Az érzelmek letiltásának eredménye: szorongás és alacsony önértékelés

Már nagyon fiatal korban megtanuljuk, a környezetünk számára mely érzelmek elfogadhatóak, kívánatosak, és melyek kerülnek a tűrt vagy tiltott, de leginkább sürgősen elfojtandó kategóriába. Cikkünkben áttekintjük, hogyan hat mindez a későbbi önértékelésünkre, és a szorongásra.

Amikor megjelenik bennünk egy érzelem – legyen az kellemes vagy kellemetlen – az első reakciónk általában az, hogy valamilyen szempontból megítéljük, pozitívnak-negatívnak, de leginkább helyénvalónak vagy nem helyénvalónak címkézzük. Russ Harris, az elfogadás és elköteleződés terápia egyik fő képviselője másodlagos diszkomfortnak nevezi azt a szorongást, melyet érzelmeink, gondolataink megítélése által generálunk magunknak.

A címkézés további érzelmeket, adott esetben jelentős szorongást tud kiváltani, amennyiben az elsődleges élmény a nem helyénvaló vagy negatív kosárba kerül – ilyenkor már gyakorlatilag azon szorongunk, amit érzünk, vagy gondolunk. Fontos, hogy ezt megtanuljuk elválasztani az elsődleges élménytől: ha az egyenletből kivesszük a címkézést, hogy jó vagy rossz, vajon akkor is szoronganánk? A különböző relaxációs módszerek, a mindfulness, a meditáció segítenek ennek a belső térnek a megteremtésében, ahol mintegy külső, pártatlan szemlélőként tudunk ránézni a gondolatainkra.

Buda László írja az Életbátorság című könyvben, hogy a keleti spirituális hagyomány és világkép fontos része, hogy a gondolatainktól és érzelmeinktől el tudjunk távolodni, ne kezeljük őket tényekként, el tudjuk őket engedni – de ennek előfeltétele, hogy megengedjük nekik a létezést.

Sok mentális probléma pont abban gyökerezik, hogy minden erőnkkel igyekszünk megszabadulni egy olyan érzelemtől vagy gondolattól, amelyet rossznak címkézünk magunkban.

Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt már egészen korán elkezdjük megtanulni, a környezetünk reakcióit monitorozva. Milyen érzelmekre hogy reagál a család, mi az, ami kifejezhető, mi az, amitől a szülők idegesek lesznek, vagy mérgesek? Mit jutalmaznak, dicsérnek? Például megjegyzik, hogy olyan jó, hogy te ilyen jó kislány vagy, veled sosincs semmi baj – az ilyen jó kislányokból sajnos nagy valószínűséggel lesznek szorongó nagylányok, ugyanis megtanulják magukba elfojtani a problémáikat, dühüket, szoromúságukat, hiszen továbbra sem szeretnének „bajt okozni” a környezetüknek.

Egy másik tipikus eset, ha a gyereknek valami baja van, szomorú, hisztizik, attól a szülő frusztrált lesz, mert megkérdőjeleződik benne a saját szülősége, tehát ő maga sem tudja leválasztani a gyerek érzelemi állapotát a saját önértékeléséről, ezért nem megnyugtatóan, hanem dühösen lép fel. Bánki György a nárcizmusról szóló könyvében megjegyzi, hogy gyakran saját el nem fogadott érzelmeinket és belső tartalmainkat üldözzük és büntetjük a másikban: egy szülő, aki nem tud mit kezdeni a saját félelmével például, a gyerek félelmére is tiltással, elutasítással reagál – ugyan már, nem félhetsz egy ilyen apróságtól!

Ártatlan megjegyzésnek tűnik, mégis messzemenő károkat tud okozni, ha bármilyen érzelemmel kapcsolatban azt az üzenetet kapjuk, hogy nem szabad azt éreznünk. Ezek mögött a tiltások mögött nagyon gyakran az áll, hogy felcserélődnek a szerepek: a gyerek elégíti ki a szülő érzelmi igényeit, és nem fordítva. A szülő jónak akarja megélni magát, jó szülőnek, magukat boldog családnak, ezért a gyerek érzelmeit is ehhez kell igazítani.

Él ez a mítosz a modern társadalomban, hogy mindenki legyen boldog, és neveljünk boldog gyerekeket, de valójában nem azok a gyerekek lesznek boldogok, akik azt tanulják meg, hogy ez az egyetlen elfogadható, kimutatható, preferált érzelem, hanem akiknek a környezete tud valamit kezdeni azzal is, ha valaki dühös, fél, csalódott vagy szomorú. Sokszor az a baj, hogy a szülőkben is működik egy tökéletes szülő/anya/apa/feleség/férj akarok lenni program, ami eleve tiltja az ezzel ellentétes belső tartalmak megélését, kifejezését.

A tökéletes természetellenes, mégis ezt tanítja nekünk a társadalom, ezt tanítják a szülők, erre nevel az iskolarendszer.

Az, hogy mennyire tudjuk megélni és kifejezni az aktuális helyzetben keletkező, valós érzelmeinket, elsődleges fontosságú az egészséges énkép és érzelemszabályozás kialakulása szempontjából.

Amit nem fejezhetünk ki, nem élhetünk meg, azt szégyellni fogjuk, a szégyen pedig az alacsony önértékelés melegágya.

Ha én olyat élek meg, amit nem szabad, ami rossz, abból egy gyerek könnyen levonja a következtetést, hogy ő a rossz, és ez a felnőtt énképébe beépül. Pedig adott esetben lehet, csak arról van szó, hogy teljesen jogosan dühös, vagy önző, vagy figyelmet akar egy helyzetben, mert ez egy gyereknél természetes, de rászólnak, hogy nem szabad.

Ahhoz, hogy kevesebb szorongással éljük az életünket, sokszor az elfogadáson keresztül vezet az út: hogy feloldjuk magunkban a tiltó parancsokat arra vonatkozóan, mit szabad(ott) és mit nem szabad(ott) éreznünk. Ebben az érzelmi megélésében óriási erő van, és gyakran hosszú terápiás munka gyümölcse feloldani ezeket a korán rögzült tiltásokat, megtanulni szeretni magunkban azokat a részeket is, amiket valami miatt már egészen korán elzártunk, rossznak bélyegeztünk.