áron információkat szerezzenek a foglyoktól. Ennek következtében kegyetlenkedtek a rabokkal. Az érvelés hatására a bíróság csökkentette a kiszabott ítéletet, a börtönkísérlet pedig újabb figyelmet kapott (vö. Blum, 2018. 06. 07.).

Zimbardo professzor 2007-ben adta ki A Lucifer-hatás című nagy sikerű kötetét, amelyben részletesen tárgyalja az Abu Ghraibban történteket, mint a stanfordi börtönkísérlet természetes körülmények között megvalósult, „felturbózott” megismétlését.  Ahogyan az egykori liberális egyetemisták gyorsan szadista szörnyetegekké változtak, úgy váltak a jóravaló, vallásos katonák is szörnyetegekké a körülmények hatására. A Human Rights Watch szervezet 2005-ös nyilatkozatával egyetértve Zimbardo professzor a Bush kormányzatot tette felelőssé az Abu Ghraib-i események megtörténtéért. Tudnunk kell azonban, figyelmeztet, hogy mindannyian képesek vagyunk szörnyűségek elkövetésére.

2007 nyarán viszont egy 51 pszichológus által aláírt levél jelent meg az Association for Psychological Science című folyóiratban. Az aláírók hangsúlyozták, hogy a tudományosan megalapozott bizonyítékok zöme szerint az emberek egy adott helyzetre különböző komplex módokon reagálnak. Az emberek az antiszociális késztetések tekintetében is nagyon különbözőek. Az antiszociális késztetésűek bizonyos helyzetekben inkább válhatnak „rossz almává”, de ez nem elkerülhetetlen. Az aláírók úgy vélik, hogy Zimbardo professzor nem a tudományos pszichológiában jelenleg érvényes konszenzust képviselte az Abu Ghraib-ügyben zajló meghallgatásokon (Donnellan, Fraley és Krueger, 2007). Mások is hangsúlyozták Abu Ghraib kapcsán, hogy a Zimbardo-féle környezetelvű magyarázat nem hagy helyet a felelősség és a lelkiismeret szerepének az emberi cselekvések alakításában (Graveline és Clemens, 2010).

A kísérlet időközben ikonikus kulturális tényezővé nőtte ki magát. Jelentős szerepe volt ebben a kísérletre épülő filmeknek is. Az első filmes bemutatásra egy olasz rendező vállalkozott 1977-ben (La Gabbia, Carlo Tuzii rendezésében). Ezt követte 1992-ben Zimbardo saját 50 perces dokumentumfilmje (Quiet Rage, Zimbardo, 1989). 2001-ben a német Das Experiment vette alapul a kísérletet Oliver Hierschbiegel rendezésében, majd 2010-ben készült a The Experiment című film Paul T. Scheuring rendezésében. A kísérletet leghívebben bemutató verzió Kyle Patrick Alvarez 2015-ös The Stanford Prison Experiment című filmje, amelynek készítésében Zimbardo professzor részt vett, és engedélyezte az eredeti felvételek felhasználását. A filmet a Sundance filmfesztiválon mutatták be, és elnyerte a „Tudomány a filmen” díjat.

A pszichológusképzésbe a kísérlet klasszikus tananyagként épült be. Egy szisztematikus vizsgálat szerint 13, jelenleg az Egyesült Államokban használt bevezető pszichológiai tankönyv közül 11 ismerteti a stanfordi börtönkísérletet, de mindössze 6 említ valamilyen kritikát vele kapcsolatban, noha a kritikai észrevételek az elmúlt években felerősödtek (Griggs, 2014).

