#szülés - egy médiahekk szociálpszichológiai napszemüvegen át

Hetekkel ezelőtt a sajtó attól volt hangos, hogy az egyik magyar celeb pár élőben közvetítette gyermekük születését. Sokan kifejtették a véleményüket erről, és amit ezzel az akcióval kapcsolatban el lehetett mondani, lényegében szinte már mind elmondták. Talán ennek is köszönhető, hogy az „élőzés” körül kevert por azóta elült (Google-ben a „berki” és „szülés” keresőszavakra kiadott legfrissebb cikket november 8-án publikálták, leszámítva azt, hogy november 13-án Berki Mazsi megmutatta szülés utáni alakját.)

A megjelent cikkeket olvasva feltűnő, hogy a témával kapcsolatos véleményalkotásban jellegzetesen megkülönböztethető kétféle stílus. Az egyikre jellemző a higgadtabb, tárgyilagosabb hangnem. Tartalmilag szerepel benne legalább utalás a megszületett gyermek jogaira. Ezek a cikkek általában szakembereket szólaltatnak meg a témában. A másik stílus ennél sokkal szubjektívebb. Ez leginkább laikusok naiv eszmefuttatása arról, hogy mi a helyes, illetve ki is a hibás ilyenkor. Gyakran igen indulatosan, még a trágárságot sem mellőző formában történik mindez.

Nem célom elítélni az utóbbit az előbbivel szemben. Mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága és funkciója, és azt gondolom, hogy alapvetően mindkettő ugyanannak a tárasas igénynek a kétféle megnyilvánulása. Ez jól megmutatkozik abban is, hogy bárhogyan is szóltak, lényegében mindegyik cikk elítélte, vagy elzárkózott ettől az akciótól. A kommentelő és lájkoló támogatók egy másik, de szintén idetartozó jelenséget reprezentálnak.

Ezt a hasonlóságot könnyen megérthetjük, ha a szociálpszichológia norma fogalma felől közelítjük meg. Bár a norma fogalma közismert, mégis érdemes feleleveníteni a definíciót. Susan T. Fiske Társas alapmotívumok című művében „a valahova tartozás és megértés íratlan társadalmi szabályai”-ként definiálja a társas normákat. Vagy, ahogy Csepeli György fogalmaz:

„A norma előírások sorozata, ami megszabja, hogy egy adott személyiségnek adott helyzetben és viszonylatban hogyan lehet, szabad, kívánatos vagy kötelező viselkedni” (Csepeli, 2014).

Az aktív normaértelmezés eredményeként szabályok keletkeznek.

Hogyan kapcsolódik mindez az élőben közvetített vajúdáshoz és szüléshez? Ez az akció több ponton is normasértő határátlépés volt. Hogy milyen normákat érintett, az kiolvasható a cikkekből. Ebből csak néhányat emelnék ki. Ilyen volt például a születés intimitásának a normája, a jóízlés (ezen belül a „nem minden eladó”) normája vagy a szülői szeretet normája (ezen a ponton merültek fel a gyermekjogi kérdések). A másik oldalról voltak próbálkozások arra, hogy azzal mentsék az eseményt, hogy azt már meglévő, nem normasértő intézményekhez hasonlítsák (és horgonyozzák). Ilyen volt, amikor az ismeretterjesztő filmek farvizén igyekeztek szülésfelkészítőknek átkeretezni az „élőzést”, vagy amikor a „trollok” elleni védekezéssel magyarázták, hogy a szülést már csak pénzért lehetett megtekinteni. Ezek a magyarázatok nem találtak különösebb visszhangra.

Az élőben közvetített szülésre/születésre adott heves reakciók pontosan lekövették azoknak a kísérleteknek az eredményeit, melyek során a kutatók a csoporton belüli devianciára történő reakciókat vizsgálták: „a csoportok éppen az egyesülési tendencia veszélyeztetése folytán, rendkívül hevesen reagálnak erre. Kísérletileg előidézett helyzetekben azt tapasztalták, hogy a normasértő viselkedés a csoporton belül interakciót és kommunikációt eredményez a normasértő egyén irányában” (Csepeli, 1997). Természetesen a deviancia megítélése nem ennyire egységes. A témát vizsgáló korai kísérletek rámutattak, hogy a „deviáns” magatartás kifejezetten imponáló is lehet. Valószínűleg az lehetett a lájkolók és a támogatók számára is.

Ugyanakkor ez az eset arra is felhívta a figyelmet, hogy a normákból levezetett szabályok nem örök érvényűek.

Ha a szabályok valóban aktív normaértelmezés eredményei, akkor azoknak követniük kell a megváltozott realitásokat.

Jelen esetben arra mutatott rá, hogy az online vagy virtuális térben történő események jócskán alulszabályozottak. Itt elsősorban a felemerülő gyermekjogi kérdésekre gondolok, de az is nyilvánvaló, hogy az online tér olyan sajátossággal, lehetőségekkel és veszélyekkel bír, amivel a valóság (zavarba ejtő így leírni: a „nem-virtuális-tér”) nem. Sokkal több speciális szabályozásra lenne szükség a gyermekek, de akár a felnőttek védelmében is.

Mik ezek a veszélyek? A sharenting, oversharenting jelenségéről és annak veszélyeiről korábban már mi is írtunk. Ehhez kapcsolódik de speciálisabb területet céloz meg az ÖRT (Önszabályozó Reklám Testület) és a Hintalovon Alapítvány közös ajánlása a gyermekek reklámokban és influenszer együttműködésekben való szerepeltetésének minimumszabályairól. Ebben olyan veszélyekre hívják fel a figyelmet, mint a digitális lábnyom; a zaklatás és visszaélés; énkép és testkép, bizonytalanság; intimitás sérülése és a digitális tudatosság kérdése.

Ez a sor a többszörösére bővíthető, ha nemcsak a posztok szereplőinek, hanem az online felhasználói oldalról is megnézzük. Egy nemrégiben megjelent tanulmány megpróbálta összegyűjteni a jelenleg ismert közösségi médiához és okostelefonhasználathoz köthető pszichológiai sérüléseket, vagyis az egyén jóllétére és pszichéjére gyakorolt káros hatásokat. Már ezek száma is ijesztő: az eddig megjelent tanulmányok alapján több mint 30 kognitív, érzelmi vagy viselkedéses tünetet soroltak fel. Az alvási problémán, a szorongáson és depresszión, a negatív önrtékelésen túl olyanok is szerepeltek a felsorolásukban, mint a cyberbullying, a phubbing (személyes találkozók alatti telefonnyomkodás, a másik semmibevevése ezáltal), a FoMO („Fear of missing out”, vagyis a valamiből kimaradástól való félelem) és a kényszeres ellenőrző („checking”) magatartás.

Természetesen nem szeretném azt sugallni, hogy ennek a médihekknek, vagy a Berki házaspárnak célja lett volna, hogy ezekre a kérdésekre felhívja a figyelmet, illetve arra, hogy a normák újraértelmezésére volna szükség, és a szabályoknak követniük kellene a megváltozott realitásokat. Ettől függetlenül azonban mégis lehetőséget adott arra, hogy a tárgyilagosabban megfogalmazott cikkek által ez a gyermekjogi kérdés szélesebb körhöz eljusson. Talán épp ennek hiánya az, amit az indulatosabb véleménynyilvánításokkal szemben kritikaként meg lehet fogalmazni. Maximálisan betöltik normavédő szerepüket, de ezzel együtt szelepként is funkcionálnak és a higgadt átgondolásra és újragondolásra már nem marad lendület.