A sorozat korábbi részeiben megismertük a stressz fogalmát, annak törvényszerűségeit, majd megvizsgáltuk a traumatikus és a krónikus stresszorokat. Nagy vonalakban már képet tudunk alkotni arról, hogy a katasztrófák hogyan befolyásolják személyiségünket, viselkedésünket. Ahogy azt ígértük, a következőkben arról fogunk beszélni, milyen fázisokon megyünk keresztül egy katasztrofális esemény, adott esetben egy világméretű járvány esetén. 

Előző cikkünket ott fejeztük be, hogy felsoroltuk azt a három elvet, amelyek meghatározzák, miként reagálunk stresszhelyzetben. Ezek a befolyásolhatóság, a bejósolhatóság és a próbatétel. A kialakult válsághelyzetben azonban kezdjük egyre tisztábban látni, hogy ezek az elveink szép sorban cserbenhagynak minket. Igaz, folyamatosan azt halljuk, hogy mi magunk tehetünk a legtöbbet a vírus terjedésének megakadályozása, lassítása érdekében – azzal, ha otthon maradunk. Emiatt, illetve az újabb és újabb hatósági, kormányzati intézkedések miatt azonban sokan úgy érezhetik, korlátozzák személyi szabadságukat, vagyis szociális stresszor nehezedik rájuk, ami fenyegetettséget vált ki.

Az idősek például akár úgy is gondolhatják, őket azért érheti hátrány, mert egy adott csoport részét képezik.

Mindezek alapján azt gondolnánk, a képlet egyszerű: a stresszre „üss vagy fuss” reakciót adunk, a fenyegetésre szorongással vagy agresszióval válaszolunk. Ha csupán ennyi lenne az igazság, akkor kizárólag szorongó vagy agresszív idősekkel találkoznánk: az egyik csoport izolálná magát – otthon, zárt ajtók mögött aggódna –, míg a másik csoport csak azért is elárasztaná a tömegközlekedési eszközöket, az orvosi rendelőket, a boltokat, a közösségi tereket. Ám tévedünk, ha azt hisszük, azért nem maradnak otthon, mert ezzel az „agresszív” viselkedéssel mutatnák ki dacukat, engedetlenségüket.

Hogyan jelenik meg a tanult tehetetlenség az idősek körében?

A sorozat első részében már említettünk egy kísérletet, most egy másikat szeretnék bemutatni. Képzeljük el, hogy egy kutyát beteszünk egy ketrecbe, amely két részre van osztva, s a két részt egy kisebb fal választja el egymástól, ám csak épp akkora, amit egy kutya gond nélkül át tud ugrani! A ketrec azon részébe, ahová a kutyust tettük, áramot vezetünk. Mit fog tenni az állat? Egyértelmű: át fogja ugrani az elválasztó falat, elmenekül az áramütés elől, ugyanis a ketrec másik felébe nem vezettünk áramot. Ha pedig jó néhányszor megismételjük a kísérletet, azt fogjuk tapasztalni, hogy a kutya újra és újra átugrik, sőt, talán már meg sem várja az áramütést.

Ez eddig tiszta sor, a kutya helyében mi is ezt tennénk. Az állat és az ember pedig hamar képes megtanulni, mi a helyes eljárás veszélyhelyzetben. Ám mi történik akkor, ha a kísérletet olyan kutyákkal végezzük el, akiket előzetesen olyan ketrecben tartottunk, ahol szintén áramütést kaptak, de nem tudtak elmenekülni? Vajon egy megváltozott helyzetben – egy másik ketrecben – rá fognak jönni arra, hogy csak át kell ugrani, és elkerülhetik az áramütést? Nos, egy Seligman nevű pszichológus vizsgálatai szerint olyannyira nem, hogy bizonyos kutyák még akkor sem ugranak át a ketrec másik felébe, ha bemutatták nekik ezt a menekülési módot, vagy átemelték őket a biztonságos részre.

Ők ugyanis azt tanulták meg, hogy az őket érő stresszor nem befolyásolható, ezért új helyzetben sem hajlandóak változtatni viselkedésükön.

Seligman ezt a viselkedésformát nevezte el tanult tehetetlenségnek. Ez az állapot pedig fásultsághoz, örömképtelenséghez – más néven anhedoniához –, depresszióhoz vezethet.

Ha azt tanuljuk meg, hogy a stresszor nem befolyásolható, akkor más környezetben sem változtatunk viselkedésünkön.

Mi okozhat az idősek esetén depressziót és tanult tehetetlenséget? Leegyszerűsítve maga az idős kor ténye, illetve az azzal járó stresszorok: a különböző betegségek, a hanyatlás, a szociális tér beszűkülése, a reménytelenség, az elmúlás gondolata. Ha pedig valakinél kialakul a tanult tehetetlenség, szinte képtelenné válik arra, hogy a korábbi vélekedésein, attitűdjein, szokásain változtasson. A változásokra – főképp egy újabb stresszor megjelenésére – érdektelenséggel reagál.