A 2005-ös Prescott- és a 2018-as Blum cikk

2005-ben Carlo Prescott, a börtönbüntetését letöltött egykori rab, aki a kísérlet „börtönügyi szakértőjeként” működött egykor közre a kutatásban, megjelentetett egy cikket a Stanford Daily nevű lapban (Prescott, 2005.04.28.) abból az apropóból, hogy olvasta a készülő Alvarez-filmmel kapcsolatos előzetes nyilatkozatokat. „Hogyan mondhatja Zimbardo, hogy megrettent, látván a az őrök viselkedését, amikor csupán azt tették, amire az első perctől bátorítottuk őket, és amit szabályokba foglaltunk?” (...) „Hogy papírzacskót tegyenek a fejükre, láncolják össze őket, vödörbe kelljen végezni a dolgukat, mind az én személyes élményem volt a San Quentin régi „spanyol szárnyában”. Ezeket az élményeket megosztottam velük a felkészülés időszakában. Azt mondani, hogy a felső középosztálybeli, fehér „őrök” maguk találták ki ezeket, teljesen abszurd. (...) Azt hittem, hogy jó ügyet szolgálok, de végül egy színházi darab létrehozásában vettem részt, amelyik felold minden személyes felelősséget a morális választásokért.”

A 2018-as Blum-írás háttere a következő: Blum unokatestvére (Alex) 2006-ban részt vett egy csoportosan elkövetett fegyveres bankrablásban. Ez a családja számára érthetetlen volt, hiszen Alex kiváló sportoló, „jó gyerek” volt, aki katonának állt, hogy „ranger”-ként szolgálja a hazáját. Iraki bevetésre készült éppen, amikor néhány katonatársával és a felettesével elkövette a rablást. Blum elkezdett foglalkozni a bűnesettel. Alex azzal védekezett, hogy a kiképzés alatt vak engedelmességet tanult, és hogy azt gondolta, a rablás a ranger-program része volt. Az ügyvéd a védekezést arra építette fel, hogy a ranger szubkultúra olyan, mintha egy szekta lenne. A tárgyalásra a védelem felkérte Dr. Zimbardot szakértő tanúként. A professzor véleményében hangsúlyozta a szervezeti és helyzeti tényezők erejét, végül elnéző ítélet született, és Zimbardo „családi hős” lett.

Blum időközben könyvet írt a ranger alakulatok életéről, és ennek során kezdett foglalkozni a stanfordi börtönkísérlettel. Közben Alex-szel is mély beszélgetéseket folytatott, és unokatestvére bevallotta neki, hogy tisztában volt azzal, hogy mit csinál, nem kényszerítették őt a bankrablásra. Alex szembenézett saját felelősségével, és mélyebb morális átalakuláson ment keresztül. Ezután kért interjút Blum Philip Zimbardótól, és kezdte alaposabban beleásni magát a börtönkísérletbe. Blum Douglas Korpival, a „8612-es számú rabbal” készített interjút, aki ma igazságügyi pszichológus. Ő az, aki a kísérlet 36. órájában összeomlott, hisztérikusan viselkedett, és ki akart jutni, de nem engedték. A Blummal folytatott interjúban Korpi úgy nyilatkozik, hogy a látványos összeomlás nem volt valódi. Az ő problémája az volt, hogy azt hitte, a kísérlet alatt fel tud készülni a közelgő GRE vizsgájára, aminek eredménye fontos volt az MA programba való bekerüléséhez. Amikor látta, hogy ez nem megy, ki akart kerülni a kísérletből. Először gyomorfájásra panaszkodott, amikor pedig ez nem hatott, akkor eljátszott egy „összeomlást” – mondja az interjúban. Addig alapjában jól érezte magát a börtönben,

„a lázadás szórakoztató volt („was fun”), nem éreztünk veszélyt, tudtuk hogy nem üthetnek meg minket... Biztonságos helyzet volt, csak egy munka volt, amit elvállaltam”.

Igazi sokk volt viszont neki is és a társainak is, hogy nem engedték ki.

