A baj mindig csőstül jön? – A háttérben meghúzódó kognitív torzítások

A kognitív előítéletek torzíthatják az észlelést, így véletlenszerű eseményekben is mintázatokat kereshetünk. Az ilyen torzítások, mint a klaszterillúzió, gyakran téves következtetésekhez vezethetnek, amelyek hatással vannak döntéseinkre és érzelmi reakcióinkra.

A sorozatos negatív események elgondolkodtathatnak, felmerülhet bennünk a kérdés: „Miért mindig velem történnek rossz dolgok?”. Ahhoz, hogy a dolgok megértése könnyebbé váljon, számunkra agyunk számos egyszerűsítő és torzító mechanizmust alkalmaz. Festinger attribúciós elmélete szerint a kognitív disszonancia elkerülése érdekében valakit vagy valamit hibáztatnunk kell a negatív eseményekért. Az igazságos világba vetett hit pedig azt táplálja, hogy az események okkal történnek. A továbbiakban megvizsgáljuk, milyen kognitív torzítások állnak még a jelenség hátterében, és mit tehetünk ellenük.

Cikkünkből kiderül:

1. Az apofénia kognitív torzítás miatt hajlamosak vagyunk egymással össze nem függő események sorozatában is mintázatokat felfedezni.
2. Mi magunk is közrejátszhatunk abban, hogy negatív események sorozata történjen meg velünk.
3. A kognitív átkeretezés módszere segítségünkre lehet ezeknek a mintázatoknak a megtörésében.

Hogyan alakítják a kognitív előítéletek az észlelést?

Emberi jellemzőnk, hogy mintázatokat keresünk, és figyelmünk kiélezett ezek felismerésére. Evolúciósan mindez ugyanis a túlélésünket szolgálta: a ragadozók nyomainak felismerésétől az évszakok váltakozásának észleléséig.

Mindez ugyanakkor hajlamossá tesz bennünket arra is, hogy az egyébként összefüggést nem mutató mintázatokban is kapcsolódási pontokat keressünk: ez az apoféniának is nevezett kognitív torzítás.

Az apofénia fogalmát Klaus Conrad német neurológus alkotta meg 1958-ban, amikor is leírta a torzítás különösen is szembetűnő, skizofrén betegeknél jellemző formáját. Azt találta ugyanis, hogy a skizofrén betegeknél megfigyelhető egy mintázat, melynek lényege, hogy a semleges arckifejezéseket ellenségesnek látják, a véletlenszerű utcai beszélgetéseket úgy hallják, mintha azok nekik szólnának, azt hiszik, hogy az egymástól független események összeesküvés jelei.

Bár az apofénia különösen jellemző a skizofréniában szenvedőkre, valójában mindannyian hajlamosak vagyunk a jelenség bizonyos fokára.

Véletlen vagy valós összefüggés?

Az apofénia egyik formája, melyre mindannyian hajlamosak vagyunk, az úgynevezett klaszterillúzió – az a folyamat, melynek során az időbeli közelség vagy hasonlóság miatt véletlenszerű eloszlásokban mintázatot vélünk felfedezni. Például, amikor kártyajáték során a sikeres sorozat okán feltételezzük, hogy ezután mindig nyerni fogunk, az a klaszterillúzió egyik megjelenési formája.

Ennek oka, hogy intuitívan feltételezzük, hogy a véletlenszerű események egyenletesebben oszlanak el, mint valójában, ez pedig az ismétlődések jelentőségét felnagyítja.

Azonban még ezek a ritka események is előfordulhatnak, ha elég sok lehetőség adódik – ezt nevezzük más néven a nagy számok törvényének is. Ennek lényege, hogy a valószínűtlen események elég hosszú idő alatt statisztikailag valószínűvé válnak.

További kognitív torzítások is növelhetik a klaszterillúzióra való fogékonyságunkat, amikor szerencsétlenségek sorozatával szembesülünk:

1. Negatív torzítás: A negatív események gyakran nagyobb érzelmi súlyt kapnak, mint a pozitívak, ami a negativitási torzításnak köszönhető, vagyis annak a tendenciának, hogy a negatív ingerekre jobban koncentrálunk. Ha a rossz események szorosan egymás után következnek be, ez a torzítás felerősíti az érzelmi hatásukat, és aránytalanul jelentősnek tűnnek.
2. Elérhetőségi heurisztika: Hajlamosak vagyunk az események gyakoriságát az alapján megítélni, hogy mennyire könnyen jutnak eszünkbe. Ha a közelmúltban történt rossz események különösen hangsúlyosak, akkor azokat a kedvezőtlenségek mintájaként érzékelhetjük.
3. Megerősítési torzítás: Ha egyszer azt gyanítjuk, hogy a rossz dolgok okkal történnek csoportosan, nagyobb valószínűséggel vesszük észre és emlékszünk a gyanúnkat megerősítő bizonyítékokra, miközben az ellenkező bizonyítékokat figyelmen kívül hagyjuk.

Az időben vagy térben közel egymáshoz bekövetkező szerencsétlenségek megtapasztalása felerősíti a klaszterillúzióra való fogékonyságunkat, mivel a szerencsétlenségek okozta stresszre adott válaszreakciónk beszűkítheti a figyelmet, és csökkentheti a kognitív rugalmasságot. Amikor túlterheltek vagyunk, nehezen tudjuk az eseményeket racionálisan kontextusba helyezni, ehelyett szűken a közvetlen nehézségekre koncentrálunk.

Hozzájárulunk-e ezekhez a negatív mintázatokhoz?

Míg a véletlenszerűség gyakran a fő oka annak, hogy a szörnyű dolgok néha csoportosan jelennek meg,

a nehézségekre adott természetes stresszreakciónk néha oda vezethet, hogy viselkedési visszacsatolási hurkokon keresztül akaratlanul is hozzájárulunk a csapások csoportosulásához.

Tegyük fel például, hogy létszámleépítés miatt elveszítjük a munkánkat. Nyugtalanok és érzelmileg kimerültek vagyunk, így elmulasztjuk, hogy a költségvetésünket a kialakult helyzethez igazítsuk. Emiatt anyagi nehézségeink adódnak, és adósságba kényszerülünk.

A stressz hatással van gondolkodásunkra és ítélőképességünkre, és megterheli kapcsolatainkat. A kedvezőtlen eseményeken való rágódás csökkentheti a motivációt, és késleltetheti az előttünk álló problémák proaktív kezelését; a megromlott ítélőképesség olyan döntési hibákhoz vezethet, amelyek súlyosbítják a meglévő problémákat; a feszült kapcsolatok pedig fokozhatják a konfliktusokat, személyes és társadalmi kihívások kaszkádját hozva létre.

A szerencsétlenségek sorozatának kiegyensúlyozása

Konkrét stratégiák segíthetnek csökkenteni a klaszterekben bekövetkező rossz eseményekhez való hozzájárulásunkat.

Az egyik hatékony technika a kognitív átkeretezés, amely a rossz események újraértelmezését igényli, hogy megtaláljuk a jó oldalukat, ezáltal csökkentve érzelmi súlyukat, illetve annak esélyét, hogy az egyik rossz esemény egy másikhoz vezet.

A viselkedési visszacsatolási hurok megelőzését vagy megszakítását segítő stratégiák közé tartozik, hogy odafigyelünk arra, hogy mely viselkedésformáink és szokásaink hajlamosak hozzájárulni a nehézségek csoportosulásához, valamint hogy gyakoroljuk az önsajnálatot, hogy megelőzzük a bűntudat, a megbánás és a csüggedés önpusztító ciklusait.