A Netflix új sorozata, az Umbrella Academy jóval több annál az újabb, szuperhősös képregény-adaptációnál, mint aminek elsőre látszik: a karakterek cselekedetei és a végkifejlet szoros összefüggésben vannak a gyerekkori bántalmazás különböző formáival, és ennek felnőttként is viselt terheivel.
A sorozatban hat, különleges képességgel bíró ember tetteit követhetjük nyomon, akiket az köt össze, hogy a világ különböző pontjain, de egy napon születtek, és meglehetősen különös körülmények között: aznap reggel még egyikük édesanyja sem volt terhes. A gyerekeket egy gazdag polihisztor vette magához, létrehozva ezzel az Umbrella Academy nevű intézményt, ahol arra képezte a gyerekeket, hogy megtanulják használni az egyedi képességüket, és egy szuperhős-osztagként lépjenek fel a világ megmentésére.
Már ebből is sejthető, hogy nem feltétlenül a gyöngéd, szerető gondoskodás és felszabadult játék jellemezte a gyerekkorukat. Nevelőapjuk még nevet sem adott nekik, csak sorszámot, Egyesnek, Kettesnek stb. hívta őket, és szigorú szabályok között éltek. A közös étkezések alatt nem volt szabad beszélgetniük, a vasárnap délután kijelölt fél óra kivételével pedig nem játszhattak együtt. Ha bementek jó éjt kívánni a nevelőapjukhoz, rájuk se nézett, a munkájába volt temetkezve. Csak az érdekelte, hogy mit tud kihozni a gyerekek képességeiből: mindegyiküknek egyéni kiképzést adott, semmilyen eszközt nem kímélve, hogy kemény harcos váljon belőlük. Volt köztük, akit 13 évesen hosszú időre egy kriptába zárt, hogy legyőzze a félelmét a halottaktól, mert az volt a képessége, hogy látta őket és tudott beszélni velük – az élmény ehelyett annyira traumatizálta a gyermeket, hogy soha nem tudta feldolgozni, és felnőttként alkoholistaként és drogfüggőként láthatjuk viszont, azóta is menekülve a képessége elől. De volt, aki még a „csodagyerekeknél” is rosszabbul járt: a Hetes, Vanya (Ellen Page), akinek teljesen más szerep jutott.
Ő volt ugyanis az, akit kihagytak. Aki nem hallott mást, mint hogy ő csak átlagos, nincs különleges képessége, ezért nem gyakorolhat a többiekkel, nem szerepelhet a családi fotókon, és nem viszik magukkal a küldetésekre. Egész életében azt sulykolták belé, hogy nem elég jó, nem elég különleges, nem olyan, mint a többiek, mert nincs szuperképessége, így még azt a figyelmet sem kapta meg, amit ők a kiképzésük révén igen. A többi gyerek sem foglalkozott vele, nem tartozott közéjük, mert nem tudott részt venni a kalandjaikban – őket az apjuk már gyerekként is bevetésekre küldte, míg a Hetes otthon maradt.
A gyerekkori elhanyagolás is a bántalmazás egy formájának tekinthető, mind fizikai, mind érzelmi szempontból. Korábbi cikkünkben részletesen olvashattok az elhanyagolás következményeiről, de összefoglalva elmondható, hogy ezek a hatások jellemzően később mutatkoznak meg: nem látható sérülés, hanem diszfunkcionális működés formájában. Ide tartozik a csökkent önértékelés, a tartós boldogtalanság és a társas izoláció, illetve magasabb a mentális betegségek kialakulásának kockázata is.
A fentiek érvényesek Vanya esetében is: a sorozatban láthatjuk, hogy felnőttként súlyos önértékelési problémákkal küzd, nem tud kiállni magáért, nem hiszi el, hogy tehetséges. Kiskora óta hegedül, ezzel próbált meg kompenzálni, különlegessé válni, de ugyanazt éli meg továbbra is, amit gyerekkorában: már három éve másodhegedűsként játszik egy zenekarban, és fel se merül senkiben, hogy előléptessék – amikor késik a próbáról, a karmester még meg is jegyzi, hogy nem vette észre a hiányát. Kapcsolatai sincsenek, nem gondolja, hogy valaki szerethetőnek tarthatja, magányosan éli az életét. Az utóbbi egyébként a többi gyerekre is igaz, mert hiába fejlesztették gőzerővel a tehetségüket, és nyomták őket előre a karrier felé,
érzelmi szempontból teljesen elhanyagolták őket is, így felnőttként nem tudtak jól élni a képességeikkel, elszigetelődtek, és a magánéletükben nem voltak boldogok, nem voltak pozitív kapcsolataik.
A fordulópontot a Hetes életében az hozza el, amikor rájön, hogy egész gyerekkorában hazudtak neki, mert nemhogy neki is van különleges képessége, hanem az ereje még hatalmasabb is a testvéreinél, csak féltek tőle, ezért inkább gyógyszerekkel elnyomták. Itt lenne az esély arra, hogy a sérült személyisége újra éppé váljon, és meginduljon az önelfogadás útján, újraépítse az énjét és a kapcsolatait, azonban a sérülése olyan mély, és a haragja olyan erős, hogy támogató segítség híján inkább teljesen megszakítja a kapcsolatot a korábbi alárendelődő, elhanyagolt énjével, és a bosszú útjára lép rá, lerombolva mindent, ami a gyerekkorához kötötte. Ezzel azonban a személyiségének pozitív oldalát, a figyelmességét, együttérzését is teljesen elhagyja, és egy sérülésből és (jogos) haragból táplálkozó, pusztító „Darth Vader” lesz belőle, ami mind tudjuk, hogy nem végződik jól.
A gyermekkori elhanyagolással elsősorban a bizalom és az önmagunkba és másokba vetett hitünk sérül, így ennek helyreállítása lehet a gyógyulás útja is, azonban ez hosszú folyamat, mely a fájdalmas érzések megélésén és feldolgozásán keresztül történhet. Fontos kimondani, vagy valamilyen formában kifejezni a sérülést, és újraírni a saját életünket, most már felnőttként. Nemcsak a klasszikus terápia segíthet ebben, hanem akár különböző művészetterápiás módszerek, vagy a pszichodráma, mert sokszor a sérülés olyan mély, és az érzelmek olyan intenzívek, hogy nehéz verbálisan feldolgozni őket. A sorozat második évada, ha lesz, szintén Vanya meggyógyítására fog majd koncentrálni, hiszen testvérei is felismerték, hogy nem a világot kell megmenteni, hanem őt – és saját magukat.