Zimbardo tagadta Blumnak, hogy megtiltotta volna a kiszállást, de a 2018 tavaszán a Stanford Egyetem archívumából előkerült hangfelvétel megerősíti, hogy Zimbardóhoz odament két rab azzal, hogy ki akarnak szállni, mire azt mondta, hogy ezt nem lehet, csak akkor, ha orvosi vagy pszichiátriai ok van. Zimbardo azt állította Blumnak, hogy az informált beleegyezésben az állt, hogy csak akkor szállhatnak ki, ha kiejtik azt a mondatot, hogy „Kiszállok a kísérletből”. Mivel ezt a mondatot nem mondták, nem engedte őket kiszállni. Viszont az időközben előkerült informált beleegyezés szövege nem tartalmazza ezt a mondatot. Be kellett volna perelni Zimbardót, mondja Korpi, mert a fogva tartás nemcsak etikailag, de jogilag is támadható volt az érvényes törvények szerint (vö. Blum, 2018.06.07.).

A Blum-cikk felhasználja a „0.” napi hanganyagot. Idézi Prescottot, akit ingerelt, hogy „fehér középosztálybeli fiúk napi 15 dollárt keresnek azzal, hogy úgy csinálnak, mintha börtönben lennének” (Blum, 2018. 06.07.). Jaffe feladata az volt, hogy megértesse az őrökkel, hogy „keménynek” kell lenniük. A hanganyag egy pontján (8:35) Jaffe a következőket mondja: „Remélhetőleg, ebből a kísérletből a börtönreformot érintő nagyon komoly javaslatok fognak kijönni... Amivel a médiába és a sajtóba kerülhetünk... Próbáljátok ki és úgy viselkedjetek, ahogy elképzelitek, hogy a disznók (az őrök, SzÁ) hogyan reagálnának.”  Egyéb hanganyagokon is hallható, amint Zimbardo azt mondja az őröknek, hogy legyenek hitelesek, mert a szimulált helyzet csak így közelíti meg a valóságot.

Blum interjút készített Dave Eshlemannal is, a „John Wayne” néven ismertté vált „legszadistább” őrrel is. Eshleman elmondja, hogy színészetet tanult középiskolától kezdve. Az interjúban kijelenti, hogy egyáltalán nem szadista, „de az volt az cél, hogy megmutassuk hogy egy ilyen börtönkörnyezetben milyen gonosz dolgok történnek... Azzal a határozott elképzeléssel a fejemben vettem részt, hogy kikényszerítem, hogy valami megtörténjen, azért, hogy a kutatóknak legyen mivel dolgozniuk.” Sajnálja, hogy túl durva volt, de együttműködésből csinálta, nem azért, mert belőle jött. A kísérlet után Zimbardo külön megdicsérte az együttműködését. „Azt éreztem, hogy valami jót csináltam, mert hozzájárultam ahhoz, hogy megértsük az emberi természetet” – mondja Eshleman az interjúban (Blum, 2018. 06.07.).

Zimbardo professzor válasza

 Zimbardo professzor, aki időközben Magyarországon ismertté vált a hősiesség pszichológiáját gyakorlatba ültető „Hősök Tere” projekt vezetőjeként is, húszoldalas angol nyelvű közleményben reagált a vádakra (Zimbardo, 2018. 06. 21). Ez először a magyar online médiában (Mindset.hu, Quibit.hu oldalakon) volt olvasható. A Mindsetnek Zimbardo hat pontban foglalta össze válaszát (Gacsályi, 2018. 06. 21).