A viselkedés öt fázisa krízis esetén

Most térjünk vissza kicsit a traumatikus stresszorokhoz, hiszen cikkünk előző részében említettük, hogy beszélni fogunk a katasztrofális események során létrejövő viselkedésbeli folyamatokról. Cohen és Ahearn nevéhez fűződik annak a folyamatnak a leírása, ami az emberek viselkedésében kirajzolódik a katasztrófákat követően. Ennek a folyamatnak öt fázisa figyelhető meg: a pszichés bénultság, az automatikus cselekvések, a közösségi összefogás, a leeresztés, valamint a felépülés fázisa.

A katasztrófa bekövetkezését követő időszakban – amit a pszichés bénultság szakaszának nevezünk – az érintetteken a sokk és a zavarodottság lesz úrrá. Ilyenkor hosszabb-rövidebb ideig nem képesek felfogni, tudatosítani, mi is történt velük valójában. Ez néhány perctől akár több napig is elhúzódhat. Az ezt követő automatikus cselekvések szakaszában még mindig nem jellemző a teljes tudatosság. Ezen időszak alatt többnyire rutinszerű, korábban már jól megszokott viselkedésminták jellemzőek, a tervszerűség, a meggondoltság aligha. A tudatosság hiányát jelzi az is, hogy az érintettek később kevesebb emléket tudnak felidézni ebből az időszakból.

közösségi összefogás fázisában az emberek igyekeznek együttesen megoldást keresni a probléma kezelésére, elhárítására.

Összefognak, közösségeket alkotnak. Amellett, hogy büszkék teljesítményükre, az együtt elért eredményekre, egyre inkább felismerik saját kimerültségüket. Erre jó példát szolgáltat a napokban az interneten megjelent bejegyzés, melyben egészségügyi dolgozók, orvosok mutatják meg, milyen sérüléseket okoz az arcukon a védőfelszerelések állandó használata. Büszkék hivatástudatukra, eredményeikre, ugyanakkor felismerik saját sérüléseiket, észlelik a kimerültség jeleit. A leeresztés szakaszában a kimerültség továbbra is fennáll, ám emellett az érintettek kezdik egyre reálisabban felfogni és megtapasztalni az őket ért tragédia súlyát, következményeit. A tanult tehetetlenség ebben a fázisban kezd megmutatkozni: lanyhul az a kényszeresség, ami mindeddig azt jellemezte, ahogyan az eseményekkel foglalkoztak – egyre kevesebbet beszélnek a történtekről. A katasztrófák túlélői ebbe a szakaszba lépve gyakran úgy érzik, magukra hagyták őket, még akkor is, ha egyébként minden segítséget megkaptak.

A felépülés a katasztrófák lezáró, ugyanakkor időben meglehetősen hosszú szakasza, amikor is a túlélők igyekeznek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

A katasztrófák jellemzően a természeti és a gazdasági környezetet is jelentősen átalakítják, ez pedig szükségessé teszi a közösségek életének megváltozását is.

Mielőtt azonban azonosítani szeretnénk, hogy hazánk, társadalmunk, környezetünk melyik szakaszban mozog, fontos tudnunk, hogy a fenti elmélet nem szentírás, ennek megfelelően előfordulhat, hogy egy adott közösségen vagy egyénen belül bizonyos szakaszok időben felcserélődnek, vagy éppenséggel az is megtörténhet, hogy egy szakasz kimarad. A pszichés bénultságon – vagy ha úgy tetszik, a mentális káoszon – már többségében átestünk. Már kezdjük rendszerezni a járványról szerzett információkat, ismereteket, egyre többen kezdenek ésszerűen gondolkodni és cselekedni. Ugyanakkor azok a rendeletek, előírások, amelyek újabb és újabb változtatásokat igényelnek, visszalökhetnek egy korábban már meghaladott fázisba, vagy azt is okozhatják, hogy hosszabb-rövidebb időre megrekedünk egy olyan szakaszban, amit már szerettünk volna meghaladni. Előbbit a pszichológia regressziónak, utóbbit fixációnak nevezi.

Akárhol is tartunk az adott pillanatban, érdemes figyelnünk a jelekre, hiszen általuk megérthetjük, felismerhetjük az aktuális állapotot, és következtethetünk a ránk váró nehézségekre, ugyanakkor erőt és ötleteket meríthetünk a lehetséges megoldásokhoz. Észrevehetjük, ha a tanult tehetetlenség csapdájába süllyedünk, és még tehetünk azért, hogy ki tudjunk lábalni belőle.

A sorozat következő részében beszélünk arról, milyen lélektani folyamatokon esnek át azok, akik megfertőződnek, vagy éppen hozzátartozóik betegednek meg, netán elveszítik szeretteiket a vírus következtében.

***

Ha úgy érzed, a stresszel való megküzdéshez segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.

A Mindset Pszichológia csapata a jelen helyzetre való tekintettel kidolgozta MENTÁLIS AKCIÓTERVÉT, aminek célja, hogy pánikkeltés helyett hiteles, higgadt tájékoztatást nyújtsunk, tanácsokkal lássunk el benneteket és könnyebbé tegyük koronavírus árnyékában töltött mindennapokat.