Édesanyánk és édesapánk rengeteget foglalkozik velünk kiskorunkban: hosszú évekig óvnak és tanítgatnak bennünket, igyekeznek felkészíteni a nagybetűs életre. Mindezek tekintetében vajon előfordulhat-e, hogy gyermekkorunk főszereplői mégsem gyakorolnak ránk akkora hatást, hogy az mindörökre meghatározzák a személyiségünket? Abban az esetben elvégre, amikor ők nincsenek jelen, még a leghétköznapibb viselkedésformáink is merőben eltérnek attól, amit a jelenlétükben rendszerint tanúsítunk. Hihetetlenül hangzik? Judith Rich Harris azt javasolja, hogy tegyük félre kicsit a hiedelmeinket, s nézzünk inkább szembe a tényekkel!

Harris szerint azok a vizsgálatok, amelyek megpróbálták elkülöníteni egymástól az örökölt gének és a környezeti tapasztaltok hatását, kimutatták, hogy a genetikai hasonlóság kiiktatása után az egyazon családba született és egymás mellett nevelkedett gyerekek gyakorlatilag semmiben sem hasonlítanak jobban egymásra, mint két véletlenszerűen kiválasztott ember. Gyakori tapasztalat, hogy az édestestvérek elsősorban csak a génjeik hasonlósága miatt rendelkeznek közös vonásokkal. A mostohatestvérek pszichológiai egyezése éppen ezért

csak annyi lesz, mint amennyi két idegen gyermek között lenne.

Harris megfigyelései szerint egy kedves és megértő családba befogadott gyerek nem lesz szignifikánsan kedvesebb természetű, mint egy zsémbes családban felnövekvő – ugyanúgy, mint ahogy egy könyvszerető családba befogadott gyerek sem lesz számottevően intelligensebb, mint egy sorozatrajongó családban felnövekvő. Mivel az ilyen és ehhez hasonló eredmények nem teljesen illeszkednek a gyermekkori fejlődés klasszikus elméleteihez, a pszichológusok egy része megpróbálja figyelmen kívül hagyni vagy elbagatellizálni őket… pedig a tények egyre csak gyűlnek és gyűlnek!

Az örökbe fogadott gyerekek számos tekintetben inkább az édes, mintsem a mostoha szüleikre hasonlítanak jobban.

Egy érdekes vizsgálat például azt találta, hogy a bölcsődések sem a viselkedésükben, sem az alkalmazkodóképességükben nem különböznek lényegesen azoktól a kicsiktől, akikkel az édesanyjuk otthon maradt ennyi idősen (NICHD Early Child Care Research Network, 1998), s hogy végső soron az egykék személyisége sem lesz más, mint azoké a gyerekeké, akiknek meg kellett küzdeniük testvéreikkel a szülői figyelemért (Falbo és Polit, 1986). A szüleikkel koreaiul vagy lengyelül, míg a kortársaikkal angolul beszélő gyerekek felnőttkorukban nem egy esetben inkább angol ajkúak lesznek (Harris, 1998). A szülői házon kívül elsajátított nyelv tehát bizonyos esetekben felülírhatja az otthon használtat, sőt akár még az akcentust is megszüntetheti!

Sose becsüljük alá a gének erejét!

Harris felteszi a kérdést: mégis mi a helyzet azokkal a közismert jelenségekkel, hogy a sikertelen egyéneknek a gyermekeik is sikertelenek lesznek, vagy hogy a szeretetben felnőtt csemetékből jobb ember lesz, mint azokból, akikkel rosszul bántak a szüleik? A kutatónő szerint az a legfőbb baj ezekkel a megfigyelésekkel, hogy az egyes vizsgálatok nemigen bajlódtak a genetikai és a környezeti hatások empirikus megkülönböztetésével. A gyerekek sikertelensége vajon a szüleik teremtette „szerencsétlen környezetből” vagy inkább a tőlük örökölt személyiségvonásokból következik-e? A szerető ölelgetés eredményezi-e a kedvességet,

vagy inkább a kedves személyiség váltja ki a gondozókból a forró öleléseket?

Plomin, Owen és McGuffin (1994), valamint Reiss (1997) tanulmányai szerint a sikertelenség hátterében álló problémák javarészt örökletesek, továbbá az ölelgetés is inkább csak a „kellemes személyiségű” gyerekeknek szól. A kicsik későbbi sikerességről és kedvességről tehát nagyon úgy néz ki, hogy nem a szülők döntenek! Az igaz ugyan, hogy elsősorban ők határozzák meg az utódaik otthoni magatartását, csakhogy arra is következtethetünk-e mindebből, hogy ugyanígy fognak majd viselkedni a kicsik az iskolában és a játszótéren is? A kutatók gyakran szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a gyerekek igencsak eltérően nyilvánulnak meg a különféle társas helyzetekben. Gondoljunk például arra a kisfiúra, aki otthon már egy karcolás miatt is sírva fakad (mert nagyon jól tudja, hogy a szülei azonnal megvigasztalják majd), míg a játszótéren, a barátai előtt valószínűleg meg se nyikkan!

A barátságos, nyílt és könnyen kezelhető gyerekeket már alapvetően is többet szeretgetik a szüleik.

Akárhogy is, a gyerekek igen hamar megtanulják, hogy miként kell otthon, s hogy miként kell másutt viselkedniük – csakhogy Harris szerint ez utóbbi lesz inkább az, amely felnőttként is elsősorban jellemezni fogja őket. Előbb-utóbb elvégre mégiscsak el kell engedniük majd a szüleik kezét! Azon hiedelem tehát, amely szerint a felnőttek életének halvány másaként fogják fel a gyerekek a saját világukat, meglehetősen szülőcentrikus. A kicsik célja egyáltalán nem az, hogy az anyjukhoz vagy az apjukhoz hasonlóvá váljanak, hanem az, hogy önmaguk legyenek. Harris legfőbb üzenete az, hogy a gyerekek nem viaszból készülnek, amit aztán a szülők tetszés szerint formázhatnak. Ranschburg Jenő magyar pszichológus mindehhez nagyon hasonló nézeteket önt szavakba, amikor a következőképpen fogalmaz:

„(…) akkor vagyok a legjobb szülő, ha rózsát, és nem tulipánt akarok nevelni a rózsának készülő magból.”

 

Felhasznált szakirodalom: Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., & Loftus, G. R. (2005). Atkinson & Hilgard Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.