1. Arra vonatkozóan, hogy az őrök utasításra voltak kegyetlenek, nem pusztán a szerepükből adódóan, Zimbardo elismeri, hogy volt olyan instrukció, hogy éljék bele magukat a „kemény” börtönőr szerepébe, de a továbbiakban nem írták körül, ezt hogyan csinálják.
2. Egy további pont szerint David Eshelman szerepet alakított, mások pedig együttműködtek annak érdekében, hogy a várt eredményeket hozza a kutatás. Zimbardo válaszában ecseteli Eshelman kegyetlenkedő viselkedését, és kiemeli: Eshelman saját állítása szerint bábmesternek érezte magát, aki játszhat a többi emberrel.
3. A színlelt összeomlásra reagálva Zimbardo felhívja a figyelmet, hogy Korpi narratívája az évek során sokat változott arra vonatkozóan, hogy miért hagyta el a kísérletet.
4. Prescott nyilatkozatára vonatkozóan Zimbardo azt írja, hogy annak szerzője nem Prescott, hanem egy Michael Lazarou nevű forgatókönyvíró, aki ellene fordult, miután Zimbardo nem neki adta a kísérlet megfilmesítésének lehetőségét.
5. A BBC börtönkísérlet eltérő eredményeire vonatkozóan Zimbardo úgy véli, hogy az nem tekinthető mérvadó megismétlésnek.
6. A médiafelületek széleskörű felhasználására vonatkozóan reakciója az, hogy el akarták érni, hogy minél több ember megismerje az eredményeket, de emellett a kísérlet a tudományos fórumokon is megállta a helyét. Zimbardo megismétli azt az önkritikát, miszerint saját börtönigazgatói bevonódását el kellett volna kerülni.

A nyilatkozatban a professzor kijelenti: „egyik kritika sem mutat be olyan lényegi bizonyítékot, amely megváltoztatná annak a felismerésnek az értékét, hogy miként befolyásolják a szisztematikus és helyzetszerű erők az egyén viselkedését pozitív vagy negatív irányba, gyakran anélkül, hogy az egyén azokról tudomással bírna. (...) Bármilyen gyengéi legyenek is, továbbra is meggyőződésem, hogy az SPE (Stanford Prison Experiment) méltán kiérdemelte a helyét az emberi viselkedés pszichológiájának, és az abban szerepet játszó folyamatok komplexitásának a feltárásában” (Zimbardo, 2018.06.21.).

Mit gondoljunk ezek után a stanfordi börtönkísérletről?

A következőek nem megszabni kívánják, hogy „mit gondolkodjunk ezután” a stanfordi börtönkísérletről, sokkal inkább azt kívánják ösztönözni, hogy az olvasó alakítsa ki saját megítélését.

A stanfordi börtönkísérlet és annak utóélete összetett, többrétegű jelenség, amelynek megítélése többféle reakciót hívhat elő.

Bizonyos kérdések azonban nyilvánvalóan felvetődnek.

A két fő kérdés az, hogy mit gondolhatunk az ismert narratíva tényszerű hitelességéről, valamint az ismert konklúzióról és üzenetről. Egy kutatásról szóló beszámoló tényszerű hitelessége alapvető követelmény. A jelenleg érvényesnek mutatkozó információkat összevéve úgy tűnik, hogy a börtönkísérletre vonatkozó sztenderd narratíva hiányosságokat és csúsztatásokat tartalmazott. Az ismert narratíva szerint a kutatók létrehozták a szimulációs környezetet, majd lényegében megfigyelőként követték az eseményeket, és meglepve látták az agresszió kibontakozását. Zimbardo elismerte, hogy börtönigazgatóként involválódott. Ezzel együtt a sztenderd narratívában nem szerepel, hogy az őrök elnyomó viselkedése a kísérletvezetők folyamatos jelenlétében, nyomására és jóváhagyásával történt. Elhallgatták, hogy az őröket menet közben is közvetlenül utasították, konkrét eljárásokra is (például a rabok összeláncolása). A kutatók valóban „mindent elkövettek” – de nemcsak annak érdekében, hogy a környezet és a szituáció a börtön funkcionális hasonmása legyen, hanem azért is, hogy a kísérlet kimenetele drámaian igazolja előzetes elvárásaikat.

