„Vágyom, tehát vagyok” – Freud, a tudományos botrányhős

A pszichoanalízis „propagálásában” minden bizonnyal igen sokat segített az a történelmi kontextus, amelyben Freud elméletrendszere kialakult. A pszichoanalitikus tanok ugyanis homlokegyenest szembementek azokkal a társadalmi értékekkel, amikben az osztrák pszichiáter kortársai szentül hittek. Hát kell ennél jobb marketing? Freud vitathatatlan sikerének titka nemcsak teóriája eredetiségében rejtett, hanem abban is, hogy polgárpukkasztó forradalmárként lázadt fel kora képmutatása ellen.

Sigmund Freud mindig is úgy vélte, hogy a tudományos fejlődés során az emberiség „kollektív egóját” három nagy csapás érte. Az első Nikolausz Kopernikusz azon felismerése volt, hogy a világegyetem középpontja nem a Föld, hanem a Nap. A második Charles Darwin felfedezése, amely szerint az ember nem a teremtés csúcsa, hanem csupán az evolúció egyik terméke. A harmadik pedig Freud lélektani elképzelése arról, hogy gyakorlatilag mindannyiunkat tudattalan ösztöneink irányítanak. Az ember tehát a természetnek sem, az élőlényeknek sem, sőt még a saját elméjének sem lehet az ura! Na de mégis miért volt ez akkoriban ekkora fordulat?

Nézzünk csak körül kicsit Freud korában!

Az osztrák pszichiáter első írásai az 1800-as évek végén, a viktoriánus kor kései időszakában láttak napvilágot. A közép- és felső osztály tagjai ez idő tájt jellemzően úgy tekintettek a humánumra, mint amely a felvilágosult elme legmagasabb fokára hágott, s amely ily módon szinte karnyújtásnyira került a tökéletesség állapotától. Ezt a meglehetősen önelégült felfogást a mai mércék szerint nyugodtan tekinthetjük önkényesnek és képmutatónak, akárcsak az olyan személyeket, akik meg sem próbálnak tudomást venni az esetleges hibáikról és fogyatékosságaikról. A viktoriánus korban ráadásul még az emberi szexualitást is egyfajta tabunak nyilvánították,

elvégre az olyan mocskos és állatias, hogy a puszta gondolata is degradál.

Mostanra laikusként is érezzük talán, hogy Freud valóságos atombombát dobott erre a felettébb begyöpösödött és álszent világra. Értelmes és magasztos élőlények helyett primitív bestiákkét mutatta be az embereket, akiket tudattalan erők, kielégítetlen vágyak és múltbéli konfliktusok mozgatnak. Sosem hitt abban, hogy Isten a saját képére teremtett volna minket, sokkal inkább egy önhitt állatseregletként tekintett a népre. Sőt, még a csecsemőket is a szexuális és az agresszív vágyak kiszolgáltatottjainak vélte. Az első világháború szörnyűségei mindeközben meggyőzően bizonyították, hogy a civilizáció álarca sokkal törékenyebb annál, mint azt oly sokan gondolták.

A pszichoanalitikus tanok részint azért állították a feje tetejére az akkori tudományos világot, mert pimaszul szembehelyezkedtek számos, széles körben elfogadott nézettel. A másik ok az volt, hogy Freud talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektetett az agresszió és a szexualitás kapcsolatára, valamint a gyerekek pszichoszexuális fejlődésére. Emiatt sokan illetlennek, sőt perverznek találták őt. Az sem segített túl sokat, hogy Freud zsidó származású volt, ami egy antiszemita társadalomban nyilván elég nagy feltűnést kelthetett. A pszichoanalízis elméletrendszerét ráadásul a saját klinikai megfigyelésein kívül semmivel sem igazolta, így természetes, hogy tudóstársai meglehetősen szkeptikusan fogadták azt. Furcsamód azonban pont ez a kritikus ellenállás bizonyult végül a legjobb „reklámfogásnak”!

Nézzünk csak körül kicsit Freud elméjében!

Freud mélylélektani elképzelése szöges ellentétben állt ugyan a viktoriánus korszak általános embereszményével, mégsem lebegett mindenféle előzmény nélkül a levegőben. Ihletője volt például Darwin azon megállapítása, amely szerint az ember is csak egy a természetben élő állatok közül, s hogy valójában minden teremtményt az egyed- és a fajfenntartás vezérel. Ezek a megfigyelések pontosan megegyeztek Freud későbbi, élet- és halálösztönökről alkotott (valamivel provokatívabb) elméletével. Az is igaz ugyanakkor, hogy habár az akkori társadalom alapvetően racionális lényeknek tartotta az embert, Schopenhauer és Nietzsche már ekkor is amellett érvelt, hogy mindennapi cselekedeteinket sokszor illogikus impulzusok mozgatják a háttérben.

Ez az elképzelés azóta is lépten-nyomon visszaköszön a pszichoanalízisben!

Freudra más diszciplínák képviselői is igen nagy hatással voltak. Az ő gondolataikat is gyakran építette be (kissé feltupírozva) a saját teóriájába. Az emberi személyiségről mint energetikai rendszerről alkotott elképzelése például korának fizika és kémia megfigyeléseiből származik. A 1800-as évek fizikusai dolgozták ki ugyanis a megmaradás elvét, amely azt mondja ki, hogy az energia valójában sosem vész el, hanem mindig csak átalakul. Mindez arra ösztönözte Freudot, hogy ő még az emberi személyiséget is az energiamegmaradás és -átalakulás terminusaiban értelmezze. Az említett elv jelenik meg például azon törvényszerűségében, amely szerint az elfojtott tudattartalmak valójában sosem szűnnek meg létezni, hanem a psziché „mélységeiben” folytatják tovább a korábban megkezdett munkájukat.

Vajon mennyiben lett volna más a pszichoanalízis emberképe és szakzsargona, ha Freud más korban vagy más országban élt volna? Akkor is ennyire elterjedtté és közismertté vált volna, ha nem lett volna ennyire merész és kihívó a mester stílusa? Aligha. Sose feledjük, hogy a pszichoanalitikus elképzelések máig azokban a kifejezésekben élnek tovább, amelyeket Freud valaha egymaga alkotott meg és használt! Tartsuk továbbá szem előtt azt a szociokulturális közeget is, amelyben az elmélet egésze megfogant! Freud legnagyobb érdeme nem a tudományos megalapozottsága és a szakmai hozzájárulása, hanem a forradalmi gondolkodásmódja és a rettenthetetlen bátorsága. Elvégre mégiscsak az ő „botrányainak” köszönhetjük, hogy a pszichológia ma egyáltalán a köztudatban van.