A kísérlet – egyedülálló módon – videofelvételekkel dokumentálta a rabok és az őrök viselkedésének alakulását. Az ismertté vált részletek (például Korpi érzelmi összeomlásáról) nagy vizuális erővel hatnak a nézőre. A kutatók azonban nem elemezték a teljes videoanyagot módszertani szisztematikussággal és szakszerűséggel.  Ez lehetőséget adott az elfogultan szelektív elemzésre és bemutatásra. Ha emellett igaz, hogy a kulcsszereplők megjátszották a jelenetek egy részét, vagy más okból fakadt a düh és a frusztráció, mint azt a kísérlet narratívája állítja, akkor ezen a ponton is kétségbe vonható a bizonyítékok tényszerű hitelessége.

Bizonytalanná válik az értelmezés is. Zimbardo professzor a vádakat visszautasító nyilatkozata (Zimbardo, 2018. 06. 21) végén ezt mondja: „Az emberi viselkedésre több meghatározó erő hat. Külső és belső, genetikai és eleve elrendelt, történelmi és kortárs, kulturális és személyes tényezők egyaránt formálják” Ennek az árnyalt képnek azonban ellentmond a kísérlet számtalanszor megismételt, „ütősen” egyszerű konklúziója: elegendő egy hatalommal felruházott szerepbe helyezni egy átlag embert ahhoz, hogy rohamos gyorsasággal brutálisan viselkedjen a neki kiszolgáltatottakkal szemben. Az árnyaltabb és megalapozottabb konklúzió ez lehetne: hatalommal felruházva, brutalitást elváró instrukciók és nyomás mellett, pszichésen egészséges amerikai egyetemista férfiak egy része hajlandó brutálisan viselkedni kiszolgáltatott társaival szemben, egy egyetemi kísérlet keretében.

A sztenderd értelmezés a hatalmi szerep elkerülhetetlen viselkedéstorzító hatását hangsúlyozza. A kísérlet azonban sokértelmű, „sűrű” szerephibridizációkat hozott létre. A vizsgálati személy például „börtönőr”, de egyben a professzorával aszimmetrikus viszonyban álló egyetemi hallgató is; a „börtönigazgató” egyben a kísérlet eredményességében érdekelt kutató és oktató is, aki a kísérletben résztvevő diákokkal asszimetrikus viszonyban áll. A szerephatás mellett erkölcsileg is tág és változatos motivációk és célok sejlenek fel a résztvevők viselkedése mögött (pénzkereset, kíváncsiság, együttműködés, a tudomány és a börtönreform szolgálata, ambíció és siker). Az is felsejlik, hogy a résztvevők valós érzelmi reakciókat produkáltak, de a szerepen kívüli okok miatt (például düh amiatt, hogy a kísérletből nem lehet kilépni). Nagyrészt éppen ezeknek a mozzanatoknak az előtérbe kerülése okozza a jelenlegi „botrányt”, a „nem is úgy volt” érzést.

A rendelkezésre álló információk alapján nem lehet eldönteni, hogy a szereplők viselkedése mennyiben volt távolságot tartó szerepjátszás, vagy a szerep ereje általi legyőzetés.

Nem teljesen alaptalan azt állítani, hogy a résztvevők egyfajta improvizációs játékot adtak elő, de az sem, hogy egy, a megélés pillanatában valóságos „funkcionális” börtönben érezték magukat.

Fel lehet vetni, hogy éppen abban van a kísérlet mélyebb igazsága, hogy ez mindegy is. Mindegy, hogy milyen motivációból, milyen szereptudattal vált az őrök egy része brutálissá, a lényeg az, hogy ez megtörtént. Ebből a szempontból az is mindegy, hogy hogyan érték el a kísérletvezetők, hogy az őrök brutálisan viselkedjenek; a fontos az, hogy elérték – mindez éppen a „szituációs nyomás” interpretációját igazolja.  Ezzel szemben viszont felvethető, hogy az emberi viselkedés megértése szempontjából nem érdektelen, hogy pontosan milyen nyomásra, milyen körülmények között, milyen motivációból fakadó viselkedések alakulnak ki egy hatalmi szituáció keretében. A túlságosan leegyszerűsítő tézis „bizonyítása” és prekoncepcióra épülő értelmezése durva megközelítés. A „gonoszság” (és a jóság) megnyilvánulása az interakcionista felfogás szerint (v.ö. például Carnahan and McFarland, 2007; Haslam and Reicher, 2012; Kim, 1999) nem „banálisan egyszerű”, mivel komplex tényezők egymásra hatásának eredménye.

A kísérlet „mélyebb igazsága” ugyanakkor sokakat azzal érint meg, hogy az élet gyakran igazolni látszik a börtönkísérlet konklúzióját. Ténylegesen tapasztalhatjuk, hogy „az átlagember” kiélezett körülmények között képes szörnyűséget elkövetni. Az élet a legnagyobb kísérletező. A börtönkísérlet problematikája ezen a ponton összeér a pszichoanalízis értelmezésével. 1914-ben, a Nyugat lapjain Ferenczi Sándor a következőket írta az első világháború kapcsán:

„Elképzelhető olyan szempont, melyből nézve a még oly borzalmas és izgalmas események is csak a kísérleti lélektan nagyarányú experimentumainak látszanak. Afféle »Naturexperiment«-eknek, amilyeneket a tudós dolgozószobájában megcsinálni nem bír, legfeljebb ha gondolkodása műhelyében. Ilyen kozmikus laboratóriumi kísérlet a háború. Békés időkben az egyes ember álmainak, ideges tüneteinek, művészi alkotásainak, vallásának szövevényes módszerrel való vizsgálata útján lehet csak kimutatni (és még így is alig talál vele az ember hitelre): hogy az emberi lélek rétegzett, s hogy a kultúra csak szépen díszített kirakat, míg a bolt mélyében primitívebb portéka van felraktározva. A háború egy rántással letépte ezt a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert. (...) A tanulság pedig ebből ez lehetne: béke idején ne szégyenkezzünk, ha a kezdetleges embert vagy akár az állatot is felismerjük magunkban, nem szégyen a természettel ily közel rokonságban lenni. Háborúban pedig ne tagadjuk meg gyáván az élet magasabb kultúrértékeit s ne áldozzunk fel belőlük többet, mint amennyit okvetlenül szükséges” (Ferenczi, 2014).

Ferenczi és Zimbardo magyarázata eltérő, de mindkettő nyomán felvethető a személyes felelősség kérdése.

Ferenczi értelmezési kerete atavisztikus emberi ösztönökre épít, és arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg erkölcsi normáinkat. A börtönkísérlet üzenete is értelmezhető úgy, hogy tudnunk kell, nyomás alatt mindnyájan esendőek vagyunk. Határainkat nem ismerjük, ezért ne legyünk elbizakodottak, és nehéz helyzetekben igyekezzünk erkölcsi erőforrásaink legnagyobb igénybevételével ellenállni a bennünk rejlő lehetséges embertelenségnek. Ha viszont az értelmezés azt mondja, hogy külső tényezők hatására jelentős karakterváltozáson mehetünk át, és „tudományosan bizonyított”, hogy a szituáció ereje, a hatalmi pozíció bárkit gátlástalan agresszorrá tehet, akkor felmentést kapunk tetteink súlya alól. A „parancsra tettem” mellett ott van a „körülmények hatására tettem”. Hozzá lehet fűzni, hogy ez nem feltétlenül jelenti a felmentést a személyes felelősség alól, de ez erőtlen kiegészítés a börtönkísérlet sztenderd értelmezése fényében. Zimbardo professzor igazságügyi szakértői megnyilvánulási is ezt támasztják alá.

A kísérlet tanulságainak egy olvasata azt mondja, hogy az igazságügyben dolgozóknak, politikusoknak és bíróknak tudniuk kell, hogy ha másfajta „szituációs nyomások” alatt élnének, akkor ők ülnének a börtönökben azok helyén, akiket most ők börtönöznek be (Sherrer, 2003). A mai társadalmi igazságosság-vitákban is középpontban áll az a kérdés, hogy a bűnelkövetésben mi a szerepe a rossz társadalmi körülményeknek, és mi a személyes felelősségnek. Ha az emberi cselekvést a jó vagy rossz társadalmi körülmények termékének tartjuk, akkor a rossz feltételek mellett élők a körülmények áldozatai, a jó feltételek mellett élők pedig ezek haszonélvezői, de egyik esetben sem hangsúlyozzuk az egyén tetteiért tartozó felelősségét. A pszichológiatudomány tekintélyét hordozó megszólalásoknak súlyuk van, mert a társadalmi cselekvést befolyásolja, hogy csoportok vagy egyének a biológiai vagy környezeti determinizmus pecsétjével jóváhagyást kapnak-e tetteik elkövetéséért.

A börtönkísérlet újbóli átgondolása a pszichológiatudomány működése szempontjából visszavezet az origóhoz: hogyan lehet a komplex szociális emberi viselkedést tudományos vizsgálat tárgyává tenni? A tudományos kísérlet a szociálpszichológiában is erős és hatékony kutatási módszer, nem könnyű azonban egyszerre figyelembe venni a vizsgált viselkedés összetettségét, a kutatás érvényességét, az eredmények megalapozott általánosíthatóságát, és az értelmezés árnyaltságát. A pszichológia sokáig az emberi viselkedés általános törvényszerűségeit kereste. Ennek jegyében erősen leegyszerűsített elméleti keretek és magyarázatok születtek. A „külső” és „belső” tényezőket előtérbe toló elméletekből gyakran kimaradt a közrejátszó tényezők komplexitásának értékelése és a saját életét alakító, magáért és tetteiért felelős ember mint fő tényező.

A „banalitás tézis” jegyében, és a Milgram- és Zimbardo-kísérletek által megerősítve, szinte axiomatikussá vált az a nézet, hogy bárkiből vadállat lehet. Ez a tétel azonban nem igazolt. Újabb kutatások is rámutatnak arra, hogy az engedelmesség feltételes, és az emberek akkor hajlamosak követni egy vezetőt, ha azonosulni tudnak vele, és elfogadják, amit a tekintélyt képviselő személy képvisel (Haslam és Reicher, 2012). Hannah Arendt „banalitás tézise” jóval bonyolultabb annál, mint ahogyan azt interpretálni szokták (Lang, 2014).

Európából verbuvált ISIS harcosok és egyéb terroristák, a nem szűnő etnikai öldöklések, a virágzó emberkereskedelem (a sor hétköznapibb példákkal is folytatható) – mindez továbbra is feladvány a közember és a tudományos pszichológia számára. A stanfordi börtönkísérlet tanulságai messzire vezetnek, de mindenképpen jó lehetőséget adnak a széleskörű kritikai reflexióra.

Utalás az angol mondásra, miszerint egy rossz alma egy egész kosár almát megrohaszt.

A cikk tartalma podcaston is elérhető: Podcast wih Ben Blum The lifespan of a lie. https://medium.com/s/trustissues/the-lifespan-of-a-lie-d869212b1f62

A US Army Ranger egy elit légidesszant egység, amely az amerikai különleges egységek (US Special Operations Command) parancsnoksága alá tartozik.

Ennek minimum követelménye lett volna a független kódolók alkalmazása; ugyanakkor le kell szögezni, hogy az 1970-es években még nem alakult ki a kvalitatív módszertan alkalmazása a pszichológiában.

Köszönöm Fülöp Mártának, hogy felhívta a figyelmemet erre az érvelésre.

Az idézetre a „Pszichoanalízis – anno és ma” című konferencián (MTA,  2018 09.28) elhangzott előadások hívták fel a figyelmemet.